Röviden: szép könyv, de végtelenül unalmas.
Kicsit bővebben:
Egy rendkívül kulturált, azaz művelt és disztingvált úriember melankolikus anekdotázgatásai mindenről, ami az eszébe jut. És mindenről ugyanaz jut eszébe: a pusztulás, az elmúlás, a halál.
– Az ínyenc irodalomkedvelők megkapják azt, amit várnak, szerepel benne Jorge Luis Borges, Joseph Conrad és még rengeteg hasonló ismert és kevéssé ismert irodalmi nagyság.
– A polgári humanisták szörnyűlködhetnek az emberi történelem gonoszságain, hisz felidéződnek többek között a kongói, a kínai, a balkáni, és az ír népirtások történései.
– A posztmodern híveit kielégítheti a mű formai újszerűsége, a képek és a szöveg kapcsolata, a történetek látszólag önkényes, de valójában ravaszul komponált összeillesztése.
– A kultúrpesszimisták boronghatnak az elfajzott emberi civilizáció kilátástalanságán.
És mindez rendkívül plasztikusan és esztétikusan, mindig ugyanabból a külső, mindent meglátó és megítélő, ugyanakkor rezignált szemszögből ábrázolva.
A látószög korlátoltságára egy jellemző példa: az elbeszélő a tengerparton váratlanul egy szeretkező párba botlik. Kinek mi jutna erről az eszébe? Sebald így ír:
” Egy emberpár volt az, ami odalenn feküdt, a gödör alján, gondoltam magamban, egy férfi, kinyúlva egy másik lény testén, amelyből nem látszott egyéb, mint két térdben behajlított és kifelé dőlő láb. És a rémület emez örökkévalóságnak tűnő pillanatában úgy láttam, mintha rángás futott volna végig a férfi lábán, akár egy épp felakasztott emberen. Most mindenesetre elcsendesedett, és csendes és mozdulatlan volt a nő is. Formátlanul, akár valami nagy, partra vetett puhatestű hevertek ott, látszólag egyetlen testként, mint valami messze odakintről besodródott, soktagú, kétfejű tengeri szörny, egy rettentő faj utolsó példánya, amely orrlyukából laposan áradó lélegzetével hamarosan végleg elszenderül.”
Ez az idézet a mű stílusából is ízelítőt adott, de nem hagyhatom ki, hogy ide illesszek még egy másik részletet is, amelyben Sebald egy szereplője kapcsán mintha saját írói módszeréről, célkitűzéséről írna:
”A többi XVII. századi angol íróhoz hasonlóan Browne is folyton magával hurcolja tudása teljes tárházát, az idézetek hatalmas gyűjteményét és az összes előző autoritás nevét, terjengős metaforákkal és hasonlatokkal dolgozik és labirintusszerű, olykor egy-két oldalon is végigvonuló mondatszerkezeteket épít fel, melyek gazdag pompájukkal felvonulásokra vagy gyászmenetekre emlékeztetnek. Jóllehet nem mindig sikerül, többek között e hatalmas teher miatt sem, elemelkednie a földtől, de ha mégis, és rakományával együtt prózája spirálján egyre magasabbra és magasabbra jut, mint a vitorlázó a lég meleg áramlatainak hátán, akkor még a mai olvasót is elfogja a levitáció érzése.”
Sebald könyvét empatikusan leírja Takács Ferenc itt.
Röviden elemzi Bán Zoltán András itt.
Részletesebben tárgyalja Joós Katalin itt.
Befejezésül még csak annyit, hogy szerintem Sebald legjobb könyve az Austerlitz, amely szintén elég szárazon indul, de aztán felizzik, és igazi élményt ad az olvasójának.