"Van egy bizonyosfajta fekete sziklakő, ami a szavanna patakjainak partján található. A sziklák szanaszét hevernek. Ha egyet a jobb kezedbe veszel, egy másikat pedig a bal kezedbe, és egymás körül körözöl velük, megmásneseződnek, és többé nem lehet őket szétválasztani."

Szólítsatok csak Chiconak! Ez ugyan a bátyám neve, de nem mindegy? Én vagyok a regény narrátora.
A kritikusok az elsőkötetes íróknak gyakran a szemére hányják: túl sok mindent belezsúfolnak a könyvükbe. A kritikusok nagyon okosok, amióta a papagáj lyukat csípett a seggükbe, azt hiszik, ők fingták a Passzátszelet. Már bocsánat, de én így beszélek. Amikor Havannában a Floridita bárban Hemingway-vel iszogattuk a jeges daiquirit, a Papa azt mondta: – Aminek ki kell jönnie, annak ki kell jönnie! – és én azóta is ehhez tartom magam. Nem mintha előtte más lettem volna. :D
De térjünk vissza a regényhez. Ebben a könyvben benne van minden. Mindjárt el is mesélem. – Ó,ó! – rémülten kiált fel az olvasó: – csak azt ne! Csak nehogy spoiler legyen! – A rémült olvasó házasodjon össze a tapírral! Az igen csendes, nyugodt háziállat. :D
Én úgy vagyok vele, hogy nem félek a spoilertől. Mielőtt megcsípne a labáriakígyó, s rám törne az örök némaság sötét kísértete, elmondom nektek: nincs is olyan, hogy spoiler. Egy könyvet nem azért kell elolvasni, hogy megtudjuk, mi történt az utolsó oldalon. Aki ilyet hisz, annak megszállták a fejét a bentévimadarak, és a rikácsolásuktól nem hallja a saját józan eszét. :D
Szóval, ebben a könyvben benne van minden. Hagyomány és történelem, tudomány és mitológia, testvérszerelem és családtörténet, szavanna és őserdő, Nap és Hold, asszonyok és férfiak, múlt és jövő. Van benne egy katolikus pap is, aki nagyon utálatos, de ott van Koko Lupi, a javasasszony is, és ő sem valami szimpatikus. Hogy a hatalmas kamadiakígyó kapná be mindkettőt! :D
A legjobb, amit szeretek ebben a regényben, hogy én csak az elején és a végén szólalok meg. Középütt lassan nyújtózkodik a két történet, a két szerelem. Kívül a jelen, amikor a fehér ember győzedelmeskedik az indián felett, és belül a másik, ahol minden fordítva van. Én szeretem mind a kettőt, mert félig ilyen is, meg olyan is vagyok. Én hiszek a fajok keveredésében. Aki az ellenkezőjét hiszi, annak megártott a kesupálinka, még ha nem is ivott belőle. Az menjen a wallabafához és verje bele a kemény fejét! Csak aztán vigyázzon, mert ott könnyen rátalálhat a vámpírdenevér, és kiszívja azt a tiszta vérét. :D
A hajam fekete, a bőröm bronzszínű, és pompásan festek krémszínű öltönyben, selyem díszzsebkendővel. Szeretem bedörzsölni magam – minden nyílást, rést, zugot és mélyedést – kölnivízzel, bájfőzetekkel, balzsamokkal és kenőcsökkel. Londonban nagy sebességű BMW-vel járnék, New Yorkban Porsche illik hozzám, de most itt állok a szavannán, forró szél fúj, mintha rám nyitották volna a kemence ajtót. Itt minden más, ha látni, hallani, érezni akarjátok, kövessetek!

Az írásban - amely először a moly.hu-n jelent meg - idézőjel nélküli, pontos és pontatlan idézetek szerepelnek.)
 

„Nem az, ami van, hanem az, ahogy hat. Az embernek a világban, akár akarja, akár nem, filozófusnak kell lennie, és különbséget kell tennie, mi az, ami ténylegesen van, és mi az, aminek mutatkozik. Nincs közvetlenség. A világ erre a feszültségre épül fel, és mindaz, ami világi: vallás, művészet, tudomány. A metafizika ezen alapszik. Arról lehet és jogos is beszélni, hogy a látszat és a valóság egymást fedi, vagy nem fedi, de senki sem meri állítani, hogy ami hat, az valóság.„

Ez a karc először a moly.hu-n jelent meg.

A latin betűk elhatározták, hogy egy virágzó hársfaerdőben összeülnek, és kicserélik gondolataikat. A 33 latin betű.
(De hát hol is történt ez: Kisázsiában, egy bejrúti kocsmában vagy Antiokheiában?) Akárhol is történt, a latin betűk teleszívták tüdejüket a hársfa illatával – némelyik dohányzott, vörös bort ivott –, egyszóval jól érezték magukat. A Z betű azt gondolta, megszerette az A-t. Egyszóval jól érezték magukat a latin betűk; ha boldogok nem is voltak, de úgy tettek.
Terepszínű egyenruhás katonák jelentek meg a hársfaerdőben. Kezükben kibiztosított géppisztoly. És most megértette a Z, hogy miért nem szeretheti az A-t. A katonák lassú léptekkel körülvették a latin betűket – csizmájuk alatt recsegett, recsegett a gally. Az A betű még odasúgta Z-nek: én azt gondolom… de már nem fejezhette be, mit gondolt. Tíz centiméterről tarkón lőtték, akár az összes betűt, és a Z-t is.
A katonák – orvos is volt velük, aki megállapította a halál beálltát, – kötelességük végrehajtása után menetoszlopban elvonultak. Ott feküdt az avaron a 33 véres, halott latin betű.
(De hát hol is történt ez: Kisázsiában, egy bejrúti kocsmában vagy Antiokheiában?) Nézd! Milyen szép a hold, suttogta a hársfa. Az A betű fölkelt. Véres volt, tüdejét teleszívta hársfaillattal, és megtört szemmel intett a hársfának. Azután odament a Z-hez, aki még az avaron feküdt, és megcsókolta a száját. A Z véresen fölemelkedett, mint aki csak álmodott, és ő is teleszívta tüdejét az erdő hársfaillatával.
A véres latin betűk lassan fölkeltek a földről, jó éjszakát vagy jó reggelt intettek a hársfának, fölnéztek a teliholdra, és lassú, kemény léptekkel, vérezve a vérző latin betűk elindultak a tenger felé.
 

Csak azokat a kritikákat olvastam el, amelyek olyan könyvekről íródtak, amelyeket már olvastam. Rejtő: A három testőr Afrikábanjával kezd, ami jó húzás, de én jobbat írtam volna. (Nem igaz.) Az elemzés alapos, komoly, túl komoly. (Igaz!) Azért érdekes. Nagy László dolgozata hatalmas vihart kavart. Azt állította – itt most egy rendkívül árnyalt megfogalmazásnak volna helye, amelyet mellőzök –, hogy Nagy László egy felfújt hólyag. Ez a tanulmánya először 1989-ben jelent meg, de még idén is olvastam egy tanulmányt egy folyóiratban, melynek szerzője – egy többéves kutatási projekttel a háta mögött – vitatkozik vele. Kálmán C. olyan feketebárány lett, mint Spiró György vagy Kertész Imre. Petri György Örökhétfő c. szamizdatban megjelent kötetéről korrekt az elemzés, miképpen Csalog Zsolt: Parasztregény c. remekéről és Kertész Gályanaplójáról is. Hajnóczy ügyében vitatkoznék vele, de fölösleges. (Egy csomó kritikusból hiányzik a fogékonyság, hogy meglássák Hajnóczy zsenialitását a kín esztétizálásában. Azt mondják, Ottlik a létezés szakmában utazott – nos hát Hajnóczy, mint József Attila, a szenvedésben. De ez legyen zárójelben.) Van még – értő – szó Tarról, Kukorellyről, Háyról és Téreyről, de számomra a legérdekesebbek az Esterházyról írt tanulmányai. Különösen a Termelési regényről írott gondolatai tetszettek – egyszer majd megpróbálom divatba hozni ezt a regényt.
Összefoglalva: provokatív és alapos, érdekes tanulmánykötet.

Aki többet is szeretne megtudni erről a könyvről, az olvassa el Bárány Tibor Műkritikák valódi olvasók számára című tanulmányát a Jelenkorból itt.

Ez az írás a moly.hu-n jelent meg először.

Olvasónapló
(spoiler)

Első rész 1-50. oldal

Filozófiai bevezetővel indul, s annak mintegy illusztrációja lesz a történet. A filozófiai gondolatmenet eléggé vitatható: leegyszerűsítve talán csak annyit, hogy a tét nélküli, súlytalan életről akar Kundera mesélni, s ehhez Nietzsche és Parmenidész elveit hívja segítségül.
A két szereplő múlt nélküli, csak a jelen eseményei által meghatározott figura, akiknek minden gondolatát, minden álmát ismeri a szerző. Hogy honnan? Természetesen onnan, hogy nem élő, létező személyekről van szó, csak illusztrációkról. Az ötvenedik oldal végére az is nyilvánvalóvá válik, hogy Kundera a történetet részben azért írta, hogy megindokolja emigráns létét, tehát önigazolásul. A főhős először kimegy Svájcba, az 1968-as megszállás után, majd teljesen indokolatlanul hazatér, tudva, hogy rossz döntést hoz. Az egész korábbi történet, a kapcsolata a feleségével, csak arra szolgál, hogy megindokolja, miért hoz rossz döntést. Lélektanilag teljesen hiteltelen a szereplők viselkedése, a történet elnagyolt, a helyszínek rajza hiányzik, a nyelvezet igénytelen. A filozófia alapgondolat érdekessége – problematikussága talán indokolhatja, hogy ne hagyjam félbe az olvasást.

(Filozófiai megjegyzések: Kundera szerint, ami csak egyszer történik meg, az olyan mint ha meg se történt volna. Súlytalan. Mint két afrikai ország véres háborúja a 16. században. Nem befolyásolja a történelmet. Elmúlt, hát nincs. Nem lehet fölötte ítélkezni. Legfeljebb nosztalgiával emlékezni rá. Ezzel szemben állna a Nietzsche által idézett örök körforgás világa. „Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus Krisztus a keresztfán.” Ilyen értelemben áll szemben egymással könnyű és nehéz. Látszólag a könnyű a jó, mert súlytalan, és a nehéz a rossz, mert fájdalmas és a Földhöz tapaszt. Kundera szerint erkölcsi értelemben éppen fordítva áll a helyzet.
Ezekről nekem más a véleményem, inkább Kosztolányi véleményét osztom, pl. az Esti Kornél énekéből: Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység / és mily tömör a hígság / és mily komor a vígság. / Tudjuk mi rég, mily könnyű / mit mondanak nehéznek, / és mily nehéz a könnyű, / mit a medvék lenéznek. / Ó szent bohóc-üresség, / szíven a hetyke festék, / hogy a sebet nevessék…
Kundera másik vitatható tétele, hogy a részvétből, az együttérzésből táplálkozó szeretet nem az igazi szeretet, mert sajnálattal vegyült lenézés is keveredik bele. Ezt az alapvetően antikeresztény tételt ateistaként sem tudom elfogadni, és megint csak Kosztolányit állítanám vele szembe, a Halotti beszéd című versének szemléletét idézve.(http://mek.niif.hu/00700/00753/html/vers1303.htm)
Az jutott még az eszembe, Kundera nem csupán az emigráns létét próbálta megideologizálni ezzel a regényével, hanem azt is, hogy már készült elhagyni a cseh nyelvet – hisz a következő regényeit már franciául írta. Aki nyelvet vált, az hazát is vált.
Az elmúlt pár évben kiderült, Kunderának az 1950-es években dicstelen szerepe volt egy ismerőse rendőrkézre juttatásában. Lehetséges, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy múlt nélküli, a tetteikért felelősségre nem vonható, megítélhetetlen figurákat állít a regénye középpontjába?)

