[Az Osiris Kiadó vajon miért írja egy n-nel Jan Assmann nevét?]
Bűn és megváltás nem egyiptomi témák. Az egyiptomi vallás nem a rossz lelkiismeretre épül, sőt éppen az istennel és egyúttal a világgal való megbékültségre, ami idegenül, egyben pedig taszítóan is hat a keresztény tudat számára. A bűnöket, amelyeket az ember élete folyamán magára vesz, a túlvilági ítélkezéskor leveszik róla, úgyhogy a tisztaság állapotában lép a túlvilágra. […] Ez a morális optimizmus, amely „kenyerét örömmel eszi”, abban a tudatban, hogy ez „kezdettől fogva tetszik az Istennek”, gyaníthatóan éppúgy a kozmoteizmus ismertetőjegye, mint ahogy a bibliai monoteizmust, épp ellenkezőleg, a bűntől való szenvedés jellemzi. Egyiptom felől nézve úgy tűnik, mintha a bűn a mózesi megkülönböztetéssel került volna a világba. […] Vizsgálódásunk kísérletet tett arra, hogy felderítse e bűn jellegét. Neve Egyiptom, bálványimádás, kozmoteizmus. Aki Istent felfedezi Egyiptomban, ezt a megkülönböztetést szünteti meg.
Így zárul Jan Assmann, a jónevű egyiptológus és vallástörténész dolgozata, amely egy felvilágosult, szabadkőműves hagyományokat ápoló, egyiptofil védőbeszéde a kereszténység (szent szövegei és tudós magyarázói) vádjaival szemben.
Mózes és a zsidó vallásalapítás emlékezettörténete áll a vizsgálat középpontjában. Ez az emlékezettörténet kétes hitelű források rendkívül alapos elemzésével indul (Maimonides, Cudworth, Warburton, Toland, Reinhold), majd a 20. században viszonylag hiteles források teljesen spekulatív feldolgozásával (Freud) zárul. Az így létrejövő emlékezettörténeti narratíva valójában (szerintem) nem az emlékekről, hanem az emlékezőkről szól, és legfeljebb azok aktuális zsidóság-kerszténység- illetve Egyiptom-kritikáját jeleníti meg.
Assmann műve elején módszertanát ismertetve kijelenti, hogy nem lehet feladata a történet, azaz a történeti Mózes alakjának feltárása, és valóban, ehhez tartja is magát. Ugyanakkor végkövetkeztetésében határozottan állást foglal az önmagán kívül mindent tagadó monoteizmussal (zsidó-keresztény vallással) szemben, az egyiptomi kozmoteizmus oldalán. Ehhez Mózes alakjának emlékezettörténeti vizsgálatára azért van szüksége, mert magáévá teszi Freud nézeteit a kollektív emlékezetről, és azok elfojtásának következményeiről.
Mózes, mint mitikus ősapa, hős – akinek alakja egy korábbi vallásalapító (Ehnaton) elfojtott emlékét is magában foglalja –, nép-, illetve vallásalapítása utólagosan feltárhatatlan körülmények között történt. Viszont az emlékezettörténet – Assmann szerint – azt bizonyítja, hogy a Mózessel szemben álló egyiptomi kultúra értékeit tudatosan-öntudatlanul meghamisították, elfojtották.
Az alapkérdést illetően igen csak elfogult szerző rendkívül alapos könyve rengeteg érdekes információt tartalmaz Európa kultúrtörténetéről, viszont a tárgyalási mód határozottan szakkönyvé teszi munkáját.
Idézetek:
Ha „azok vagyunk, amire emlékezünk”, akkor egy emlék igazsága abban az identitásban rejlik, amelyik kialakítja. Ez az igazság alá van vetve az időnek, úgyhogy minden új identitással és minden új jelennel együtt változik. A történelemben nyugszik, nem abban, hogyan történt meg, hanem hogyan él tovább és bontakozik ki a kollektív emlékezetben. Ha „azok vagyunk, amire emlékezünk”, akkor azok a történetek vagyunk, amelyeket képesek vagyunk önmagunkról mesélni. „Mindegyikünknek van egy life-storyja, egy belső elbeszélése, amelynek folytonossága, jelentése az ember élete. Azt lehet mondani, hogy közülünk mindenki egy elbeszélést alkot meg és él át, s hogy ez az elbeszélés mi magunk vagyunk, az identitásunk*. Az emlékezet és az önmegalkotás narratív megszervezésének ugyanez a koncepciója érvényes kollektív szinten** is (és talán csak itt érvényes igazán). Itt a life-storykat „mítoszoknak” hívják. Ezek azok a történetek, amelyekből és amelyekben egy csoport, egy társadalom, egy kultúra él. A hagyományos elbeszélések értelmében vett mítoszok döntő szerepet játszanak az etnikai identitás kialakításában (etnogenezis).
