Megkésve kezdtem olvasni Barnás Ferenc könyveit. 2012-ben Esterházy Péter ajánlotta a moly.hu legelső Tollvonás rovatában
2014-ben A kilencedik című regényéről ezt írtam:
...Barnás Ferenc is egy bukás történetét meséli el, egy kritikusa szerint kissé unalmasan:
”Simone Weil szerint a képzelet által alkotott irodalom vagy immorális, vagy unalmas, A kilencedik lapjain az unalom kétségtelenül felülkerekedik az immoralitáson…"
Igen, lehet. Egy HH, azaz hátrányos helyzetű kisfiú élete az 1960-as évek Magyarországán nem ígér izgalmas kalandokat. Ráadásul a narratíva egyes szám első személyű, azaz a lehető legszűkebb nézőpontot nyújtja, így hát a korról is csak annyit tudhatunk meg amennyit egy kilenc éves gyerek lát belőle. Borbély Szilárd a Nincstelenekben igyekezett felvázolni egy történelmi hátteret is a történetéhez, Barnás erre kísérletet sem tesz.
Marad a lélektani megközelítés. Egy szorongó, végtelenül kiszolgáltatott, szenvedő, vergődő és elbukó én megjelenítése. Egy másik kritikus szerint ezért mestermű. Ez is igaz lehet...
Összességében nagyon tetszett.
Aztán jött a Másik halál, amelyik ugyanilyen kedvenc lett:
Szigorúan tárgyilagosságra törekedve:
1. Egy skizofrén és kényszeres-neurotikus tüneteket mutató férfi a téboly határán billegve, egyensúlyozva, visszatekintve, felidézve és jelen időben megélve, önmagát gyógyítva, magyarázatot és kiutat keresve. Hitelesen megjelenítve, elsősorban a nyelv erejével. Ez az, ami nehézzé teszi a könyv olvasását, de pont ez, ami miatt kiemelkedően jó és fontos szöveg.
2. Ezen túl egyedi (extrém) sors, esetleges (anekdotikus) élményekkel, anakronisztikus élethelyzetű, ugyanakkor mégis tipizálható (mellék)szereplőkkel, erős társadalom- vagy inkább elitkritikával, és a végén némi posztmodern esztétikai összefoglalóval – mint regény is jól működik, mert a forma és a tartalom szervesen összeépül.
A legjobb kritika, amit találtam hozzá, a Műúton jelent meg, Balajthy Ágnes írta, Képterápia címmel.
Ezek után nagy elvárásokkal kezdtem bele a legfrissebb regénybe is, és az elején azonnal megfogott. Ahogy például a fájdalomról beszélt:
"...Fegyelmezem magam, de hiába, aminek alá vagyok vetve, az az akaratomnál sokkal erősebb. Jajgatok. Nem. Én éjjel háromkor nem merek jajgatni egy kórteremben, ahol rajtam kívül más betegek is vannak, és akik feltehetőleg alszanak. A testem ad hangot: a szétpattanni készülő sejtfalak préselik ki a hangot a torkomból, a torkom alatti repedésekből. Testem önkéntelen reakciói szakadozva jutnak el a tudatomig, közben újabb és újabb fájdalomhullámok érnek el. Ha ezek a hullámok tovább erősödnek, mint ahogy most is, akkor csak a kijutásra tudok összpontosítani, csak arra, hogy ehhez az állapothoz képest a nemlét felszabadulás, megszabadulás..."
És az első bunkócsapás, az első fejezetben leírt kórházi történet után következett az újabb, az anya temetése, ilyen megfogalmazásokkal:
"...Mindannyian meghaltunk. A testvéreimmel nem beszélgettem erről, de tudtam, hogy ugyanezt gondolják. Nem gondolták, élték. Már egyikünk sem az volt, aki korábban, elveszítettük magunk; hallod és látod, ami volt, de ez már nem igaz, már sohasem lesz igaz, pedig valamikor benne éltünk: játszani, vidámnak és tehetségesnek lenni, akkor is, ha nem vagyunk azok, a tehetség nem képesség, hanem akarat, dicsőség a jóakaratú embereknek. Mackóra öltönyt húzni, kapcát cipőbe gyűrni, kinevetni a világot, mindent és mindenkit, közben a Mindenhatóra gondolni, a Lélekre, a Fiúra és Johann Sebastian Bachra. Aztán megint viccelődni. Hány temetésen énekelte a Mentsd meg, Uram, a lelkét az örök kárhozattólt! Most meg itt ültünk a fekete terítővel leterített asztalka előtt.