Második rész 51-106. oldal

Visszaolvasva az értékelésem első részét, senki nem vádolhat, hogy Kundera rajongója volnék, és elolvasva a regény második részét, az ellenszenvem még tovább nőtt.
Tetszett: Thomas és Tereza ismerkedésének leírása, és az, ahogy a véletlen madarai erszkedtek a lány vállára.
Nem tetszett: minden, ami ezen kívül történt. Ami a legfontosabb rájöttem, mi a fő bajom Kundera írói szemléletével. Hiányzik a szereplők szabadsága. Kundera elmeséli a történet fő vonásait, aztán visszatér az elejére, és elkezdi magyarázgatni a szereplők indítékait. Ezek az indítékok egyszeri események, mint pl. az, hogy Tereza anyja terhes lett egy férfitól, akit nem szeretett, s ezen eseményeknek teljesen logikus következményei vannak 30 évvel később. Tereza csak ezt és ezt tehette, és tényleg ezt tette, hiszen utólag magyarázza a szerző a cselekedeteit. Először leszögezi, hogy figurája nem élő személy, aztán viszont igyekszik megtölteni a rászabott sorsot élettel. Ez hazugság és gyávaság. Az emberek gondolkodása különben is sokkal bonyolultabb annál, mint sem hogy egy-egy erős motiváció uralma alatt állhatnának.
Hamvas Béla Karneválja szereplői ilyenek, mint Teresa és Tomas, de rajtuk eszünkben sincs számonkérni az életszerűséget, hiszen ők csak maszkok.
Ami az álomjeleneteket illeti, azok legfeljebb metafóraként fogadhatók el, hisz az álom egészen másképpen működik. Tereza álmai, a visszatérő rémálmok legfeljebb egy teljesen beteg, skrizofén ember álmai lehetnek.
A fejezetben szerepel egy rövid politikai kitérő is, amely Dubcek 1968 őszén történt megtöréséről szól. Az oroszok kivitték Moszkvába, és ott rákényszerítették, hogy minden reformját vonja vissza, és legalizálja a Varsói Szerződés csapatainak bevonulását. Ezt Kundera úgy értelmezi, hogy itt annyi történt, hogy az erősebb legyőzte a gyengébbet. Nos, ez a történtek meghamisítása. De erről részletesebben nem írok, mert ez szétfeszítené az itteni kereteket.

Harmadik rész 109-165. oldal

Ez a rész tetszett. A meg nem értett szavak kisszótára, és ami mögötte van, érdekes elképzelés és erős írói ötlet. A szavak valóban mást és mást jelentenek a különböző embereknek, más érzelmek és asszociációk, múltbéli események és gondolatok kötődnek hozzájuk. Ugyanakkor a szavakat éppen hogy a közös értelmükben használjuk, hisz megértetni akarjuk magunkat és megérteni akarjuk a másikat. Ezért aztán az eltérő értelmű, nem is szavak, inkább fogalmak megmagyarázása, értelmezése az emberi kapcsolatok fontos része. A szerelmesek tevékenységének különösen fontos eleme a közös szótár kialakítása, az egymás nélkül töltött múlt és jelen feltárása és megosztása.
(Erről két dolog is eszembe jutott, ami nem tartozik szorosan a könyvhöz, de érdekes: az egyik, hogy Az időutazó felesége éppen erre a problémára játszik rá: micsoda nagyszerű dolog az, ha a szerelmünk múltjába is be tudunk lépni, ott lehetünk, amikor még nem ismert minket, láthatjuk őt, eltüntetjük a múltjának a titokzatosságát, ismeretlenségét. Ha látjuk, tapasztaljuk, hogyan élt korábban, akkor sokkal könnyebb kialakítani a közös szótárt, a szavak ugyanazt jelentik majd, és így a Te és az Én harmonikusabban olvadhat össze Mi-vé.
A másik, hogy itt a Molyon is éppen zajlik egy közös szótár kialakítása, s amely sokak számára biztos nagyon fárasztó – ezek biztos szűrik is –, de nekem nagyon szórakoztató, ahogy látom: a közös olvasmányokon kézen fogva rohannak végig, és idézetről idézetre hozzák egyre közelebb magukat egymáshoz. ;-) )
Franz és Sabina alakja szerintem sokkal jobban sikerült, mint Tereza és Tomás figurája. Róluk inkább el tudom hinni, hogy élő alakok. Franz annyira tipikus nyugat-európai értelmiségi, hogy el tudnám képzelni, feltűnik más írók regényeiben is szereplőként. Mondjuk Robert Merle: Üvegfal mögött című könyvében, Párizsban, vagy Cees Nooteboom: Mindenszentek című regényében, Berlinben.
Ebben a harmadik részben Sabina lépett elő az egész regény legfontosabb szereplőjévé, hisz az ő személyén keresztül akarja Kundera bemutatni a lét elviselhetetlen könnyűségét. Az emigráns létbe belevetett-belevetődött, a korábbi kapcsolataiból kilépett nő figurája lélektanilag hitelesnek tűnik. Bár az előző fejezetben a szerző kísérletet tett arra, hogy Sabina sorsát is egyetlen motivációból, az apjával való kapcsolatából vezesse le, de ez a motiváció annyira általános: a szülőkkel – személyükkel és értékrendjükkel – szembeni lázadás, hogy erre nyugodtan lehet építeni, ez nem teszi mesterkéltté és behatárolttá az alakját.
Ugyanakkor, ha jól meggondoljuk, ez az egész egy sima blöff. A lét elviselhetetlen könnyűsége a gyökértelenségből fakadó ürességérzetet jelöli, és ezzel már nagyon sok könyv lapjain találkozhattunk. A nagyvárosok elidegenedett lakóiról sok történet szól, és az emigráns lét is jellegzetes toposz az irodalomban, csak eddig nem találtak neki egy ilyen hangzatos összefoglaló nevet.
Ebben a részben élveztem Kundera stílusát, s bár a párbeszédek itt is elidegenítően kopárak, üresek voltak, de a leírások élettel telivé váltak, és a helyszínek is megjelentek előttem. (Például amikor Sabina egy ifjúsági építőtáborból elmenekül, és egy kis falu templomában részt vesz egy misén, az olyan szépen van leírva, hogy azóta is itt van a fejemben.)

Negyedik rész 167-224. oldal

A negyedik rész Tereza kiszolgáltatottságának képeit idézi. A teste kiszolgáltatottja az anyagi világnak, mert tisztátalan vágyai (szex) és működése (anyagcsere, öregedés) vannak, és ezért megalázó helyzetbe hozza a lelkét. A személyisége kiszolgáltatottja az erőszaknak, korábban anyjának, aki társaságban gúnyolódva olvassa fel bizalmas naplóját, később a diktatórikus politikai rendszernek, amely kompromittáló fényképekkel zsarolhatja. Mindezekkel párhuzamosan teste és lelke is kiszolgáltatott Tomásnak.
Ne feledjük: Tereza nem élő személy. Csupán illusztráció, Kundera játékszere. A szerző kitalál egy személyt, aki a jelenben él, aztán utólag múltat konstruál neki; az ok-okozati összefüggések láncolatában megtalálja a kiindulópontot, amiből aztán minden logikusan következik. A kegyetlen anya a nemkívánt leánygyermekét kínozza, porig alázza, bosszút áll rajta sikertelen életéért, és ennek következtében az lelki roncsként éli életét. Nem túl gusztusos látvány, de érthetően számíthat a női olvasók tetszésére. Tereza bőrébe bújva átélhetik a megalázott asszony szánalomra méltó szerepét, elkísérhetik titkos kalandjára, beleképzelhetik magukat a testileg hűtlen, de lélekben hűséges asszony szerepébe, és titokban átélhetik azt a szexuális gyönyört is, amit ez a szerepjáték nyújt.
A férfiak számára ez a rész kicsit unalmas, túl lelkizős, bár van némi erotikus tartalma.
Ez a rész járt a fejemben, amikor az első értékelésemben ezt írtam: „Jó sötét könyv, de sokszor elég olcsó eszközökkel dolgozik.”
(Lenne megint egy zárójeles megjegyzésem is. Kundera szerint a kommunista diktatúra világa és a családi lelki terror világa egyben közös: mindkettő a magánélet teljes felszámolásán alapul: „A kegyetlenkedés és az erőszakoskodás csak másodlagos (és korántsem nélkülözhetetlen) vonása ennek a világnak. A koncentrációs tábor a magánélet teljes felszámolása.” A magánélet teljes felszámolása valóban kiszolgáltatottá tesz, de nem hinném, hogy a kommunista diktatúrák képesek lettek volna ezt a helyzetet előidézni. Talán csak a börtönökben és a katonaságnál. A börtön és a katonaság intézménye egyébként rendszerektől függetlenül alkalmas arra, hogy különböző magasztos elvekre hivatkozva a személyiség integritását megsértse. Demokratikus országokban az iskolákban nem alkalmazhatnak legálisan fizikai erőszakot, így tehát a börtönök és a laktanyák adják az utolsó legális lehetőséget arra, hogy a szadisták a vágyaikat kiélhessék. Ezért, ha valakit utálunk, mert más, mint amilyenek mi vagyunk, és azt szeretnénk, hogy megkínozzák őket, akkor e két hely egyikébe kell irányítanunk őket.)

Ötödik rész 167-310. oldal

Egy csehszlovák Don Juan

Újabb nagyszerű fejezet. Ezúttal Tomás a főhős. Röviden amit megtudtunk eddig róla:
A jóképű, intelligens és sikeres fővárosi sebészorvos elcsábítja a vidéki pincérlányt, majd sajnálatból feleségül veszi. Csehszlovákia 1968-as megszállása után egy rövid időre Svájcba emigrálnak. Tereza, a felesége, nem bírja elviselni férje nőügyeit és az idegen környezetben érzett kiszolgáltatottságát, ezért haza költözik. Férje, Kundera szerint rosszul értelmezett, szerelemnek vélt sajnálattól vezérelve, követi őt. Ezzel elköveti élete ballépését, hisz a fényes svájci orvosi karrier lehetőségét feladva a bizonytalan, eleve rosszat sejtető hazai pályát választja.
A fejezet két szálon fut. Egy részről figyelemmel kísérhetjük, ahogy Tomás a politikai rendőrség megtorló akciói következtében egzisztenciálisan egyre lejjebb süllyed. Először fel kell adnia a sebészorvosi állását és egyszerű külvárosi körzeti orvos lesz belőle, majd hamarosan innen is mennie kell, és ablaktisztítóként keresi a kenyerét.
A másik szál a nőkkel való kapcsolatát meséli. Ez az időszak, érdekes módon, függetlenül az egzisztenciális lecsúszástól, Tomás számára egy újabb fénykornak tekinthető. Három éven keresztül minden nap szeretkezik, és soha sem a feleségével. Terezával szinte csak a hétvégeken lehet együtt. Vannak állandó kapcsolatai, és akadnak futókalandjai is. Tulajdonképpen a nők kézről kézre adják, és ő él a lehetőségekkel. Valószínűleg tényleg erős erotikus tartalmat hordoz az a kép, amikor a korábban sikeres sebészorvos a háziasszony megrendelésére házhoz megy ablakot pucolni, és feszes rövidnadrágban létrára mászik. (Megnéztem, kik voltak azok a női olvasók, akik kedvencelték a könyvet. Ha esetleg politikai okok miatt, fel kéne adnom sikeres köztisztviselői pályámat, ígérem, egy kis ablakpucolásra felkeresem őket.)
Kundera a konkrét történeten túl a Don Juan-i magatartások tipizálására is vállalkozik. Szerinte két típus van: az egyik minden nőben egy ideált keres, ezért a szeretői hasonlítanak egymásra, annyira, hogy a barátai az aktuális szeretőt meg sem tudják különböztetni az előzőtől. Ezt a típust lírikusnak is nevezi a szerző. Azt állítja, ez a Don Juan örök csalódásra ítéltetett, hisz a keresett ideál, önmaga tükörképe nem létezik. Ez a csalódás oly tragikus, hogy a nők szemében felmentést is ad a hűtlenségre, az újabb és újabb kaland hajszolására.
A másik típus az epikus. Ez nem az állandóságot, hanem a változatosságot szereti. A nők – Kundera szerint – csupán egymilliomod részben különböznek egymástól, és ez az egymilliomod rész a szexualitásban nyilvánul meg legjobban. Tomás az epikus Don Juan, e rész felderítésére indul, s kalandjainak csupán fizikai képességei szabhatnak határt. Ez a típus óhatatlanul a kuriózumok gyűjtőjeként végzi, különös, a hagyományos szépségideáltól eltérő külsejű szeretőit még a barátai előtt is titkolnia kell, miképpen Tomás sem dicsekszik például a zsiráfra hasonlatos barátnőjével.
Mind-e közben Tomás hűséges. Szívének igazi rejtekében csak egyetlen nő van, a felesége. Korábbi sajnálata szerelemmé változott, igazi lángoló szerelemmé. Ez a fejezet nagyon romantikus, és biztosan ez is oka, hogy a nőolvasók szeretik ezt a könyvet.
Befejezésül egy lírai kép: Tereza megment a gonosz gyermekektől egy varjút. Az ebadták félig beásták a földbe, és kővel dobálták. De Tereza kiásta, és a lakásába menekítette. Próbálta megmenteni az életét, de nem sikerült. A varjú meghalt. Ez nagyon szomorú volt.
Gyerekek, ne bántsátok a madarakat!

