vargarockzsolt

1976823/a2 – Előszó Paul Klee-hez

Itt most mindjárt pillantást vethetünk
egy festő életére.
És nem kell döntenünk:
érdekes-e vagy érdektelen a személye.
Nem lelkesedhetünk, nem is legyinthetünk.
Majdnem úgy teszünk, mint ha semmit sem teszünk,
de nem azért, mert „nem tehetünk”,
sőt, az ilyesmiről épp megfeledkezünk,
és: „történik velünk”.
Itt majd egy textúra
s nem valamiféle textus jegyében emlékezünk Klee úrra.
Ez a könyv: ennyi.
Itt nem valahonnan valamerre fogunk menni,
bár egy élet rajza is kirajzolódik;
de hát a rajz rajzolódva a legvalódibb.
Itt minden úgy: adódik.
S ha e bevezetőből netalán az adódna,
hogy itt a dolgoknak van bizonyos módja,
mondjuk meg gyorsan: ha van, hát – valamennyi.
Ritkaság, hogy a megszokottról
ilyen természetesen mondatnak le minket.
De hát itt nincs „ott, hol”,
csak egy – nevezzük így – tekintet.
[...]
„Legyünk őszinték”: annyi minden untat,
és olyan jó, ha valaki szórakoztat.
Már ezt egy bizonyos szinten felül értem;
és nem is vulgárisan, „Klee úr érdekében”.
Mert, bár semmi sem érdektelen,
nincs érdeke sem
e világnak;
ha törvénye van, azon bárki könnyen átláthat,
de hát ezt is akarja Klee:
odatartja a kis Én (e nagy paradoxon) elé
a folt- s vonalmezőt:
„Hát hol van itt az én-te-mi-ti-ők”?
kérdezi őt.
Ugye, nem is veszélyes,
ha az ő-ből én lesz és az én-ből ő lesz?
És mikroszkóp-mód hajol le minden szeszélyhez,
amit törvénynek nem kötelességből érez;
s ha érez is: nem sokszorosíthatónak.
Nem „minősít” semmit jónak,
de nem is kifogásol,
nem „akar”, amikor csinál valamit abból a forgácsból,
amit az érzékszervek hasítanak.
Beáztatja feltétlenítő szerébe;
átbocsátja magán tényfékező gépe;
kész az „anyag” –
És abba is hagyhatjuk, ennyi erővel.
Minden csak idéző jel.