Részben Verőcén lakom, és azt szoktam mondani, itt laknak a magyarok. Itt tartják a Magyar Sziget és az Erdélyország az én hazám fesztivált, és van itt Wass Albert Múzeum és Kárpát-Haza Templom is. A tipikus magyar lovon jár vagy luxus terepjárón, lófarokba van kötve a haja, és ünnepnapokon Bocskai mentében megy a templomba. Ezen kívül ott vannak még a faluszéli cigányok, a vikendtelkeken lakozó budapesti gyüttmentek (olyanok, mint én), és a Duna parton, a legértékesebb ingatlanokban, amelyek úgy néznek ki, mint ha modernizált kastélyok volnának, a kőfalak mögött, láthatatlanul, titokzatos idegenek élnek, akik elsötétített ablakú Mercédeszekkel hajtanak csak ki az utcára. A falu eredeti, szlovák-német-magyar lakosai már régóta kisebbségben vannak, és csak eltűrik ezt a gyülevész bandát.
Mosonyi Aliz Magyarmeséi e sokszínű világból csupán egyetlen, bár a dominánsan látható rétegről, a hagyományőrző, bezárkózó nacionalistákról szólnak.
E történetek rövid és vicces karikatúrák, és elegendő egyet-kettőt elolvasni közülük, hogy lássa az ember, vevő lesz-e rá vagy sem. Akinek nem tetszik például ez a mese, az ne is próbálkozzon a többivel:

Volt egyszer egy ember, aki tudott röpülni. Éppen átröpült a magyarok fölött, mikor azok észrevették. Te! kiabáltak föl neki. Mit röpködsz a mi édes hazánk fölött? Hogy képzeled, ki engedte meg? Mindjárt leparittyázunk onnan! Többet itt ne lássunk! Nem is, mondta a röpülő ember, és gyorsan elröpült más országok fölé, és világhírű lett. Mi láttuk meg legelőször, mondták aztán a magyarok. Itt röpködött a mi édes hazánk fölött.