Hatodik rész. 311-361. oldal

Melyben az író kifejti véleményét a szarról, a metafizikai halálról, a totális giccsről, Istenről, valamint egyéb fontos kérdésekről. Továbbá. A baloldali értelmiségiek is megkapják a magukét, és a végén pórul járnak.

Hetedik, egyben utolsó fejezet. 361-404. oldal
Tömény giccs.

("Elfogytak a végére a szavak? A giccsről nincs több mondanivalóm. Az ízlés dolga. Van aki szereti, van aki nem. :))

Ez az olvasónapló a moly.hu-n jelent meg először.

Az a jó ebben a könyvben, hogy úgy kezdődik, hogy számba veszi az előítéleteket. A halmozottan hátrányos helyzetű, a speciális nevelési igényű, alsóbb osztályba tartozó, főleg cigánygyerekekről van szó, de az első társadalmi csoport, amelynek az előítéletrendszerét vizsgálja, az a kérdést vizsgáló szociológusok csoportja. Az első tanulmány többek között annak jár utána, hogy mi volt az oka a kisegítő iskolákban tanító gyógypedagógusok és a szociológusok vitájának, amely abban csúcsosodott ki, hogy egy csomó gyereket kihoztak a „gyogyós” iskolákból, mert nem voltak odavalók. A szociológusokra ráhúzzák a vizeslepedőt.

            A könyv következő tanulmányában az alábbi tanulságokig jutnak el: A cigányok hátrányos megkülönböztetése nincs mindig összefüggésben etnikai mivoltukkal, annak okozója a decentralizált magyar politikai-önkormányzati rendszer, amely nagy általánosságban az alsóbb társadalmi rétegeket diszkriminálja. A romák elleni előítéletek nem vezetnek automatikusan romaellenes viselkedéshez. (Látszik, hogy ez 2007-es tanulmány, ezért mondja ezt a hülyeséget, baromságot, ökörséget.) Az intézményrendszer az, amely a szegregációt okozza.

            A harmadik tanulmány a német helyzettel foglalkozik, azt nem olvastam, a negyedik A rugalmas beiskolázás szerepe az oktatási szakadék elmélyülésében címet viseli. Összefoglalva és leegyszerűsítve, a rugalmas iskolakezdéssel az elit gyerekei jól járnak, a romák, és egyéb hátrányos helyzetűek szívnak. Ők később kezdik az iskolát, de nem lesznek érettebbek, hiszen pont azok között a körülmények között maradnak, ami a lemaradásukat okozza, viszont túlkorosként nem tudnak beilleszkedni az osztályba, egy-két bukás, aztán tényleg lehetetlen normál osztályba járatni őket, és a későn kezdett iskola hamarabb is befejeződik. Igazából úgy látszik, hogy ahol a társadalom, a politika és az egyes emberek bele tudnak avatkozni az automatikus rendszerekbe, azt úgy teszik, ahogy az érdekeik, az erőviszonyok diktálják – ó mily meglepő!

            Erős Gábor, a kötet egyik szerkesztője jegyzi a leghosszabb tanulmányt, amelynek Különbség és szórás a címe. Ez a cím azt jelzi, hogy a szerző nem tartja fontosnak, hogy a laikusok is beleolvassanak a dolgozatába. Ilyen érdektelen, jellegtelen címet csak direkt elriasztás céljából választ az ember.
            A tanulmány a szociológia legszörnyebb metódusát követi, különböző mesterséges kategóriákat alkotva adatbázisokat elemez. A HH (hátrányos helyzetű), a HHH (halmozottan hátrányos helyzetű), az SNI (sajátos nevelési igényű), és a BTM (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) időben is változó jelentésű kategóriái valójában minden esetben a szegény és gyönge tanulási képességű gyermekek csoportjait jelenti.
            A 70 oldalas tanulmány valójában azt kívánja bizonyítani, hogy a jelenlegi oktatási rendszer, az óvodától gimnáziumig teljesen szétesett, és a helyi önkormányzati, nevelési tanácsadói, iskolai és egyedi pedagógusi döntések által meghatározottan működik. Az oktatásban és nevelésben használt fogalmak elveszítették a jelentésüket, hiszen pl. ha valamely gyerekcsoporttal külön foglalkoznak, az nézőponttól függően lehet szegregáció, vagy felzárkóztatás. Eleve az is eldönthetetlen, hogy a gyermekek közötti különbségek veleszületettek és változtathatatlanok, veleszületettek és csökkenthetők, szerzettek és változtathatatlanok, vagy szerzettek és csökkenthetők. A különböző negatív kategóriákba sorolt gyerekek aránya 25 %, tehát az ország teljes lakosságának egynegyede küzd problémákkal az iskolában. Az oktatás problémái nem szűkíthetők le a cigánykérdésre, valójában az történik, hogy az ország lakosságának háromnegyede olyan rendszert működtet, amely az egynegyed számára problémát jelent. Ez a probléma néha megoldhatatlan, néha kezelhető, néha szükségszerű, néha csak valamely önérdekből fakadó, stb.
            Tulajdonképpen ez a tanulmány azt mutatja, hogy az oktatás-nevelés kérdése szociológiailag nem értelmezhető problémákat vet fel. Ahol a tudományok képtelenek egyértelmű válaszokat adni – és az emberi viselkedés ilyen terület – ott a politikának kell cselekednie. Hatalmi szóval eldöntve a vitatott kérdéseket. Ebből szerintem az következik, hogy amíg váltógazdaság keretében különböző pártok kormányozzák az országot, addig az oktatási rendszer mindig terepe lesz a politikai harcnak, és a működési szabályai folyamatosan változni fognak. Hacsak az Európai Unió ránk nem kényszerít valami egységes rendszert.

Eddig tartott a recenzió, most még csatolok egy rövid párbeszédet, amelyet az értékelés kapcsán egy kedves szociológus mollyal folytattam:

Hozzászóló: „Tulajdonképpen ez a tanulmány azt mutatja, hogy az oktatás-nevelés kérdése szociológiailag nem értelmezhető problémákat vet fel.” – én meg ezt a mondatot nem tudom értelmezni… :)

„Ahol a tudományok képtelenek egyértelmű válaszokat adni – és az emberi viselkedés ilyen terület – ott a politikának kell cselekednie.” – Ideális esetben a tudomány szállítja azokat a háttérinfókat, amelyek alapján a politika cselekszik – mert végül is a politika feladata a cselekvés, de ez nem csak az oktatással kapcsolatban van így. A gazdaságpolitikát is a politikusok csinálják, nem a közgazdászprofok vagy a piaci szereplők. Az oktatáspolitikát is a politikusok csinálják, nem a tanárok vagy a szociológusok. Minden közösségi léptékű cselekvéshez politikai akarat kell. De ideális esetben a politika figyelembe vesz szakértői-tudományos véleményeket. És erről a témáról pl. igenis van mondanivalója a tudományoknak.

A szegregációval az a baj, hogy félelmetesen hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek újrateremeléséhez, és nem csak közvetlenül, hanem közvetve is, azáltal, hogy bizonyos rétegeket egy k.nagy bélyeggel ellátva a perifériára helyez – és amit nem ismerünk, amivel nem találkozunk, attól tartani fogunk, tudás és tapasztalat helyett előítéletekkel viszonyolunk hozzá stb. Az egyéni pszichikai következményein túl a szegregáció társadalmi szinten is rettenetesen káros.

én: Ezt írtad: „Ideális esetben a tudomány szállítja azokat a háttérinfókat, amelyek alapján a politika cselekszik” Az a probléma, hogy a szociológia minden politikai döntéshez tud indoklást adni, illetve bármely politikai döntés ellen tud érvet szállítani – most az oktatásról beszélek. Illetve a szociológia csak eszköz, és az azt felhasználó oktatáskutatók és oktatáspolitikusok azok, akik így is, meg úgy is értelmezhetik ugyanazokat az adatokat. És teljesen jogosan. Az elkülönítés lehet egyszerre szegregáció és felzárkóztatás is. stb.

Hozzászóló: de hát minden tudomány végső soron csak eszköz… nem akarok nagyon demagóg lenni, de a fizika eredményeiből is lehet atombomba meg atomerőmű is (mégis az vagyok, bocsánat).

Az árnyalatokon lehet vitatkozni persze, de vannak azért egyértelmű kategóriák is. Tudtad például, hogy volt Magyarországon olyan iskola, ahol külön csengetési rend garantálta, hogy az elkülönített gyerekek még szünetben se találkozzanak a többiekkel?

én: Arra a tudomány választ tud adni, hogy mit tegyünk, hogy ne dőljön le a pisai ferde torony, de arra nem tud választ, hogyan lehet a legjobban megtanítani egy gyerkőcöt olvasni. Az ember sokkal bonyolultabb, mint bármi más a természetben. (Szerintem.)

Vannak itt a Molyon olyanok, akik szerint ez a külön csengetési rend megvédi a normálisakat az agresszívoktól. És nekik is van igazságuk – ezt nem a politikai korrektség mondatja velem.

Hozzászóló: és hosszútávon ez mégis hova vezet? gettó?

én: Hosszútávon előbb utóbb meghalunk. Rövidtávon kevésbé biztatónak látom a helyzetet. Egyébként meg, ha megkérdeznek, én ellenzem a gettót. Ha aláírást gyűjtesz, vagy demonstrálni kell, csak szólj, rám számíthatsz. :)

Hozzászóló: én sem vagyok optimista. de kösz :)

A recenzió és a kommentek a molyon jelent meg először.

Nem vastag.

Öt csillagot szoktam adni a jó könyveknek, ez három. Az eleje botrányosan rossz, mert nagyképű és ugyanakkor unalmas. Ráadásul ilyen mondatok vannak benne: „Tudvalevő, hogy Budapest a hazájukon belül nagyvárosi létre áhítozó magyarok kizárólagos esélye.” Nincs ritmusa, körülményes, felesleges. Aztán lassan beindul – kiderül, hogy van egy nagyszerű alapötlete – biciklis futár anarchisták Budapesten – , amely a könyv végéig fogva tartja az olvasót. Alternatív szubkultúra a fővárosban – ritka téma a kortárs magyar irodalomban. A témához kötődnek az érdekes helyszínek: biobolt és aluljáró, irodaház és Ráday utcai kiülős kocsma. Érdekes sztori érdekes helyszínen, mi kell még? Érdekes szereplők. A főszereplők adottak, rajtuk kívül felvonultathatók a jellegzetes budapesti karakterek: a jobboldali radikális budai fogorvos, az újlipótvárosi liberális író és divatlapszerkesztő felesége, a celeb szerepre törő asztrológus és az undergroundból kibújó énekes-színésznő. Ezeket az összetevőket egy jó író kicsit összerázza és lazán, csuklóból leken egy jó lektűrt – és már lehet is a kasszához járulni a honoráriumért. Ilyenkor az olvasó sem jár rosszul, azt kapja, amit vár: könnyed nyári olvasmányt a strandra. Sajnos, a jó író hiányzik. A sztori elnagyolt, a helyszínek elmosódottak, a figurák élettelenek. Mi az ami hiányzik? Az írói munka. A meló, amit nem lehet megspórolni, hacsak nem zseni a szerző. Ha már nincs személyes tétje a történetnek, akkor legalább legyen izgalmas, szellemes, vagy érdekes. Ez a könyv nem izgalmas, mert Szécsi Noémi nem ért a feszültség megteremtéséhez (pedig ez simán megtanulható), nem szellemes, mert a helyzetkomikum egy könyvben leírva, magyarázva, ritkán vicces, a jellemkomikumhoz hiányoznak a jellemek, a nyelvi humorhoz pedig szükség volna egy saját írói nyelvre, ami szintén nincsen. Érdekes akkor lehetne a könyv, ha új információkat kapnánk valamiről. Az nem új információ, hogy a Ráday utcában kiülős helyek vannak, Budán laknak gazdag fogorvosok, az Újlipótvárosban liberális értelmiségiek, és a fiatalok pedig lázadoznak, amíg ez meg az nem történik velük. Nem vastag. 

A recenzió a moly.hun jelent meg először.

– Ez Bob Dylan? 
– Az. 
A Positively 4th Street-et énekelte éppen. Jónak jó szám, ha azt vesszük, hogy elmúlt már 20 éves. 
– Ha csak egy kicsit belehallgatok, rögtön rájövök, hogy Bob Dylan – mondta a lány. 
– Mert nem harmónikázik olyan jól, mint Stevie Wonder? 
Erre megint nevetett. Jólesett, hogy meg tudtam nevettetni. Hogy ez még megy nekem. 
– Dehogy, a hangjáról ismerem meg – tiltakozott a lány. 
– Úgy énekel, mint mikor egy kisgyerek áll az ablak előtt és néz ki az esőbe. 

