A Kiskegyed egyik augusztusi számában olvastam, hogy Egyre többet mutatkoznak együtt és Mindketten rájöttek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni , Liptai Claudia és Gesztesi Károly persze nem Cortázar regényének hősei, de az olvasó vágyik a romantikus, és soha el nem múló szerelemre, és a latin-amerikai Ullysses-nek is nevezett Sántaiskola lapjain is találkozhatunk valami ilyesmivel…
Odaát
Bényei Tamás (egyetemi tanár, angol irodalmi tanszék) szerint ez a regény kevés, 1963-ban jelent meg, újdonságai beépültek a posztmodern világ- és magyar irodalomba, a múlt részévé váltak; a történet sovány, bár nem is azért írta Cortázar a könyvet, a filozófiai eszmefuttatásain túllépett az idő, arról van szó ugyanis, hogy létezik egy kiüresedett férfi, aki elutasítja a cselekvést, ugyanakkor keres valami metafizikai középpontot, és él mellette egy nő, akit szeret, és köröttük megjelenik Párizs bohém művészvilágának egy speciális szelete: emigráns értelmiségiek, isznak és filozofálnak, aztán ennek vége szakad…
És akkor jön Buenos Aires, és egy furcsa szerelmi háromszög, cirkusszal és bolondokházával, egészen a regény végéig, ami a 408. oldalon található, de a könyv 640 oldalas, tehát onnan kezdve már kívül vagyunk a regényen…
Ullysses? Nem. Ha rákeresel a You Tube-on, az első találat megtekintéseinek száma 170.000, ilyet az Ullysses nem tud produkálni, ez a könyv nem csak a kiválasztottak, a bennfentesek, a sznobok és az irodalomtudósok olvasmánya…
Azt nem mondanám, hogy könnyű olvasmány, de messze nem megoldhatatlan, nem állítja leküzdhetetlen akadályok elé az olvasóját, vannak bizonyos alapfeltevései, és ha ezeket elfogadjuk, akkor megbirkózhatunk vele, és talán megéri a fáradtságot, mert bizonyos dolgok beépülnek, illetve beépülhetnek a könyvből az emberbe, és az olvasás – a szórakoztató időtöltésen túl, amely egyáltalán nem lebecsülendő – végül is erről kell, hogy szóljon.
Akkor hát, e rövid bevezető után, fussunk neki…
Ideát
Zene vagy film? Talán egyszerre mindkettő. Nem véletlen, hogy Antonioni Nagyítás című filmjét Cortázar egy novellájából forgatta, és Cortázar – akit sokan a világ legjobb novellaírójának tartanak – a modern zene, a dzsessz rajongója volt, és Charlie Parker (minden idők egyik legjobb dzsessz szaxofonosa) alakját több írásában is megörökítette.
Tehát: zene vagy film. A világ történetekből áll, de nincsenek kizárólagos történetek, motívumok vannak, dallamok, filmkockák, amelyekből a szereplők maguk választják ki a saját forgatókönyvüket, improvizálhatnak, szabadságukban áll a múlt eseményeit, emlékképeit a saját elképzelésük szerint rekonstruálni. Ez a nyitott mű. Dzsessz, művészfilm, posztmodern regény. Tessék tudomásul venni! A nyitott mű az ember tükre és megtestesülése, egy premodern internet, a tudat kívülre helyezett tárolóegysége, amely képes működni az után is, hogy az alkotó kilépett a fájlból, letette a tollat, kamerát, rácsukta az ajtót. Csak az ostoba politikusok és a buta konzumidióták gondolják azt, hogy az EMBER néhány alaptulajdonságra leegyszerűsíthető, hogy csak érdekvezérelt, és hogy a múltban elkövetett legjobb vagy legrosszabb cselekedete által jellemezhető, leírható, meghatározható. Az ember egy nyitott mű, egyszerre múlt és jelen, ezért a posztmodernnek csak a diktatúrákban lehet vége. Ahol szabadság van, ott egyszerre élhet egymás mellett, akár egy emberben és egy műben is: lektűr és elitirodalom, szellem és tudomány, bűn és erény, szigorú tekintet és reménytelen, boldog szerelem.
Mellőzhető mondatok
A könyv egy bevezetőből és három részből áll – Eligazító táblázat, 1. Odaát, 2. Ideát, 3. Itt-Ott (Mellőzhető fejezetek) –, a három rész 155 fejezetre tagolódik, a fejezetek olvasása tetszőleges sorrendben történhet, a szerző két sorrendet ajánl fel, szerintem jobb a könyvet az elejétől a végéig, lineárisan olvasni. Ha így olvasod, akkor sem lesz könnyű dolgod, lesz benne egy csomó érthetetlen, csak érezhető dallam, idézet, kép, amelyet nem kell megfejteni, át kell futni rajta, épp úgy, mint Hamvas Karneváljában. Ha így olvasod, akkor az első két rész befejeztével eljutottál egy avantgard filozofikus-szerelmes regény végére. Utána jönnek a magyarázatok, kiegészítések, ami olyan, mintha a kedvenc regényed szerzője, a műve befejezése után, újra elővette volna a könyvet, és írt volna hozzá háttértörténeteket, csatolta volna a szereplők kedvenc tárgyait, könyveit, idézeteit, fényképeit. Szórakozató, de lapozható, kihagyható, de érdekes. Ha így olvasod, akkor kapsz egy olyan könyvet, amelyet a könyvespolcodnak arra a részére fogsz rakni, ahol az időnként – részleteiben vagy egészében – újra olvasandó olvasmányaid sorakoznak.