30-31. oldal
[* Ezt én másként gondolom. Szerintem az ember identitása rendkívül összetett. Az önmagának-önmagáról készített élettörténet nem csupán az időben változik, hanem egyszerre létezik több life-story, annak függvényében, hogy identitásunk melyik elemét hangsúlyozzuk (családom története, szerelmeim története, karrierem története, világnézetem története, stb.) Tehát egy embernek nem csak egy élettörténete van.
**A kollektív emlékezet feltételez egy kollektív tudatot – szerintem ilyen nincs. Egy közösségen belül léteznek uralkodó emlékezettörténetek, mítoszok, mémek, de ezek csak különböző hatalmi helyzetben lévő individuumok (valamint az általuk meghatározott struktúrák) közvetítése révén érvényesülhetnek, hagyományozódhatnak és terjedhetnek. A kollektív emlékezet egy szép metafora, amelynek vannak materiális következményei, de nincs anyagi (biológiai-fizikai) alapja. Aki a múltat birtokolja, az meghatározhatja a jövőt is, azaz aki megmondja a tutit a közösség kollektív emlékeiről (Egyiptomról, Mózesről, a zsidókról, a kereszténységről, a magyarok eredetéről, a Szent Koronáról, Trianonról, Horthyról, 1956-ról, Kádárról, a rendszerváltásról, stb.), az kijelölheti a jövő irányát, és ehhez kialakíthatja a szükséges társadalmi-gazdasági struktúrákat, ami a közösség központosított anyagi forrásaihoz biztosít hozzáférést.]
Ebben a könyvben a valláson belüli igaz és igaztalan megkülönböztetéséről lesz szó, amely olyan specifikusabb megkülönböztetések alapja, mint zsidók és gojok, keresztények és pogányok, muzulmánok és hitetlenek. Ha megszületik ez a megkülönböztetés, szüntelenül visszatér az önmaga által felhasított téren belül. Keresztényekkel és pogányokkal kezdjük, katolikusokkal és protestánsokkal, lutheránusokkal és kálvinistákkal, szociniánusokkal és latitudináriusokkal, ezer és ezer hasonló megjelöléssel és másodlagos megjelöléssel végezzük. Az ilyen kulturális, vallási vagy intellektuális megkülönböztetések egy olyan világot hoznak létre, amely nem csupán jelentéssel, identitással és iránymutatással van tele, hanem egyben konfliktussal, intoleranciával és erőszakkal is.
15. oldal
Mózes, a héber, az Egyiptomból jött megszabadító és ezáltal az Egyiptom-gyűlölet foglalata. A bibliai Mózes Egyiptom egy olyan képét tartotta életben a nyugati hagyományban, amely szöges ellentétben áll a Nyugat eszményképeivel; Egyiptom mint a despotizmus, hübrisz, varázslás, állatimádás és bálványimádás országának képét. A bibliai Mózes a mózesi megkülönböztetést testesíti meg, Mózes, az egyiptomi pedig ennek közvetítését és legyőzését. Egyiptom pozitív jelentését testesíti meg az emberiség történelmében.
26. oldal
Pál, a zsidó, azt testesíti meg, ami közös a zsidóságban és a kereszténységben. Hasonlóképpen testesíti meg Mózes, az egyiptomi, mindazt, amit közösnek képzeltek Izraelben és Egyiptomban. Vitatott történetisége ellenére Pál is az emlékezés egy alakja, aki ugyanúgy, mint Mózes, egy „első megkülönböztetést” testesít meg, egy köldökzsinór átvágását.
27. oldal
Mindenesetre nem szabad elfelejtenünk, hogy Mózes, a héber, és Mózes, az egyiptomi, semmi esetre sem egyenrangúak. […] Az exodus történet bibliai változata kanonikus és normatív, míg a többi változat apokrif, ha ugyan nem eretnek. Mózes, az egyiptomi, semmi esetre sem része a kanonikus hagyománynak. Mint az emlékezés egy alakja, egyfajta ellenemlékezéshez tartozik. „Ellenemlékezésen” olyan emlékezést értek, amely a hivatalos emlékezésben elnyomott emlékeket állít előtérbe. Köztudott – Akira Kurosawa A vihar kapujában (1950) és Alan Resnais Tavaly Marienbadban (1961) című filmjei hatásosan mutatták be ezt az elvet –, hogy egy és ugyanazon esemény a lehető legeltérőbb módon raktározódik el az individuális emlékezetekben. […] Ha egy-egy hagyományos történet vagy akár a történetírás egy műve kodifikál egy ellenemléket, az ellentörténetnek nevezhető. Mózes, az egyiptomi, az ellentörténet egy tipikus példája. Ezért rajta, mint az emlékezés egy alakján, napvilágra kerülhetnek a nyugati hagyomány bizonyos ellenáramlatai.