Spoiler 
Ajánlót Murakami Haruki könyvéről lehet találni jobbnál jobbakat. A Molyon @Rea írása (http://moly.hu/ertekelesek/322675) tetszett eddig a legjobban, a neten érdemes megnézni Könyvtárosok Könyves Blogján bagabó ismertetőjét (http://www.konyvtaros.net/vilagvege-es-kemenyre-fott-csodaorszag-murakami-haruki.html). A legrészletesebb és legalaposabb a könyv Erdős György által írt utószava. Itt és most én csupán néhány – természetesen vitatható – kritikai és elismerő megjegyzést szeretnék tenni. Ezek csak azok számára lehetnek érdekesek, akik már olvasták a regényt. 
Először a keményre főtt csodaországról. A cselekmény a könyv megírásának jelenidejében, tehát az 1980-as években játszódik. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a főhős húsz évesnek mondott Bob Dylan számokat hallgat, és az aktuális slágerzenét a Duran Duran és a Police játssza. (Egyszer egy újság fontosabb világpolitikai híreit sorolják, de ezekben olyan események szerepelnek, amelyek sajnos kortalanok: zsidók és az arabok konfliktusa, valutaválság, stb.) Ennek ellenére végig az volt az érzésem, nem a múltban, hanem a távoli jövőben járunk. Ebben a jövőben az információk birtoklásáért dúl a háború a Rendszer és illegális ellenzéke, a szemiotikusok között. A könyv végére kiderül, a két fél között nincs különbség, a hatalom megszerzéséért nem válogatnak az eszközökben, és a kisember ennek a háborúnak csak a vesztese lehet. Ugyanakkor láthatjuk azt is, a magánélet boldogsága megőrizhető – akik nem foglalkoznak a hatalmi játszmákkal, és az információkat csak a könyvtárban gyűjtik, azok békés és nyugodt életet élhetnek. Ez a jelen- és jövőkép nagyon divatos, különösen az összeesküvés-elméletek hívei körében. Szerintem ez hülyeség! A politika és hatalmi játszmák nem írhatók le ilyen egyszerűen; és ez az egész csak arra jó, hogy elvegye az emberek kedvét attól, hogy megpróbáljanak beleszólni a saját sorsuk irányításába. (Szerintem: a hatalmi játszmáknak nagyon sok résztvevője van, és ezek harcának eredője kiszámíthatatlan, mert kiszámíthatatlan tényezők: emberi csoportok állnak mögöttük. A különböző ideológiák képesek az ember társadalmi viszonyainak különböző aspektusait leképezni, ezért a különböző ideológiájú politikai pártok mentén történő politizálás fontos és értelmes cselekvés.) 
A második megjegyzésem azzal kapcsolatos, hogy a regény egyik kulcsmotívuma a keverés: az emberi agy számítógépként történő felhasználása. Szerintem ez nagyszerű gondolat, még ha itt téves formában is jelenik meg. Jelen pillanatban a tudomány elképzelni sem tud olyan számítógépet, amely bonyolultságában és hatékonyságában megközelíthetné az emberi agyat. Ezért tűnik érdekes és eredeti ötletnek az elme kódolási célra történő felhasználása. A konkrét forma, a keverés, viszont olyan tudományos tételen alapszik, amely ma már meghaladott. A mai elmekutatók elvetik egy elkülönített, folyamatosan létező, kvázi magként jelenlévő tudattalan létét. Ahogy valaki szellemesen megfogalmazta, Freud szerint: egy sötét pincében egy szexőrült majom vívja harcát egy prűd vénkisasszonnyal, egy meglehetősen idegesnek látszó banktisztviselő játékvezetése mellett – ez volna a tudattalan. Ha így volna, akkor abba sötét pincébe le lehetne menni nézelődni, bizonyos dolgokat felszínre lehetne hozni, más dolgokat meg oda lehetne dugni – ez volna a pszichoanalízis. Sőt, akár az egész pincét ki lehetne cserélni, vagy alá lehetne pincézni, ahogy Murakami elképzelte és megírta. A mai elmekutatók úgy vélik, a genetikailag meghatározott öröklött, és saját szerzett, de múltba merült tudásunk és emlékeink, mint inaktív hálózatok léteznek. Ezek bizonyos kulcsingerek hatására egyedileg aktivizálódhatnak, egyébként csupán, mint lehetőségek léteznek. Nincs tehát tudattalan mag, „Világvége”. 
További kifogásom a keményre főtt csodaországgal kapcsolatban, hogy nincs jól megírva. Elsősorban a szereplőkkel van bajom. A kissé őrült, felelőtlen, de a lelkiismeretére ráébredő tudós figurája túl sematikus. A női figurák életlenek, az egyiknek az az egyetlen egyéni tulajdonsága, hogy sokat eszik, a másik meg fiatal és kövér. Ez azért kevés. A főszereplő olyan, mintha egy Chandler regény detektívje volna: kicsit kiégett, cinikus, de valójában hatalmas szíve van. A műveltsége egy európai emberé, Turgenyev és Bob Dylan a főbb hivatkozási pontja, hiányzik belőle minden keleti íz. A történet meseszövése is eléggé kiszámítható, ezért összességében, ha nem állna ott mögötte a Világvége, mint gyenge cyberpunk mesét, csak ponyvaként lehetne kiadni. 
A könyv tőlem is kiérdemelte az öt csillagot. A Világvége olyan szenzációs ötlet, amely alkalmas arra, hogy más szerzőknél, és akár a közbeszédben is megjelenjen. Metaforikus tartalma nagyon gazdag: a lelketlen, de szép; a csendes és nyugodt, ugyanakkor mégis fojtogató légkörű város, az álló időt mutató óratoronnyal, az áthatolhatatlan fallal, a hol tisztán csörgedező, hol átlátszatlanul örvénylő folyóval egyszerre álom és rémálom. A város lakói: a hatalmas és kegyetlen Őr, aki talán maga az ördög, a lelket szállító egyszarvúak, a könyvtárosnő és az ezredes; mind olyan figurák, akik megfeleltethetők különböző archeotipusoknak. A leírások letisztult, lírai szépsége is nagyon tetszett. 
A Világvége és a keményre főtt csodaország két története egymás mellett, párhuzamosan fut, finom szálakkal, hangokkal és hangulatokkal kapcsolódva egymáshoz. Az átjárás a két világ között lehetetlen. A kemény krimi és a misztikus mese mégis egymást erősíti, a kontrasztok mindkét történet legjellemzőbb sajátosságait emelik ki. A könyv befejezése egyszerre élet és halál. A keményre főtt csodaországban halál, amelyet az örök életbe történő áttűnés előz meg, Világvégén pedig az árnyék távozása a halál, amelyet az erdőbéli ismeretlen, de valódi társak közötti élet követhet. Így vagy úgy, de biztató befejezés. Murakami negatív színben látja a világot, mégis optimista, és ez az ellentmondás úgy látszik termékeny. Kíváncsi lettem a többi könyvére is.

Ez a recenzió a moly.hu-n jelent meg először.

– Mi a boldogság? – kérdezte nyugtalanul Hutera Béla, és hideglelősen felnevetett, majd széttárva kezét pörögni kezdett, olyan volt, mint egy kerengő dervis. – Mi a boldogság, mondjátok meg, mi a boldogság? – ordította, de senki nem felelt, és mire leengedte a kezét, és a pörgést abbahagyva szétnézett, már senki sem volt a borbélyműhelyben, csak a szél nyekergette a nyitott ajtót.

Ez az első bekezdése az erdélyi író, Bogdán László novelláskötetének. A történet folytatódik. Hutera Béla, aki egyszerre falusi borbély és városi fodrász, az ismerősünké válik, miképpen a könyv felét kitevő első ciklus többi visszatérő szereplője is: Vlad Radescu, a tanító, és az elvtársak: a megszépült emlékű Veres Pista, a jellemtelen Balló Ferenc, a kíméletlen Szikszai.

A negyvenes, ötvenes és hatvanas évek Romániája nem sokban különbözött a korszak Magyarországától, vagy Csehszlovákiájától, így hát ezeket a figurákat akár Nádas Péter, vagy Bohumil Hrabal is életre kelthette volna. A korszak ismerős, a kommunista diktatúra évei, amikor az ember kiszolgáltatottsága természetes és mindennapos tapasztalat. Sötét kor, hosszú és kilátástalan, mikor a hősies becsületesség abszurd, nem e világra való, és a kisember csak evickél, próbálja élni egyszeri saját életét. Ilyen korban Szindbád, Krúdy és Márai álmodozó, szerelem kereső hajósa is megalkuszik, nem kelhet útra, és a borbélyműhelyben vagy a falusi kocsmában öt korsó sörök mellett idézi fel megtörtént, vagy csak megálmodott történeteit.

A történetek megmaradnak, és aki mesél, az a túlélő, tulajdonképpen a nyertes. Mi, akik hallgatjuk, olvassuk, azt nézzük, mennyire szórakoztató a története, mennyire izgalmas, és milyen ízesen, egyedi hangon meséli el? Nem csalódunk, jól szórakozunk. A túlélő szereplőknek viszont azt kell mérlegre tenniük, mit kezdtek az életükkel, mely mögöttük van, és a túlélés közben sikerült-e megőrizniük önazonosságukat, becsületüket. Bogdán László világára lefordítva: ilyen múlt után ki az, aki nyugodt lelkiismerettel belenézhet a borbély tükrébe? És ki az, akit a kocsmában körbevesznek a cimborák, barátok, mert kíváncsiak rá, hisznek neki; kíváncsiak a történeteire, és hallgatásukkal, figyelmükkel értelmet adnak életének, és feloldozást a megalkuvásokkal teli élete vétkei alól.

A kalandok kisszerűek, a szereplők hétköznapiak, a nagybetűs TÖRTÉNELEM alulról látszik. Csak egy sertést kell megaláztatásul megborotválni, csak az egyik elvtárs elárulja, hátba szúrja a másikat, csak egy öreg alkoholista hazudik magának dicső múltat. Hutera Béla magára marad. A borbélyműhelyben, a történet kezdetén, és a Golgota kocsmában is, a kötet címadó novellájának végén. A Töredékek egy vígeposzból címet viselő ciklus utolsó bekezdése így szól:

– Csak addig él az ember, amíg a hallgatósága él – mondom búcsúzóul, és a visszajáró pénzt számolatlanul zsebre vágva, kissé tántorogva – hiába, én se vagyok már a régi – elbotorkálok az ajtóig, kitárom, és kilépek a sötétségbe. A Márton napnak vége…

A kötet második felének novellái kortársak előtt tisztelegnek. Megidézik Julio Cortázart, Marquezt, Borgest, Mrozeket, és Hajnóczy Pétert. A legszebb talán a Fellininek ajánlott Bohócok. Ezek az elbeszélések és hosszabb karcolatok már nem adnak ki egy összefüggő történetet, önállóak, sokszor erősen szimbolikusak, és többször felvetik a történetmesélés hitelességének kérdését is. A nézőpontok váltakoznak, de magának a nyelvnek, a saját elbeszélői nyelvnek az érvényessége nem kérdőjeleződik meg. Bogdán különböző írói jelmezekbe bújik, szerepeket játszik, de minden szerep mögül kihallatszik a saját, kicsit szomorkás, kicsit ironikus, de mindig nagyon pontosan intonált hangja.

Az erdélyi író, Bogdán László, 2010 tavaszán József Attila díjat kapott, és talán ez is hozzájárulhat, hogy Magyarországon is felfedezzék az olvasók. Ez a novelláskötete pedig alkalmas arra, hogy a figyelmet felkeltve, regényei (Bűbájosok; Az ördög Háromszéken; Agitátorok éjszaka; Hutera Béla utolsó utazása) iránt is érdeklődést teremtsen.

Ez a recenzió először a moly.hu-n jelent meg.

– Én is, ön is, mindannyian a világmindenség kollégái vagyunk. Ha abból indulunk ki, hogy nem az ember a mérték, s nincsen kisebb vagy nagyobb, akkor az ember és a nem ember egyazon sors részese.






















Hiszen mindenben a titok a legszebb, ne próbáljunk folyton rendet rakni a rendetlenségben.

Makacs kutya az emlékezés: oda heveredik, ahova éppen kedve tartja.








 

– Ön ezek szerint a semmiben hisz.
Taads felnyögött. – A Semmiben nem lehet hinni. A teljes hiányra nem akasztható semmiféle rendszer.

A nők őszintébbek és közvetlenebbek, mint a szavak.

Az én kolostorom a világ. I.

Az én kolostorom a világ. II.

