Szép és szomorú. Megszólal (hallgat), neki fut (egyhelyben áll), elrugaszkodik és repül (zuhan), az angyalok után kutat (a pokolban). Mesél (nincsenek történetek). Mindig elkezdi, előbb megmagyarázza, aztán bemutatja, szépen, érzékletesen (nincsen semmi).
Az egyetlen remény talán Nietzsche őrülete, ahogy ott, Torinóban, a megostorozott lóra borul, talán Thomas Mann szavai az igazak: a tévedés abban áll, hogy az elvetemült élet eme gyöngéd prófétája az életet és a morált egymás ellenértékeiként tárgyalta, pedig az igazság az, hogy összetartoznak, az etika az élet támasza…
Hol az az etika, hol az a támasz? Talán egy kolostor a Serra de Ossa rengetegében…
Emlékezik (felejt). Elhallgat, de lábjegyzeteket ír a hallgatáshoz.
A reménytelenség méltósága.
Nem kell innen semmi
Én itt hagynék mindent, a völgyeket, a dombokat, az ösvényeket és a szajkókat a kertből, én itt hagynék csapot és papot, eget és földet, tavaszt és őszt, itt hagynám a kivezető utakat, az éjszakákat a konyhában, az utolsó szerelmes pillantást s a városok felé vezető összes borzongató irányt, itt hagynám a tájra ereszkedő sűrű alkonyt, a súlyt, a reményt, a bűvöletet és nyugalmat, itt hagynék szeretettet és közelit, mindent, ami meghatott, megrendített, magával ragadott és felemelt, itt hagynám a nemest, a jóakaratút, a kellemest s a démonian szépet, itt hagynék minden rügyfakadást, minden születést és létet, itt hagynám a varázslatot, a rejtélyt, a messzeségek, a kimeríthetetlenségek s az örökkévalóságok kábulatát: mert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.
293. oldal