27-28. oldal
Hen kai pán [„Egy és Minden” vagy „Minden-Egy”]
Cudworth* meg volt győződve arról, hogy ez a tan volt Mózes egyiptomi neveltetésének legfontosabb eleme. Mindazonáltal nem azzal foglalkozott, hogyan jutott el az egyiptomiak bölcsessége a héberekhez, hanem azzal, hogyan került a görögökhöz. Ebben a folyamatban Orpheusz (utána pedig Püthagorasz és Platon) ugyanazt a közvetítő szerepet játszotta, mint Mózes a bibliai hagyományt illetően. Orpheuszról általában azt tartották, hogy be volt avatva a nagy egyiptomi misztériumokba. Egyiptom ezért kétszeresen kapcsolódott a Nyugathoz: Mózesen keresztül Jeruzsálemhez és Orpheuszon keresztül Athénhoz. A Mózes-kapcsolat a nyugati vallásra és teológiára gyakorolt hatást, az Orpheusz-kapcsolat pedig a nyugati filozófiára. Orpheusz vitte a Hen kai pán eszméjét Görögországba, ahol befolyásolta Püthagorasz, Hérakleitosz, Parmenidész, Platon, a sztoikusok és mások tanait. Hen kai pán – azt a meggyőződést, hogy Egy Minden és Minden Egy, egy nagy hagyomány magjának tekintették, amely Egyiptomból származik, s amely egészen a modern korig hagyományozódott.
202-203. oldal
[*Ralph Cudworth 17. századi szerző, aki Spinozával vitatkozva, Hermész Trisztmegisztosz tanítását népszerűsítve, egy titkos egyiptomi egyistenhit-misztérium vallását tételezte az egyiptomiból görögre fordított Hen kai pán kifejezés mögött. Spinoza – aki egyébként kimutatta, hogy a Mózesnek tulajdonított öt könyv szerzője nem lehet azonos személy – ugyanis inkább a természet és az isten azonosítása révén (deus sive natura) valamiféle materializmusra hajlott – ezzel vitatkozott Cudworth, – írja Assmann.]
Freud az antiszemitizmus gyökereit akarta feltárni. Figyelemre méltó, hogy nem azt kérdezte, miért gyűlölik a pogányok, a keresztények vagy a németek a zsidókat, hanem azt: „ miért lett a zsidó az, aki lett, s miért vonta magára ezt a kiolthatatlan gyűlöletet?” Freud a monoteizmusra és a vele járó fensőbbségérzetre vezette vissza ezt a „kiolhatatlan gyűlöletet”. „Ha valaki a félelmetes atya kinyilvánított kegyeltje, nem csodálkozhat a testvérek féltékenységén, s hogy hova vezethet ez a féltékenység, azt igen szépen mutatja a Józsefről és testvéreiről szóló monda.” A zsidók, azaz az egyistenhívők ellen irányuló gyűlölet a mózesi megkülönböztetés kirekesztettjeinek bosszúja. […] Nem a zsidó, hanem a monoteizmus vonja magára ezt a kiolthatatlan gyűlöletet. Amikor Freud egyiptomivá tette Mózest, a zsidóságból vissza tudta helyezni Egyiptomba a kirekesztő megkülönböztetés, az intolerancia és tagadás forrását…
235-236. oldal
A Mózes-Egyiptom vita Izrael és Egyiptom konstellációjában zajlik, s megalapozó mítoszuk, az exodus-történet keretén belül mozog. Ez a történet a Nyugat történelme során egészen századunkig kimeríthetetlen értelmező erővel bíró emlékezési alakzatnak bizonyult. Ez már csak abból az egyszerű tényből is látszik, hogy a 20. század két vezető szelleme, Sigmund Freud és Thomas Mann is a lehető legintenzívebben igyekezett rekonstruálni és kielemezni ezt a konstellációt, megpróbálták meghatározni jelentőségét az emberiség történetében.
240. oldal