Kisregény egy tulajdonságok nélküli ember életéről. A főhős egy holland férfi, aki gyenge ember, de van egy érdekes tulajdonsága: vonzza magához az erős karaktereket. Így hát a történetben nem is a főszereplő a legfontosabb, hanem az útjába kerülő ismerősök-ismeretlenek, akik közül különösen kettő figyelemre méltó. A két Taads, apa és fia különös szertartások mentén éli az életét. Az idősebb ateista egzisztencialista, a fiú pedig zen buddhista. Ideológiáik eltérő volta ellenére sokban hasonlítanak egymásra, és érdekesen ellenpontozzák a főszereplő életét.
Cees Nooteboom ezzel a könyvével szerzett világhírt magának, és aki a filozofikus regények iránt vonzódik, nem fog csalódást érezni, ha ezt a könyvet választja. Ugyanakkor, szerintem, Nooteboom egy másik regénye: a Mindenszentek, ennél sokkal jobb.

Ez az értékelés és a kapcsolódó karcok először a moly.hu-n jelentek meg.

Akinek nem tetszik az bekaphatja. (Doppler)

Grigorij Jakovlevics Perelman a világ talán legokosabb embere. A bostoni Clay Intézet 2000-ben hét régi matematikai probléma megoldásának elismerésére alapította a Millenium-díjat, és egyenként egymillió dollárt tűzött ki jutalmul a megfejtőinek. Ezen problémák egyike a Poincaré-sejtés, amelynek megoldását 1904 óta hiába kereste a matematikusok több nemzedéke. Ezt oldotta meg Perelman, de a díjat nem hajlandó átvenni, miképpen a vele együtt járó egymillió dollárt sem. 2006-ban a matematikai Nobel-díjnak tartott, és ugyancsak jelentős összeggel járó Fields-díjat is visszautasította. Szentpéterváron lakik egy kis lakásban az édesanyjával. Nem érdekli a pénz.

– Megvan mindenem, ami kell.- ezt mondja.

Nem nyilatkozik az újságíróknak.

– Nem hiszem, hogy bármit tudnék mondani, ami a nagyközönséget érdekelné.

A különc, a zseniális matematikus. Nos, Erlend Loe Doppler nevű főhőse rá hasonlít. Nem mintha olyan okos volna. Sőt!

Jellemzéséül egy rövid részlet, mivel tölti Doppler a napjait:

Bongó majd kiugrik a bőréből örömében, amikor meglát. A nap hátralévő részét a sátorban töltjük. Memóriajátékot játszunk, kellemesen elvagyunk; felrémlik bennem valami a régi iskolás évek te-vagy-a-legjobb-barátom érzéséből. Csupán az összetartozás, anélkül, hogy különleges dolgokról esnék szó. De a memóriajátékban Bongó siralmas teljesítményt nyújt. Komolyan össze kell szednie magát, hogy máskor is kedvet kapjak a játékhoz. Pedig pont azért választottam az állatosat, hogy tisztességes esélyekkel indulhasson ő is: de amíg én az egyik lapot a másik után párosítom össze rókákkal, hódokkal, mókusokkal és vadgalambokkal, Bongó egy árva kártya nélkül áll, üres kézzel. Egyszerűen képtelen megjegyezni, melyik kártya hol fekszik. Rámutatok neki, és várom, hogy legalább valami tétova jelzést adjon, egy kis hang vagy bólintás formájában, vagy bármi más módon, de semmi. Meg se nyikkan. Még csak nem is biccent. Nahát, Bongó, Bongó, mondom. Nem vagy épp egy osztályelső. De igazi társ vagy. És remek párna.

Doppler győzelmének dicsőségét némileg csökkenti, hogy Bongó egy fiatal, tanulatlan jávorszarvas. Doppler ugyanis úgy határozott, föladja a civilizációt, és kiköltözik az erdőbe. Korábban tökéletesen működött, mint norvég átlagpolgár, jó állással, csinos feleséggel, két szép és okos gyerekkel. Aztán jött egy sajnálatos baleset, utána meg irány az erdő! A család – érthetően – kissé durcásan viseli ezt az új életformát: apuka lelépett, és most, mint egy viking Maugli, az erdőben, egy jávorszarvassal közösen, egy sátorban piknikel. Elég felelőtlen cselekedet, s erre az sem szolgálhat mentségül, hogy Doppler, a balesetét követő megvilágosodásában, tökéletesen látja a norvég fogyasztói társadalom visszásságait.

Perelmanban és Dopplerben közös, hogy nem tartják sokra a pénzt. Perelman azonban nem jár lopni, Doppler viszont igen. A civilizáció, a pénz uralma, a mindennapi hajsza utálatos, de a sovány dobozos tej (melyet a könyv borítója is megidéz), továbbá a különböző egyéb élelmiszerek, valamint szerszámok továbbra is kívánatosak maradnak hősünk számára. Pénz híján ráfanyalodik a lopásra, besurranó tolvajként dézsmálja meg mások készleteit.

Erlend Loe tehát ironikusan tekint főszereplőjére. Nem idealizálja, karikírozza, nevet rajta – és mi vele együtt nevetünk: EZ EGY NAGYON VICCES KÖNYV –, ugyanakkor egyéni nézőpontját felhasználja, hogy kimondassa vele: az anyagi gazdagság kiüresedett, sivár életeket takar. Ez az irónia egyre gyilkosabbá válik, ahogy a Doppler életformáját elirigyelő új ismerősök lassan betöltik az erdőt. Mindenki lemond az anyagi javakról, de “szellemi vagyonukat”, korlátoltságukat és szenvedélyeiket nem tudják hátrahagyni, így az anarchisták épp oly elviselhetetlen világot teremtenek maguk körül, mint a konszolidáltak lenn, az erdőn kívül.

Amikor ezt az ismertetőt írni kezdtem, körbenéztem a neten, mások mit gondolnak, írnak róla. Meglepődve tapasztaltam, hogy Erlend Loe iróniáját figyelmen kívül hagyva két, egymással teljesen ellentétes, de ugyanakkor véleményem szerint egyformán téves álláspont a jellemző.

Az egyik szerint – ezt általában férfiak képviselik – a könyv a fogyasztói társadalom nagyszerű kritikája, és bár Doppler útja egyedi, nem követhető, de a címszereplő egyértelműen pozitív hős.

A második – általában női vélemény szerint, bár a fogyasztói társadalom kritikája jogos, ám a könyv botrányos, felháborító, mert a férfiakat a családi szentség lábbal tiprására ösztönzi.

Olvasva ezeket, jót vihogtam, és az jutott eszembe, a nyájas olvasók, illetve ismertető írók beköltöztek az erdőbe, akarom mondani a regénybe, és saját szellemi poggyászukat magukkal cipelve Doppler méltó társai lettek.
 

Ez az írás először moly.hu-n és a Könyvtárosok könyves blogján jelent meg.

Nem győzött meg, hogy az evolúciós biológiát és pszichológiát ki lehetne hagyni az emberi természet és viselkedés magyarázatakor. Ugyanakkor nagyon érdekes volt, ahogy a különböző kultúrákban megjelenő eltérő viselkedési formákat értelmezte. Érdekes volt látni, hogy a különböző szerzők az emberi lét különböző aspektusait vizsgálva (pl. munkakultúra, párkapcsolatok, vagy a gyermek fejlődése) megállapítják, hogy a kultúra eltérő mértékben képes befolyásolni az emberi természetet, de ebből nem vonják le azt a nyilvánvaló következtetést, hogy létezik egy alapvető általános emberi természet. Abból az alapvetően szimpatikus gondolatból, hogy a különböző kultúrák egyenrangúak, eljutnak oda, hogy lényegi különbség van a különböző kultúrákban élő emberek között, és ezzel a rasszizmusnak teremtenek ideológiát. Ez nem csak veszélyes, de hülyeség is. Az emberi faj egységes, és minden kulturális különbség ellenére egy japán, egy busman és egy amerikai férfi jobban hasonlít egymásra, mint egy velük egy kultúrában élő nőre. Ugyanakkor a genetikai állományok vizsgálata is igazolja, hogy a különböző népességek tagjai között átlagban kisebb a különbség, mint egy-egy népcsoporton belül. Ezen a kultúra mit sem tud változtani.

a

cayenne indián nem szédül

Egyszerűsítsük le a dolgokat:
1.  A kulturális pszichológia szerint nincs egységes, minden emberre egyaránt érvényes psziché.
2. A kulturális összehasonlító pszichológia szerint a kultúra és az emberi psziché egyenrangú független változó.
3. Az evolúciós pszichológia szerint az emberi psziché az evolúció során alakult ki, és ezt módosítja a kultúra.
4. Én meg azt mondom, hogy az 1. pont hülyeség – pl. miért ne lenne egységes alap minden embernél az anyanyelv megtanulási képessége; a 2. és 3. pont között pedig nem lehet különbséget tenni. Ha a cayenne indián nem szédül, és ezért alkalmasabb a felhőkarcoló építésére, mint a civilizált, kifinomult, de tériszonyos európai, akkor azt a 2. és 3. pont egyként meg tudja magyarázni.

Ilyenekről is lehet olvasni ebben a könyvben:
1. a Föld legősibb nyelvét beszélő afrikai népcsoport, a !kung nép kulturájáról, népszokásairól, amelyen keresztül talán az emberiség közös múltjába tekinthetünk bele.
2. mi lehet az oka, hogy Thaiföldön az életet a szabályozottság, a fegyelem , a rendszeretet és a parancsolgatás teljes hiánya jellemzi?
3. mi az indoka annak, hogy olyan sok az öngyilkosság Magyarországon, és különösen az Alföldön?
4. miért biztonságosabb város Tokyo, mint New York?
5. a kollektivista és az individualista értékek milyen esetekben hatnak ösztönzően az egyéni teljesítményekre, és hogyan függnek össze azzal, hogy nőket alsóbb rendű lényeknek tartják Japánban?

„Az elemzés eredménye szerint nem lehet egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy vajon az individualizmus elősegítette a romantikus szerelmet és az intim kapcsolatok kialakulását?

Itt például arra céloznak, hogy az individualizmus adta függetlenség megteremti a lehetőségét a szabad párválasztásnak, ugyanakkor az individualizmusból fakadó önzés kizárja a romantikát.

Ezek a képek és írások a moly.hu-ban jelentek meg először.

Ki olvas fantasztikus regényt? Fiatal srácok, akik érdeklődnek a technikai újdonságok iránt és szeretik kalandos történeteket? Idősödő férfiak, akik nosztalgiával tekintenek vissza ifjúkoruk olvasmányaira? Nos, ez ma már nem így van. A nők körében, korosztálytól függetlenül, az egyik legnagyobb bestseller Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége; az igényesebb irodalom kedvelői számára pedig kihagyhatatlan Bulgakovtól a Mester és Margarita, amely szintén fantasztikus történet. Az értékes, jó könyvek nem ismernek műfaji korlátokat.

A globalizáció felszínessé tesz, kipusztítja a lokális értékeket, és uniformalizálja a világot? Igen, lehet így is nézni, lehet az értékválságról prófétálni, és bezárkózni valami anakronisztikus helyi hagyományba. David Mitchell azonban sokkal okosabb ennél, ezért írt egy nagyon értékes és fontos fantasztikus regényt, amely a Föld különböző kultúráit: Okinavát, Tokiót, és Hongkongot, a kínai Szent Hegyet, Mongóliát, Szentpétervárt, Londont, az ír Clear szigetét és New Yorkot felkeresve mesél nekünk érdekesebbnél érdekesebb történeteket.

„Az ember világát történetek alkotják” – ezt maga David Mitchell fogalmazza meg, egy alteregója mögé bújva, és a regény valóban ezt a hitvallást követi. Hol izgalmas műkincslopási históriába keveredünk és az orosz maffiáról kapunk sokkoló képet; hol egy idős kínai teaárus asszony életét követve a történelem örök körforgásáról elmélkedhetünk, de nem elvontan, didaktikusan, hanem egy személyes életsorssal hitelesítve. Az egyik történetben egy fanatikus japán terrorista őrült gondolatai mentén látjuk a világot; egy másikban a CIA elől bujkáló atomfizikusnő a tudományos-fantasztikus jövőből gyermekkori idilli világába menekül vissza, ha csak időlegesen is. Találkozhatunk igazi szellemíró jazzdobossal, és nagyszerű ízlésű lemezbolti eladóval; gazdatestről gazdatestre szálló szellemmel és a kínai cselédjétől elcsábított angol pénzmosó ügynökkel. Mind a kilenc történet nagyon érdekes, önálló novellaként is megállná a helyét, de így együtt, egy különös, multikulturális kaleidoszkópot pörget a szemünk előtt. A finom szálakkal szőtt történet végül egy New York-i éjszakai lemezlovas műsorában áll egésszé össze, hogy aztán visszatérjen kiindulópontjához, felajánlva egy ismételt olvasás lehetőségét.

