vargarockzsolt

Az Aranykor.
Mi még milyen messze vagyunk ettől!
De már jó úton haladunk...
Bassza meg.

Ez volt az egyik kedvenc részem:

Henrik intéző úr rendszeresen kiállt a főtérre, és szónoklatot tartott az embereknek. Arról értekezett, hogy semmilyen körülmények között nem szabad elfelejteni a világ rendjét, a városiak és a környékbeliek soha ne veszítsék szem elől, miféle viszonyok között boldogulnak, ne a megszokás szerint tekintsenek színekre, formákra, a történések gazdagságára, lám csak, ez a szép, csöndes eső is, ami éppen most, ezekben a kiváltságos pillanatokban áztatja őket, e nagy szemű és langyos égi áldás milyen jót tesz majd a növényeiknek és a földjeiknek, mintha a magasságos Isten sírná el minden egyes csöppjét, és csak nekik tenné, mert őket, a tartomány szorgos és becsületes polgárait és munkásait választotta ki az isteni jóság a gyarapodásra és a gazdagodásra, míg más földeket és tartományokat kellemetlenségekkel és csapásokkal sújt, próbatételek elé állítja az ottaniakat bogarak, nyüvek, rágcsálók elterjesztése révén. Van itt poloska?
Azt kérdezi, emelt kicsit a hangján Henrik úr, van-e itt poloska.
Nincsen, válaszolta valaki.
Helyes válasz, milyen helyes, nincsen itt poloska, erősítette meg Henrik úr. A szomszéd tartományokban viszont van. És dögivel. És mindenfajta, ágyi, büdös, színes, színtelen. Csupa poloska a környező világ.
Jaj, hogy milyen szép ez az eső, eszmélt végül Henrik úr.
Az emberek kissé zavarban voltak, mert hát, őszintén szólva, egyáltalán nem esett. Talán valahol a közelben elcsöppent valamennyi csapadék még hajnalban, egy-két paraszt valóban átnevesedett ruházattal érkezett a térre, de ezek a fickók a harmat áztatta fűben is meghempergőzhettek, ismerve jó szokásaikat, hogy indulás előtt fölhajtanak egykét kupicával, aztán nem férnek a bőrükbe, csakhogy mivel már délelőtt hét ágra sütött a nap, akár ivott korábban, akár nem, bárki tapasztalhatta, hogy esőnek, sem nagy szeműnek, sem pedig apró állagúnak nyoma sem volt. Nem esett az eső. Henrik úr azonban egy jókora uborkásüveget tartott a magasba, hogy azt a főtéri gyülekezet mindahány tagja jól láthassa, majd erős, mély zengésű hangján azt kiáltotta,
ezt az esőlét ő saját kezűleg gyűjtötte be,
mégpedig egy különlegesen nagyra nőtt jegenyefa mellett, nem messze a sokféle mesterségben jártas, főfoglalkozásában egykor leginkább szénégető Jonas házától, hol mostanság sokat, mondhatni, a megszokottnál is többet akad dolga,
aztán pedig körbehordozta az ibriket,
lám, milyen szép és áttetsző folyadék gyűlt bele.
Az az igazság, hogy aranysárgának is lehetett mondani az üvegibrik szép és tiszta vizét, de ezen nem érdemes fennakadni, hiszen Henrik úr máris kijelentette, magának a gróf úrnak viszi, aki el fogja fogyasztani a gyógyító nedűt, akár az orvosságot, csak mert egészségesebb a szomszédos erdők patakjainak vagy a h.-i meleg források vizénél, fémekben, ásványokban és kénben gazdag, és finom is. Nagyon, nagyon ízletes. Henrik úr leghőbb óhaja tehát, hogy megmutathassa, miféle gyógyszer ez a lötty, illetve hogy a gróf úr emberei osztozzanak a jótéteményben, vagyis bárki megkóstolhatja.
Csak tessék!
Bátran!
Henrik úr nevetett, s mivel akadt némi szemérmes húzódozás, maga jelölt ki néhány szerencsés alanyt, köztük például Korn mészárost, Jonast, annak feleségét, Ágnest, illetve Wasser kocsmárost, valamint a kissé megviselt Schneider szabómestert, akik kortyolhattak a szép uborkásüveg tartalmából.
Büszke vagyok rátok.
19-20. oldal
[Ez ugye tiszta Hamvas: Karnevál]

Meg ez:

A név tehát hatalmat jelentett.
Nem isteni hatalmat természetesen, mert annak mértéke a beláthatatlanság, a belátása pedig a hit. Isten hatalma, ezt még ebben a tartományban is tudták az iskolapadot koptató gyerekek, nem hasonlítható az emberi uralkodás természetéhez és működéséhez, a fejre esett téglakőről vagy cserépről nem feltétlenül tehet a ház tulajdonosa vagy az alant igyekvő, így a teremtő sem.
Ha a véletlenszerűségben, annak kellemetlen vagy kellemesnek tekinthető történéseiben látható lenne az Isten, az ember igencsak könnyen hinne. A sors szövésében meglátszik a fentebbvaló! Ám az esetlegesben! Pedig az is lehet, hogy nincsen.
Nincsen Isten.
Csak az ember van, az ő rögeszméi, az ő vágyai, az ő félreértései, az ő szíve veri a tamtamot. Minden az ember, minden belőle van, minden belőle ered, a csillagos égbolt, a pusztaságok, a vizek, a hegyek, a szavak, a titkok, a semmi, a törvények és a törvényekből fakadó esetlegességek összessége. Talán badarság, mesebeszéd, a cserepek hullnak és ölnek, az is megöl, ami emberi szemmel nem is látható.
Vagy a kövek.
Ők is hullnak és ölnek.
Az emberek pedig meghalnak, mint a bogár.
14-15. oldal

fióka értékelésében írja: 
"A kollektív emberi emlékezet megszűnik élni/létezni ilyenkor és már csak az egyének maradnak a saját rémületükkel."
Ez pontos. És fontos. 

Lehetne kifogásolni, hogy a sellő szimbólikája erőltetett, és a vége meg meseszerű, de hát ez ebbe a műfajba illik. 
Perfekt, tökéletes, pont így jó, ahogy van. Nekem 10/10