Mi és a nincs..."
És még folytatódott tovább is, volt önelemzés, és megjelent a (filozófiai) önreflexió:
"...Mindig a teremtés értelméhez vagy értelmetlenségéhez képest határozzuk meg a helyzetünk, illetve ehhez rendelt logikával operálunk, pedig ettől független logikák mozgatják az életünket..."
Ez utóbbi gondolatot akár a következő 350 oldal vezérgondolatának is felfoghatom: a főhős népes családja körében éli - sorsának kiszolgáltatva magát - az életét. Nem az aktivitás hiányzik belőle, hanem az értelmező, és így regény-szervező értelem.
Mert a remek első 100 oldal után számomra a könyv kipukkadt, és a végeláthatatlan családtörténet csak az egykor népszerű rádiójátékot idézte:
A Szabó család. Írta Liska Dénes.
Icu, Bandi és Laci. Szabó néni. Szabó bácsi. Pétery úr.
Irén, Bandi felesége
Péter, Bandi fia
Csilla, Péter felesége
Marci, Bandi kisebbik fia
Halász Feri, Icu első férje
Kárpáthy Zoltán, Icu második férje
Angéla, Laci első felesége
Wágner Zsiga, Angéla előző férje, Ferkó apja
Ferkó, Laci mostohagyermeke
Évi, Laci lánya az első házasságából
Korpás Jenő, Évi férje
Jencike, Évi és Korpás fia
Manci, Laci második felesége
Jani, Laci és Manci fia
Kárpáthy és Icu gyermekei, unokái
Ancsa
Zoli
Tücsök
Hédi, Zoli felesége
Zozó, Zoli és Hédi fia.
Nagygéci Kovács József írta a Revizoron, hogy számára a könyv olvashatóságát a stílusa mentette meg: "...ha nem lenne ennek a regénynek is jellemzője az általam nagyon kedvelt szikár, minimálisra húzott, sok esetben szó szerint alsó regiszterekben megszólaló Barnás Ferenc-féle nyelv, nem biztos, hogy végig tudtam volna olvasni..."
Szerintem viszont ez a nyelv dominánsan igénytelen volt, és a Szabó család karaktereit idéző figurák párbeszédei sem nyújtottak sok felüdülést. A szereplők konfliktusai akár vezethettek is volna valahová, de a családi béke mindent feloldott, és a történéseknek, a fordulatoknak a legkisebb tétjét sem éreztem.
A monoton hang, az egyetlen látószögből megírt történet kizárt engem is minden reflexióból - a bosszúságon túl, hogy a könyvet végig kell olvasnom.
A Magyar Narancsban Sipos Balázs hasonló kifogásokat fogalmazott meg: "...Tehetetlenek vagyunk a szöveggel szemben..." - kiegészítve azzal is, hogy a történet mögül hiányzott a valódi társadalmi háttér: "...A másik probléma az, hogy a regényből ki van takarva minden politikai, kulturális, társadalmi vonatkozás..."
Ez utóbbit én talán el tudtam volna viselni, hisz egy műalkotásnak a saját értelmezési keretei között kell érvényesnek lennie - az már csak hozzáadott érték, ha a kor meghatározó problémáira reflektál, de az kétség kívül igaz, hogy egy regény értelmezési tartományát és élvezhetőségét is bővíti, ha egy eleven kulturális hálóba illeszkedik. (Például Láng Zsolt Bolyai című regényének igazán emlékezetes jelenetei kötődtek a Svájcban felidézett európai kulturális kontextusokhoz.)
A KULTER oldalán Domján Edit recenziójában ezt az kontextust a korábbi regényekben: A kilencedikben és a Másik halálban találja meg. Én ezt nem tudtam így összekapcsolni. A kilencediktől az életkori különbség választott el - az egy kisfiúról szólt, és a mostani főhősben nem ismertem őrá. A Másik halál pedig nyelvében és gondolkodásának extrémitásában annyira más világ volt, hogy az esetlegesen felismerhető visszatérő szereplők ellenére sem tudtam visszakapcsolni.
Nem az én könyvem ez a könyv, talán rosszkor találtam rá, szubjektív olvasatom talán igazságtalan, értetlen - legyenek olyan olvasói, akik tudják szeretni.
A Kalligram igényesen gondozott, szép formátumú kötetet jelentetett meg.