Igen, ezt a könyvet többször egymás után is el lehet olvasni, és nem veszt az érdekességéből, inkább egyre újabb és újabb rétegeit és összefüggéseit tárja fel az igényes olvasó előtt.

És most néhány idézet a könyvből:

Az olaszok nemeket tulajdonítanak a városoknak, és mind egyetértenek abban, hogy az a bizonyos passzol ahhoz a bizonyos városhoz, de egyikük sem tudja megmagyarázni, miért. Ez nagyon tetszik. London középkorú férfi, tiszteletreméltó házasságban él, de titokban homokos.

A hazugság bajba keverhet, de ha igazán nagy katyvaszt akarsz, próbáld csak meg elmondani az igazságot.

– A világ meglegyinti az arcod, és azt mondja: „figyelj csak, drágaságom. Nélküled is simán megvagyok.”

Amikor először megjelent a mobiltelefon, annyira klassz dolognak tűnt. Túl késő lett, mire rájöttünk, hogy semmivel sem klasszabb a vizsgálati fogságban kapott elektronikus azonosítónál.

– Köszönöm – mondta, és a benne élő ő kinézett a szemén, benézett a szememen, és megpillantotta a bennem élő ént.

Egy öreg, haldokló asszony sejtésével éreztem, hogy az igazság nem ilyen egyszerű. De egy haldokló öregasszony bizonyosságával azt is tudtam, hogy nem az igazság az, ami számít.

Az evolúció és a történelem nem más, mint részecskehullámok menüettje.

A jelenségek egymástól való távolságuktól függetlenül össze vannak kapcsolva a teljesség óceánjában, melyet Newton hókuszpókuszainál boszorkányosabb erők uralnak.

A kínaiak nagyon szemetek tudnak lenni, az ingatlanügynökök még rosszabbak, a kínai ingatlanügynökök pedig egyenesen a sátán titkosszolgálatánál dolgoznak.

– Gyerünk, kedvesem – noszogatja a kígyó. – Vegyél egyet. Hallod? Azt mondja: „szakíts le”. Az a nagy fényes, piros. „Szakíts le, szakíts le azonnal és határozottan”. Tudom, hogy szeretnéd.
– De Isten – szólal meg az okos kis Éva, provokációt sejtve – kifejezetten megtiltotta, hogy megkóstoljuk a tudás fájának gyümölcsét.
– Isssszten, igen… De hát Isszten adta az életet is, nem igaz? És ő adta a vágyat is, igaz? Meg az étvágyat is. És ki, ha nem Isszten teremtette azokat az átkozott almákat? De mire való az élet, ha nem ehetünk a gyümölcsből, amelyre vágyunk?
Éva kislányos makacssággal fonta össze a karját.
– Isten kifejezetten megtiltotta. Ádám mondta.
A kígyó méregfogát kivillantva vigyorog, csodálja Éva színészi képességeit.
– Isszten nem rossz fickó a maga módján. Merem állítani, hogy tulajdonképpen jót akar. De közöttünk és a tudás fája közt szólva szörnyen bizonytalan önmagában.
– Bizonytalan? De hiszen ő teremtette az egész büdös nagy mindenséget! Isten mindenható!
– Pontosan! Tiszta neurózis, nem? Ez a sok imádás reggel, délben, este. „Dícsérttessék az Atyaúristen, dícsértessék az Ő neve, dícsértessék a Mindenható!” Szerintem ez nem mindenhatóság, ez egyszerűen ssszánalmas. Minden független ssszaktekintély egyetért abban, hogy Issszten soha nem méltányolta kellőképpen a virtuális részecskék ssszerepét a világ teremtésében. Téged és Ádámot mítoszokkal etet, amikor igazán izgalmas információ ide van bezárva ebbe az illatos almába. Hét nap? Ugyan már!
– Én megértelek. De Ádám kitér a hitéből, ha megtudja.
– Á… az a ssszőrtelen, pucér férjecskéd! Pont ma reggel láttam a réten, milyen önfeledten csintalankodik azzal a jó vattás kis báránykával. Annyira elégedettnek tűnt. De mi lesz veled, Éva? Csak nem akarod az örökkévalóság hátralévő részét kezes állatok és egy felsőbb lény társaságában tölteni, aki képes úgy neveztetni magát, hogy „Jehova”? Nem hiszem. Ádám talán egy darabig még duzzogni fog, de majd megenyhül, ha megmutatom neki a bronzhegyű nyílvesszőket, a krokodilbőrből készült bőröndöket és a virtuális valóság érzékelésére szolgáló sisakot. Én azt hiszem, Éva, hogy te nagyobb dolgokra vagy hivatva!
Éva az aranyló délutánban fölpillant a zaftos, piros almára, és nagyot nyel.
– Magasabb dolgokra? Mármint a tiltott tudásra?
A kígyó megvillantja villás nyelvét.
– Nem, Éva, drágaságom. Az csak ködösítés. Valójában a vágyról beszélünk. Egy cigarettát, míg átgondolod?

(Az ismertető és az idézetek a moly.hu-n jelent meg először. A képet Ternyik Andrástól hoztam.)

Többnyire csak sétáltam körülötte és bámultam, mint egy szép és titokzatos műalkotást, szobrot. Nyelvészeknek, kultúrtörténetet tanulóknak viszont alapmű.

(a képen Raimundus Lullus Ars Magnájának egy illusztrációja)

Dante kifejti, hogy a Genezis szövege szerint először Éva szólalt meg, mégpedig a kígyóval folytatott párbeszéd alkalmával. Hozzáteszi, „józan ésszel senki sem feltételezheti, hogy az emberiség e nagyszerű cselekedetét nem egy férfiú, hanem egy asszony vitte volna véghez elsőként”.
52. oldal

A tökéletes nyelv egy lehetséges megközelítése (1):

Goropius Becanus 1569-ben a legelső nyelv isteni eredetét hirdeti, és úgy találja, hogy ehhez leginkább a holland nyelv, az antwerpeni dialektus hasonlít. Az antwerpeniek ősei, a kimberek közvetlen leszármazottai ugyanis Jáfet fiainak, akik nem voltak ott a bábeli toronynál, ily módon megőrizték az ádámi nyelvet.
101. oldal

A tökéletes nyelv egy lehetséges megközelítése (2):

Cavalli-Sforza megfelelést vél kimutatni a genetikai és a nyelvi rokonság között, s végső soron a nyelvek közös eredetének, mint az embercsoportok azonos származása következményének elméletét látszik alátámasztani. Eme elgondolás szerint amiként az ember egyetlen-egyszer jelent meg valahol a Földön és innét terjedt szét az egész bolygón, ugyanez történt a nyelv esetében is: a biológiai és a nyelvi monogenezis folyamata egyszerre ment végbe, s az egymással összevethető adatok alapján következtetéses úton mindkét folyamat rekonstruálható.
118. oldal

A tökéletes nyelv egy lehetséges megközelítése (3):

Ez a karc részleteiben a moly.hu-n jelent meg először.

A képen balról a második Michel Houellebecq, mellette Carla és Nicolas Sarkzozy, jobbról a második vagyok én. A kép címe: Photomontage.

Egyszer volt, hol nem volt, élt Magyarországon (és Nyugat-Berlinben) egy filmrendező (úgy gondolom a legzseniálisabb magyar filmrendező volt, tökéletes formaérzékkel rendelkezett, minden filmkockája megkomponált műalkotás volt, és szuper 8-as kamerával, fekete-fehér alapra, pár ezer forintból olyan filmeket forgatott, mint azóta senki), aki viharos, de rövidnek mondható életének önkezével vetett véget. Barátja, a tehetséges és közepesen sikeres író, a nekrológjában sajnálkozott, méltatott, majd megfogalmazta az axiómát: „A túlélő előnye evidens.” Később ez az író könyveket írt „Pénzt, de sokat!” és „Kurva vagyok” címekkel. Azért odáig nem mennék el, hogy saját magára gondolt, de azért mégis ő jutott az eszembe, miközben Houellebecq második regényét olvastam.

A mű a kapitalizmus természetrajzát kívánja nyújtani: a pénz megszerzésének erkölcsi gátlásoktól mentes, de törvényes módját, mely eredményes – erre utal a cím – viszont óhatatlanul tragédiához vezet. Houellebecq jó író, ezért nem marxista politikai gazdaságtant kapunk, vannak hús-vér figurák – ezek férfiak – némelyik közülük még lélektanilag megalapozott változásra is képes, a nők inkább csak szexuális tárgyak, a feministák ettől a könyvtől nem lennének elragadtatva. (Én sem vagyok.) A sztory egy, a thaiföldi szexturizmust kihasználó vállalkozás megalakítását, prosperitását, majd bukását meséli el. A mesélő a szokásos houellebecqi figura: kiüresedett, cinikus, gazdag, szexmániás férfi. A mű részletezően leírt szexjelenetekben bővelkedik, s hogy ez pornográfia-e az megítélés kérdése. (Az a pornográf, amit én annak tartok, mindenesetre ezt a könyvet nem merném ajánlani néhány nőismerősömnek, mert feljelentenének szexuális zaklatásért.) Az eléggé kiszámítható cselekményt az európai civilizáció csődjét bemutatni kívánó filozófiai eszmefuttatások próbálják színesíteni. Ha az emberi kapcsolatok kiüresednek, és nem marad más, csak a szex, akkor ne gondolkodjunk, élvezzünk – elég röviden össze lehet foglalni a mű mondanivalóját. Ja, és persze a politikai korrektség hülyeség és az iszlám a fő gonosz. Játszunk az előítéletekre, szolgáljuk ki a szexuális ösztönöket, spékeljük meg divatos filozófiával és egy kis rezignációval – ez a houellebecqi recept, a siker receptje, mely révén a csúcsra lehet kerülni.
Houellebecq másik két magyarul megjelent regénye sokkal érdekesebb és undorítóbb, mint ez, de fasisztáknak, és faszistáknak ezt is tudom ajánlani.

Az írás először a Könyvtárosok könyves blogján jelent meg.

A 2008-ban irodalmi Nobel-díjas író könyve könnyed olvasmány. A hősnő, egy fekete kislány, akit hat éves korában elraboltak, és egy idős zsidó asszony vásárolt meg cselédnek. Marokkóból indul, hogy aztán számtalan kaland után, bejárva Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok tájait, már szépreményű popsztárként visszatérjen ősei földjére az afrikai kunyhók békességes világába. Viszontagságai során a legtöbb baja azokkal a férfiakkal és nőkkel volt, akik a testére vágytak, és azok lesznek az igazi társai, akik felfedezik lelki szépségeit. Olyan nagyszerű lány, aki gyermekként tökéletes tolvaj, később csodálatos táncos, zongorista és énekes, bár fél fülére süket. Nietzschét olvas, pedig nem sokat járt iskolába, és gyönyörű, egzotikus szépségével mindig elvarázsolja a környezetét.

Le Clezio láthatólag nem hallott a XX. században oly divatos történetmesélési nehézségekről. Épp oly könnyedén bújik be az elrabolt hat éves afrikai kislány bőrébe, mint amilyen tökéletes magabiztossággal találja ki és ábrázolja egy megerőszakolt fiatal lány minden érzését és gondolatát.

A könyv stílusa franciásan könnyed, az olvasó szerencséjére a fekete kislány minden pillanatban úgy fogalmaz, mint a párizsi irodalmi szalonokban: választékosan, plasztikusan.

A könyvet olvasva eszembe jutott egy másik történet, egy másik XX. századi, nem kevésbé kalandos, és szerencsés kimenetelű asszonysors, amelyet sajnos még nem írtak meg, de amely igaz. Ellenőrizhető az Állambiztonsági Levéltár iratai között.