A szerző kedvenc fegyvere a késleltetés, készülj fel, lesznek olyan részek, amelyek kibírhatatlanul hosszúak, ezeken keresztül kell rágnod magad, de megéri, mert másutt majd sírva fakadhatsz, ha fogékony vagy a romantikára, és röhöghetsz, ha szereted az abszurd humort.
Nekem tetszett, nem életem legjobb könyve, de örülök, hogy elolvastam. Azt mondják, Cotázar másik regénye, a 62/Kirakósjáték, még ennél is jobb, ezt nem hiszem el, ebben a műfajban Cortázar nem írhatott jobbat.
Benyhe János fordítása – a Bényei Tamás recenziójában felsorolt hibáktól eltekintve – nagyszerű, és a keckedő kritikusok elfeledkeznek arról, hogy minden fordítás egy értelmezés, egy olvasat, és a fordítónak – ha hű marad a szerző eredeti koncepciójához – jogában áll a saját nyelvének eszközével tolmácsolni. Akinek nem tetszik, az olvassa eredetiben, vagy készítsen másik fordítást, vagy csatoljon a saját példányához egy kiegészítést: ezeket én másképp fordítottam volna felirattal.
A Kiskegyed korábban idézett példányában szó van még a 27 éves halottakról: Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison és Kurt Cobain is ennyi volt, amikor az alkohol vagy a kábítószer a halálát okozta – ez csak azért jutott az eszembe, mert szerintem Cortázar, ha húsz évvel fiatalabb, biztosan a dzsessz mellett a rockzenét is megénekelte, megírta volna. A Kiskegyed egyébként úgy került a kezembe, hogy az ELTE-n, a mesterfokozatra beiratkozó egyetemistáknak osztogatták, a fiam hozta haza, érdekes olvasmány volt.
Igen, de ki gyógyít majd ki bennünket abból a fojtott tűzből, abból a fakó tűzből, amely estefelé támad a szúvas kapualjak alól, a kis bejáratokból, és fut végig a Rue de la Huchette-en abból a köveket nyaldosó és ajtónyílásokból leskelő alaktalan tűzből, mitévők legyünk, hogy lemossuk magunkról ránk égetett édes sebeit, amelyek sehogy sem gyógyulnak, itt sajognak bennünk mindörökre, az idővel és az emlékezéssel, a bennünket ideát tartó ragacsos dolgokkal összetapadva, és amelyek édesen égetnek, amíg csak el nem hamvasztanak bennünket?
A szádhoz érek, egy ujjal a szádhoz széléhez érek, kirajzolom, mintha a kezem nyomán alakulna, mintha most nyílna szét először, csak le kell hunynom a szemem, hogy eltöröljem, majd újra kezdjem az egészet, mindig olyan szájat hozok létre, amilyet kívánok, amilyen szájat a kezem választ és a képedre rajzol, a sok közül éppen azt a szájat, amelyet én választok, korlátlan szabadságom birtokában, hogy kirajzoljam a kezemmel az arcodra, és amely, valami véletlen folytán, amit nem is próbálok megérteni, pontosan egyezik a te száddal, amely ott mosolyog a kezem rajzolta száj alatt.
Rám nézel, közelről, egyre közelebbről nézel rám, és akkor küklopszot játszunk, mind közelebbről nézzük egymást, megnőnek szemeink, közelebb, közelebb egymáshoz, összesimulnak, csak nézik egymást a küklopszok, összevegyül a leheletük, találkoznak a szájak, és langyosan viaskodnak, ajakkal harapdálják egymást, csak a nyelv tapad a fogakhoz, ott játszik a fogaikban, ahol nehéz levegő árad ki-be hang nélkül, valami ódon illattal. Akkor megpróbál a hajadba túrni a kezem, lassan cirógatni a hajzatod mélyét, közben csókolózunk, mintha virágokkal vagy halakkal volna tele a szánk, eleven mozgással, valami sötét aromával. És ha egymásba harapunk, édes a fájdalom, és ha fojtogatjuk egymást a lélegzetünk egyidejű, gyors és rettentő visszaszívásával, gyönyörű az a pillanatnyi halál. És egy a nyálunk, egy az érettgyümölcs-zamat a szánkban, és érzem, hogy itt remegsz mellettem, mint hold a víztükörben.
Toco tu boca, con un dedo toco el borde de tu boca, voy dibujándola como si saliera de mi mano, como si por primera vez tu boca se entreabriera, y me basta cerrar los ojos para deshacerlo todo y recomenzar, hago nacer cada vez la boca que deseo, la boca que mi mano elige y te dibuja en la cara, una boca elegida entre todas, con soberana libertad elegida por mí para dibujarla con mi mano en tu cara, y que por un azar que no busco comprender coincide exactamente con tu boca que sonríe por debajo de la que mi mano te dibuja.
Me miras, de cerca me miras, cada vez más de cerca y entonces jugamos al cíclope, nos miramos cada vez más de cerca y los ojos se agrandan, se acercan entre sí, se superponen y los cíclopes se miran, respirando confundidos, las bocas se encuentran y luchan tibiamente, mordiéndose con los labios, apoyando apenas la lengua en los dientes, jugando en sus recintos donde un aire pesado va y viene con un perfume viejo y un silencio. Entonces mis manos buscan hundirse en tu pelo, acariciar lentamente la profundidad de tu pelo mientras nos besamos como si tuviéramos la boca llena de flores o de peces, de movimientos vivos, de fragancia oscura. Y si nos mordemos el dolor es dulce, y si nos ahogamos en un breve y terrible absorver simultáneo del aliento, esa instantánea muerte es bella. Y hay una sola saliva y un solo sabor a fruta madura, y yo te siento temblar contra mí como una luna en el agua.
Ez az írás a moly.hu-n jelent meg először.
