Akinek nem tetszik az bekaphatja. (Doppler)
Grigorij Jakovlevics Perelman a világ talán legokosabb embere. A bostoni Clay Intézet 2000-ben hét régi matematikai probléma megoldásának elismerésére alapította a Millenium-díjat, és egyenként egymillió dollárt tűzött ki jutalmul a megfejtőinek. Ezen problémák egyike a Poincaré-sejtés, amelynek megoldását 1904 óta hiába kereste a matematikusok több nemzedéke. Ezt oldotta meg Perelman, de a díjat nem hajlandó átvenni, miképpen a vele együtt járó egymillió dollárt sem. 2006-ban a matematikai Nobel-díjnak tartott, és ugyancsak jelentős összeggel járó Fields-díjat is visszautasította. Szentpéterváron lakik egy kis lakásban az édesanyjával. Nem érdekli a pénz.
– Megvan mindenem, ami kell.- ezt mondja.
Nem nyilatkozik az újságíróknak.
– Nem hiszem, hogy bármit tudnék mondani, ami a nagyközönséget érdekelné.
A különc, a zseniális matematikus. Nos, Erlend Loe Doppler nevű főhőse rá hasonlít. Nem mintha olyan okos volna. Sőt!
Jellemzéséül egy rövid részlet, mivel tölti Doppler a napjait:
Bongó majd kiugrik a bőréből örömében, amikor meglát. A nap hátralévő részét a sátorban töltjük. Memóriajátékot játszunk, kellemesen elvagyunk; felrémlik bennem valami a régi iskolás évek te-vagy-a-legjobb-barátom érzéséből. Csupán az összetartozás, anélkül, hogy különleges dolgokról esnék szó. De a memóriajátékban Bongó siralmas teljesítményt nyújt. Komolyan össze kell szednie magát, hogy máskor is kedvet kapjak a játékhoz. Pedig pont azért választottam az állatosat, hogy tisztességes esélyekkel indulhasson ő is: de amíg én az egyik lapot a másik után párosítom össze rókákkal, hódokkal, mókusokkal és vadgalambokkal, Bongó egy árva kártya nélkül áll, üres kézzel. Egyszerűen képtelen megjegyezni, melyik kártya hol fekszik. Rámutatok neki, és várom, hogy legalább valami tétova jelzést adjon, egy kis hang vagy bólintás formájában, vagy bármi más módon, de semmi. Meg se nyikkan. Még csak nem is biccent. Nahát, Bongó, Bongó, mondom. Nem vagy épp egy osztályelső. De igazi társ vagy. És remek párna.
Doppler győzelmének dicsőségét némileg csökkenti, hogy Bongó egy fiatal, tanulatlan jávorszarvas. Doppler ugyanis úgy határozott, föladja a civilizációt, és kiköltözik az erdőbe. Korábban tökéletesen működött, mint norvég átlagpolgár, jó állással, csinos feleséggel, két szép és okos gyerekkel. Aztán jött egy sajnálatos baleset, utána meg irány az erdő! A család – érthetően – kissé durcásan viseli ezt az új életformát: apuka lelépett, és most, mint egy viking Maugli, az erdőben, egy jávorszarvassal közösen, egy sátorban piknikel. Elég felelőtlen cselekedet, s erre az sem szolgálhat mentségül, hogy Doppler, a balesetét követő megvilágosodásában, tökéletesen látja a norvég fogyasztói társadalom visszásságait.
Perelmanban és Dopplerben közös, hogy nem tartják sokra a pénzt. Perelman azonban nem jár lopni, Doppler viszont igen. A civilizáció, a pénz uralma, a mindennapi hajsza utálatos, de a sovány dobozos tej (melyet a könyv borítója is megidéz), továbbá a különböző egyéb élelmiszerek, valamint szerszámok továbbra is kívánatosak maradnak hősünk számára. Pénz híján ráfanyalodik a lopásra, besurranó tolvajként dézsmálja meg mások készleteit.
Erlend Loe tehát ironikusan tekint főszereplőjére. Nem idealizálja, karikírozza, nevet rajta – és mi vele együtt nevetünk: EZ EGY NAGYON VICCES KÖNYV –, ugyanakkor egyéni nézőpontját felhasználja, hogy kimondassa vele: az anyagi gazdagság kiüresedett, sivár életeket takar. Ez az irónia egyre gyilkosabbá válik, ahogy a Doppler életformáját elirigyelő új ismerősök lassan betöltik az erdőt. Mindenki lemond az anyagi javakról, de “szellemi vagyonukat”, korlátoltságukat és szenvedélyeiket nem tudják hátrahagyni, így az anarchisták épp oly elviselhetetlen világot teremtenek maguk körül, mint a konszolidáltak lenn, az erdőn kívül.
Amikor ezt az ismertetőt írni kezdtem, körbenéztem a neten, mások mit gondolnak, írnak róla. Meglepődve tapasztaltam, hogy Erlend Loe iróniáját figyelmen kívül hagyva két, egymással teljesen ellentétes, de ugyanakkor véleményem szerint egyformán téves álláspont a jellemző.
Az egyik szerint – ezt általában férfiak képviselik – a könyv a fogyasztói társadalom nagyszerű kritikája, és bár Doppler útja egyedi, nem követhető, de a címszereplő egyértelműen pozitív hős.
A második – általában női vélemény szerint, bár a fogyasztói társadalom kritikája jogos, ám a könyv botrányos, felháborító, mert a férfiakat a családi szentség lábbal tiprására ösztönzi.
Olvasva ezeket, jót vihogtam, és az jutott eszembe, a nyájas olvasók, illetve ismertető írók beköltöztek az erdőbe, akarom mondani a regénybe, és saját szellemi poggyászukat magukkal cipelve Doppler méltó társai lettek.
Ez az írás először moly.hu-n és a Könyvtárosok könyves blogján jelent meg.