“Semsei Andreát” 1934-ben illegális kommunista tevékenységgel gyanúsították, letartóztatták, kihallgatták, majd a politikai rendőrség egyik vezetőjének a felesége lett. Az 1940-es évek első felében a GESTAPO egy fiatal, gazdag, intelligens és vonzó külsejű német gyáros segítségével beszervezte a náci Németország ügynökévé – a férjéről, és a magyar rendőrségről kellett jelentenie megbízóinak. 1945 után letartóztatták, elítélték, és egészen 1954-ig internáló táborokban tartották fogva. Sorsának könnyítése érdekében 1948-ban elfogadta az ÁVH ajánlatát és fogdaügynökként jelentett rabtársairól. Szabadulása után a politikai rendőrség újra beszervezte, hogy szabadult társairól írjon jelentéseket. A beszervező rendőrtisztjével szerelmi kapcsolatba lépett, akit ezért kizártak a pártból, és a rendőrség kötelékeiből is elbocsátottak. 1957-ben volt ÁVH-s szeretőjével Bécsbe küldték, hogy az 1956-os magyar emigránsok bizalmába férkőzve szolgáltasson adatokat a hírszerzésnek. “Semsey Andrea” Ausztriában felkereste az amerikai hírszerzés embereit, leleplezte magát és társát is, ezzel megvásárolta a jogot, hogy Nyugat-Németországba települhessen. (Társának sorsa ismeretlen.) Itt feleségül ment korábbi német szeretőjéhez, a gazdag gyároshoz. Az iratokban nem szerepel, de egykori hírszerző tisztek mesélték, hogy még egyszer feltűnt Magyarországon, amikor a férjével üzletelt a magyar állam. Ekkor, állítólag, együtt vadásztak Kádár Jánossal.

“Semsei Andrea” és Laila, a fekete lány történetében közös, hogy a saját környezetükben erős férfiak magántulajdonukként kezelik a szép nőt, aki ezért mindig tovább, feljebb és feljebb kénytelen menekülni. Ha kellőképpen gátlástalan, vagy tehetséges a nő, akkor lehet is esélye a menekülésre, kiemelkedésre. Egy – talán nem Nobel-díjas, csak jó - író megírja majd a magyar történetet is.

A szöveg a Könyvtárosok könyves blogján jelent meg először.

KAPCSOLAT?

Az ember olyan lény, amely mindenütt struktúrák után kutat.




Szükségünk van rá, hogy rendet teremtsünk szűkebb környezetünkben, s eleve feltételezzük, hogy mindennek, ami velünk történik, értelme van, s az egyes történések ok-okozati összefüggésben állnak egymással. (Ezért is olyan mélyenszántó Umberto Eco megfigyelése: " Az emberek képtelenek felfogni, hogy a dolgok csak úgy véletlenül történnek… Szent borzalommal tekintenek a véletlenre.")
S. J. Gould

Ez a karc először a moly.hu-n jelent meg.

Ez a könyv nehéz olvasmány. Tizenhét elbeszélést tartalmaz, melyek történetei az átlagos olvasó számára érdektelenek, unalmasak. 
Az első egy Kyoto városában, a Kamo folyóban vadászó madárról szól. A másodikban egy, az ókori perzsa birodalomban játszódó történetet, valamint az események bibliai feldolgozását 1470-ben Itáliában megfestő Botticelli életét ismerhetjük meg. A harmadik elbeszélés ismét Japánban játszódik, és egy Buddha szobor restaurálását idézi fel. A negyedik színhelye Velence, és egy Krisztust ábrázoló festmény mágikus hatását mutatja be. Nem folytatom a felsorolást, legyen elég annyi, hogy többnyire műalkotásokról, s azok emberre gyakorolt hatásáról szóló, tematikailag és szereplők szintjén látszólag össze nem függő történetekkel találkozhatunk. 
A befogadást tovább nehezíti Krasznahorkai stílusa. Mondatai nagyon hosszúak, gyakran többoldalasak(!). A Tarr Béla filmjeiből ismerős „lassúság, vontatottság” itt az események aprólékosan részletező leírásában jelentkezik. Hosszú oldalakon keresztül olvashatunk például egy japán színpadi maszk kifaragásáról, vagy az orosz ikonfestészet rejtelmeiről. 
Azoknak, akik a fentiek ellenére mégis elolvassák, vagy már elolvasták, ajánlom, hogy az interneten nézzenek utána a könyvről szóló kritikáknak. Károlyi Csaba, Dunajcsik Mátyás, Keserű József, Szegő János, Sántha József elemzései az itteni kereteket meghaladó terjedelemben, és filozófiai-irodalomtörténeti kitekintéssel közelítik meg Krasznahorkai művét, amely egyébként a Magyar Narancs irodalmi sikerlistáján toronymagasan lett a 2008-as év legjobb könyve. 
Én miért szeretem? Mert szép könyv. Szertartásos elmélyültsége lehetőséget teremt a meditációra, és szembesít azzal a kérdéssel, hogy mi a művészet szerepe az ember életében? A saját válaszom más, mint a könyv írójának. Krasznahorkai szerint a műalkotások egy égi világ megtestesülései, s így többek, túlmutatóak az emberen. 
Én úgy gondolom, hogy az ember csodálatosabb minden műalkotásnál. A testünket alkotó atomok távoli óriáscsillagokban keletkeztek évmilliárdokkal ezelőtt, és szupernova robbanások repítették ide, az űrnek ebbe a szegletébe. A testünket alkotó sejtek az evolúció évmilliárdos fejlődésének eredményei, az idegrendszerünk, ösztöneink a törzsfejlődésünk sok évmilliós múltját idézik. Beszédünk több tízezer éves múltra vezethető vissza, gondolkodásunk egyes elemei a legrégibb fennmaradt műalkotásoknál sokkal korábbi toposzokra és mítoszokra utalnak. Szervezetünk, agyunk összetettsége, bonyolult harmóniája messze meghaladja a legcsodálatosabb műalkotás összetettségét és harmóniáját. 
Életünk sok milliárd pillanatból áll, és minden pillanatban benyomások sokasága éri az embert, melyet az idegrendszerünk elraktároz, s a megfelelő pillanatban feldolgozva előhív. Minden egyes emberi élet százezernyi Háború és béke terjedelemben elmesélhető könyvből áll, minden pillantásunk műalkotásokat, festményeket, szobrokat metsz ki a térből, minden pillanatban egy háromdimenziós film rendezője és főszereplője vagyunk, amelyet úgy hívnak valóság, élet. Ezt ösztönösen minden ember tudja, s így aztán a műalkotások kiváltotta érzelmek, emóciók intenzitása meg sem közelíti egy másik ember iránt érzett szeretetünk, szerelmünk, félelmünk, vagy gyűlöletünk mértékét. 
Eltérő felfogásom nem akadályozhat meg, hogy elismerjem a könyv nagyszerűségét. Krasznahorkai László írásművészetének kifinomultsága, gondolatainak mélysége, az általa ábrázolt világok varázslatos szépsége és élettel teltsége minden filozófiai prekoncepciót zárójelbe téve lehetővé teszi, hogy az olvasó kialakítsa a saját olvasatát. A saját olvasat az esztétikai élvezeten túl a saját út megtalálását is jelentheti, melynél fontosabb cél megvalósításához műalkotás nem nyújthat segítséget. 
Bár könyvismertetőbe nem szokásos verset illeszteni, ez most nagyon idekívánkozik:

Rilke: Archaikus Apolló-torzó

Nem ismerhettük hallatlan fejét, 
melyben szeme almái értek. Ám a 
csonka test mégis izzik, mint a lámpa, 
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene 
melle káprázatot s a csöndes ágyék 
íves mosollyal, mely remegve lágy még, 
a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő 
lenne, lecsapott vállal meredő, 
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények, 
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem, 
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Ez az írás a Könyvtárosok könyves blogján jelent meg először.

Cinikus macho kritika:

A filmszínésznő Liv Ullmann, és a filmrendező Ingmar Bergman leányának nem lehetett könnyű gyermekkora. (Kinek volt az? Talán csak Teréz anyának, Diana hercegnőnek és Janis Joplinnek.) Ezért aztán írt bosszúból egy posztmodern családregényt, melyben a szülei megkapják a magukét, még ha nem is a saját nevükön, és álcázva szerepelnek. Az apja például a regényben olyan érdektelen és haszontalan munkát végez, hogy a munkahelye telefonközpontjában már nem is tudják, hogy ott dolgozik. Lehet, hogy Bergman ilyen unalmas pali volt otthon? Viszont a lányával állandóan moziba jár, és megnézik és megbeszélik Eric Rohmer híres filmjét, a Szerelem délutánt. Az anya a könyvben fodrásznő, de a fodrászatról nincs szó, csak a nő állandó színészi produkcióiról. Rá Linn Ullmann jobban haragudhat, mert olyat tesz vele, ami egy színész számára a legrettenetesebb – elveszi az arcát. A család többi tagja is megkapja a magáét – Karin, az egyes szám első személyben mesélő fiatal lány, kegyetlen, kíméletlenül őszinte, a saját hibáival szemben épp úgy, mint mások gyöngeségeivel, és ilyen gyöngeségeket talál bőven. A családi bűnök – házasságtörés, szeretetlenség, gyűlölködés – mellett, az elmebaj különböző szintjeit is felvonultatják a szereplők, az alkoholizmusból fakadó antiszociális magatartástól, a hisztérikus féltékenységen keresztül a krónikus hazudozásig. Ez utóbbi éppen Karint jellemzi – szerencsére. Szerencsére, hiszen így soha sem tudhatjuk, hogy mikor túloz, fantáziál, és így a szörnyűségeket inkább mulatságosnak látjuk, mint rettentőnek.

A Mielőtt elalszol tipikus női regény. A szereplők jellemzése, érzelmeik és gondolataik ábrázolása, kapcsolatrendszerük bemutatása sokkal részletesebb, mint a cselekmény leírása. A mű szerkezete, a kor divatos példáit utánozva, töredezett (a posztmodernt a női regényírók találták ki, mert nem volt érzékük a hagyományos, realista regény bonyolult konstrukciójának megkomponálásához – úgy is minden csak narratív struktúra), ugrálunk az időben, s utólag visszatekintve, ez nem igazán indokolt. Azt gondolom, a szerzőnő titkos vágya az volt, hogy írjon egy jó Bergman-féle forgatókönyvet, amelyet majd az apja megfilmesít, és az anyja és ő eljátszhatják a főszerepeket. A film nem készült el…

Empatikus feminim ismertetés:

Minden krétai hazudik, mondta a krétai Epimenidész, és mi azóta is tanácstalanul állunk, ha a könyvünk narrátora megkérdőjelezi saját szavainak hitelességét. Mi az igaz egy regényből, és mi az igaz a körülöttünk létező világból? Elmesélek nektek egy történetet, de az események hitelességéért nem vállalom a felelősséget, a szívetekkel figyeljetek rám, mert talán a szív az, amely nem hazudik. Ilyen gondolatok járhattak a fiatal írónő, Linn Ullmann fejében, amikor könyve megírásába kezdett.

Karin Blom, a húszéves norvég lány, a családjáról mesél. Négy generáció sorsfordító eseményeiről, szerelmekről, esküvőről, születésről, válásról és halálról. Norvégia, Tokyo, New York, az 1930-as évektől 2000-ig, csapongva szállunk a fiatal lány fantáziájának bűvöletében. Minden család életében előfordulnak ilyen történetek, a kalandvágyó férfiak keresik Amerikát, aztán a csalódott asszonyok a hamvaikat egy urnában őrizve térnek vissza Norvégiába. A nővérek a szeretett férfin összeveszve harminc évig nem beszélnek egymással, a boldog házaspár a hitvesi ágyban a ridegség és a szeretetlenség nagy, szürke köveit találja. A férfi elmegy, síró asszonyt és gyermekeket hagyva maga után, és ilyenkor csak a csoda segíthetne. Higgyünk a csodákban! Az iskolába eljön a cirkuszigazgató, hogy kimenekítsen a gonosz tanár kezei közül, és még velünk is megtörténhet, hogy elbűvöljük álmaink asszonyát, vagy férfiját, aztán a megunt szeretőnket aranyhallá változtatjuk.

A regény címe, Mielőtt elalszol, motívumként háromszor bukkan elő. A mű elején és végén kimondatlanul, a gyermeki tisztaság és ártatlanság kiszolgáltatott helyzetét idézi fel, és közvetve azzal szembesít: élünk, vagy visszaélünk mások bizalmával, szeretetével? A harmadik, konkrét megjelenés, a 250. oldalon, a boldog, beteljesült, de titkos szerelem fájdalmas, örökké sajgó emlékével ajándékoz meg:

„Tudod, mit mondott nekem Rikard, amikor egymás mellett feküdtünk az ágyamban? Ahogy itt fekszem melletted, mielőtt elalszol, meglelem otthonom. Ilyen szépet még soha senki nem mondott nekem. Gondold csak el.“

Tárgyilagos kiegészítés:

A könyv vicces, elgondolkodtató, nőknek és férfiaknak egyaránt szórakoztató olvasmány.

Horizonton a mű, horizonton az olvasó.

Gadamer háromütemű hermeneutikájának részei a megértés, az értelmezés és az alkalmazás. Gondolatainak megértéséhez további fontos fogalom a HORIZONT fogalma. A HORIZONT egy mentális, kulturális állapot, mely abban az adott társadalmi közösségben létezik, ahová a kérdező is tartozik. Mind a befogadó, mind a szöveg maga is képvisel egy-egy ilyen HORIZONTot.
(Maár Judit Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer című művéről.)

A karc először a moly.hu-n jelent meg.

Ellentétek ha találkoznak, egy ritka felvételen:
Leonard Bernstein és Glenn Gould

Leonard Bernstein (szexuálisan a férfiakhoz, érzelmileg a nőkhöz vonzódott, olykor egy hét alatt 39 koncertet vállalt, napi 100 cigarettát szívott el ,és esténként még megivott egy üveg whiskyt.) és Glenn Gould (az „utolsó puritán”, aki rettegett a megfázástól, a legnagyobb melegben is képes volt kabátban, kesztyűben és muffban a pódiumra lépni, csak a kesztyűt vetette le, azt is az utolsó pillanatban; palackozott vizet ivott, állandóan gyógyszerekkel tömte magát, s a fertőzésektől félve szinte soha nem fogott senkivel kezet).

J.S.Bach – Versenyművek egy (zongorára) csembalóra és zenekarra * BWV 1052, d-moll
Benstein & Glenn Gould (3 perc zene)

www.youtube.com/watch

És egy kiegészítés, pontosítás Matúz Lászlónak köszönhetően:
Glenn Gould Bruno Monsaingeon könyvében így válaszol erre:

„A dologhoz hozzátartozik, hogy egyszer valóban adtam úgy koncertet, hogy nemcsak sál volt rajtam, de kabát és kesztyű is, mely utóbbi természetesen úgy volt kivágva, hogy az ujjaim kilátsszanak. 1958-ban történt az Izraeli Filharmonikusokkal adott egyik koncertemen. Néhány órával a kezdés előtt érkeztem Jeruzsálembe, s kiderült, hogy a teremben jéghideg van. Nem azért, mert elfelejtettek befűteni, hanem mert a teremben egyáltalán nem volt fűtés. Odakint körülbelül tizenkét fok volt, bent pedig tizenöt-tizenhat. Nem tudom, hogy az emberek kibírták-e, én mindenesetre nem. Kijelentettem a szervezőknek: ""Én itt nem tudok játszani. A zongoraverseny helyett szimfóniát kell előadni, különben úgy megfázom, hogy nem fogom tudni folytatni a turnét."” Mivel azonban a zenekarnak nem állt rendelkezésére a helyettesítő szimfónia előadásához szükséges anyag, végül kompromisszumra jutottam az öltözékemet illetőleg. Az esemény rendezője kiment a színpadra, hogy megmagyarázza, mi fog történni. Ezután bevonultam kabátban és sállal a nyakam körül, mire nagy nevetés tört ki. Azt hiszem, sapka nem volt rajtam, abban viszont biztos vagyok, hogy félkesztyűt viseltem, amely szabadon hagyta az ujjaimat. Eljátszottam Beethoven 2. zongoraversenyét, és kész. Ezután az egész sajtó azt kezdte terjeszteni, hogy gyakorlatilag minden koncertet ilyen öltözékben játszottam; és ugye ha egy ilyen sztori keringeni kezd, szinte semmit nem lehet tenni ellene, önálló életet él."

Ez a karc a moly.hu-n jelent meg először.

Nincs legjobb magyar regény. A legjobb magyar regény Ottlik Gézától az Iskola a határon. (Miért? Mert az Esterházy egy oldalnyi papírra leírta az egészet? Nem.) Anyám szerint Németh László: Iszony a legjobb magyar regény, de ő már elmúlt hetven éves, viszont magyartanár. Ki mondja meg, hogy melyik a legjobb magyar regény? A közönség, az ezerfejű caesar? A Pál utcai fiúk és az Egri csillagok a legjobb magyar regény? Választások előtt Wass Alberttől A funtineli boszorkány, Adjátok vissza a hegyeimet, Kard és kasza a legjobb magyar regény? Mondják meg a könyvtárosok! (A könyvtárosok papok, de a könyvtároslányok nem apácák.) Ha Szabó Magda: Régimódi történet, Jókai Anna: Ne féljetek!, és Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka a legjobb magyar női regény, akkor Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány a legjobb magyar férfi regény? Kertész Imre a Sorstalanságért Nobel-díjat kapott, Nádas Péter az Emlékiratok könyvéért és a Párhuzamos történetekért megérdemelne egyet, Esterházy Harmonia Caelestise külföldön is nagy siker (én jobban szeretem a Termelési regényt), viszont Máraitól A gyertyák csonkig égnek egy vicc (rossz vicc). Jobb regény Spirótól a Fogság, mint Szilágyi Istvántól a Hollóidő? Ha szubjektív lehetnék, azt mondanám, hogy a legjobb magyar regény Hajnóczy Pétertől A halál kilovagolt Perzsiából (sokkal jobb, mint az azóta lefordított amerikai alkoholisták), Szerb Antaltól az Utas és Holdvilág, és Krasznahorkai Lászlótól a Háború és háború. Valaki azt mondta, hogy a legjobb magyar regény címéért versenyben van Bodor Ádám Sinistra körzetje és Kukorellytől a Tündérvölgy is. Nem Krúdy, vagy Kosztolányi írta a legjobb magyar regényt? A Pokolbéli víg napjaim regény? Jó regény Závada Pál: Idegen testünk és Vámos Miklós: Apák könyve? Mit mond az irodalmi kánon? A spenót, a neospenót, a villanyspenót és Kulcsár-Szabó Ernő?

Van egy regény, amelyet a hivatalos irodalomtudomány negligál, Balassa Péter (emlékszik még valaki erre a névre? – szerencsére igen!) lesújtó kritikával illette, de rajongói ájult tisztelettel csüggnek rajta. A nyolcvanas években divat volt beszélni róla, de nem sokan voltak képesek végigolvasni.
Egy könyvkiadói ismertetésből idézek: „A Karnevál a XX. századi magyar (és bátran mondhatjuk: európai) irodalom egyik legfontosabb regénye, mind a nyelvhez, mind a mítoszhoz való viszonyulása tekintetében a James Joyce utáni regényírás jelentős állomása. Humoros és szellemes, izgalmas és szórakoztató, váratlan fordulatokban gazdag, ugyanakkor mély és elgondolkodtató, önvizsgálatra ösztönző. A regény világa, minden felhőtlennek tűnő könnyedsége ellenére többszörösen összetett (társadalomrajz, groteszk paródia, szimbolikus jelentésréteg), ezért a Karnevál sokféleképp olvasható – a különböző rétegei között azonban tökéletes egyensúlyt és megfelelést találunk. A mű alapmotívuma és egyben legfontosabb szála az önkeresés. Ezzel pedig a Karnevál még egy lényeges funkciót lát el: segít eligazodni a létezés zűrzavarában. Értelmet ad mindazoknak a dolgoknak, amelyek a világban történnek – mindannyiunkkal.” (Danyi Zoltán)

A könyvkiadók, persze, mindig dicsérik a saját portékájukat. Létezik azonban alaposabb, és talán elfogulatlanabb elemzés is: a neten elérhetők közül talán, vagy biztosan Danyi Zoltáné http://vmek.niif.hu/01300/01369/01369.htm és

Thiel Kataliné http://filozofia.ektf.hu/anyagok/2007/thiel%20katalin.doc a legjobb.

Hamvas Béla Karnevál c. műve egy hét részből álló izgalmas és szellemes családregény, mely a fejezeteket megelőző, azokat értelmező és filozófiai kontextusba helyező dialógikus formában megírt eszmefuttatásokkal egészül ki. Ezen eszmefuttatások a legtöbb olvasó számára befogadhatatlanok, és ezért ELHAGYHATÓK!, a filozófiát kedvelők számára viszont további szellemi csemegét rejtenek. (Ez a „csemege” egyszerre megalázó és felmagasztosító, gyötrelem és gyönyör, mint minden komolyan vett gondolkozás az emberről.)

Akit érdekel a filozófia, az előbb-utóbb eljut ehhez a könyvhöz, de én tudnám ajánlani azoknak is, akik csak egyszerűen szórakozni, néha csak mosolyogni, néha viszont hangosan röhögni akarnak.

Ez az írás a Könyvtárosok könyves blogján jelent meg először.

(A kép Jámbor Lajos festménye.)

 A szép kamaszfiú halála – Az „athéni Hercules Poirot” i.e. 300-ban.

Az Athéni gyilkosok egy nagyszerű krimi, amely ugyanakkor Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című művéhez is hasonlítható, és igen alkalmas szöveg a modern hermeneutika, a posztmodern vagy az új filológia témáinak közérthető felvetésére, de én inkább azért szeretem, mert utálom a platonistákat, és itt kapnak a pofájukra.

A karc először a moly.hu-n jelent meg.

Azok kedvéért, akik még nem ismerik, a sztorit nem mesélem el, bár Saramago rögtön az első fejezetben lelövi a poént, és egy festmény meglehetősen körülményes leírása közben elárulja a címszereplő halálát, – ez a leírás valami olyan hermeneutikai izé, amely megkérdőjelezi a történet egyetlen lehetséges értelmezését és talán a szerző nézőpontjának bizonytalanságát volna hivatott bemutatni – szerintem elhagyható, kezdjétek rögtön a 18. oldalon! Legyen elég annyi, hogy a Monty Python kommandó Brian élete című filmjének egyik mellékszereplőjéről szól a mese, és tele van vicces jelenetekkel, például amikor Mária és József vitázik az ördög ajándékán, s melynek végén a mai korba is könnyen átültethető tanításhoz juthatunk: „József, akárcsak bármely más, abban a korban és azon a tájon élő férfi igen helyénvalónak fogadta el azt a tanítást, amely szerint az a legbölcsebb férfi, aki a legjobban képes ellenállni az asszonyi furfangnak és cselvetésnek. A bölcs ember keveset beszél a nőkkel, és még kevesebbet hallgatja őket, ha nem felejtette el Josephat ben Johanan rabbi intéseit, akinek okos szavai fölülmúlták mindenki másnak a bölcsességét, A férfitól halála óráján számon kérik mindazon felesleges beszélgetéseket, amelyeket a feleségével folytatott.”

Egy másik megközelítés szerint, mely a magyar irodalom egyik nagyasszonyának, Jókai Annának a sajátja – s ezen eltérő megközelítés nem a nők és férfiak ellentmondásos viszonyára, hanem inkább Saramago regénye egyik kulcsfigurájának, konkrétan Istennek, és az ő művének a megítélésére vonatkozik – a Jézus Krisztus evangéliuma a bal lator műve. Persze csak képletesen, hiszen a bal lator – mint az köztudomású – nem tért meg a kereszten, és meghalt, és a lelke elkárhozott, és így fel nem támadhatott, tehát ezt a könyvet igazából mégis Saramago írta, csak rajta keresztül nyilvánul meg a gonosz, mely „fekete zsenialitással pöttyözé be a fejletlen tudatot”. (Lásd a nagyasszony akadémiai előadását, amely még egyéb bölcsességeket is rejt…)

Ezt a vitát itt most nem dönteném el – hogy inkább a Monty Python, vagy a bal lator a Saramago igazi rokona és szellemi tettestársa – hívő keresztények e könyvet ne vegyék kezükbe, az ateistáknak meg inkább Richard Dawkins Isteni téveszme című okfejtését ajánlanám – ez a regény tele van filozófiai bakugrásokkal, s talán valóban igaztalanul vádolja Istent (aki van, vagy nincs), az emberek által elkövetett bűnökkel.

Azért ez jó könyv, saját olvasatom szerint édes-keserű mese emberekről, akik eredendően tiszták, és mégis vétkeznek, jók, akik szeretnek, és csak élni akarnak, de mégis a halálnak adatnak. Megrendítő Jézus földi apjának, Józsefnek a sorsa, aki bűntudattól gyötörve rátalál a megtisztulás útjára, s jutalmát az értelmetlen halálában nyeri el; szépséges Jézus és Magdalai Mária szerelme, mely a hazug erkölcsök sötétjét fénylő sugárként világítja át; és igazán gondolatébresztő az Isten, az ördög és Jézus tárgyalása az ember jövőjéről a Genázeret tavon.

Saramago stílusa teljesen egyéni, a burjánzó mondatok – egyszerre rejtve iróniát és szeretetet – örvényként szívják magukba az olvasót, aki észre sem veszi, hogy a lent és a fent, a jó és a gonosz, az igaz és a hamis végletesen összekeveredett. Az előítéletek és a gátlások lefoszlanak, és az ítélkezésben nem segíthet más, csak saját értelmünk fénye és szívünk melege. Inkább sírni lehet ezen a könyvön, mint nevetni, de felejthetetlen élménnyel lesz gazdagabb az, aki elolvassa. 

Az írás először a Könyvtárosok könyves blogján jelent meg.