vargarockzsolt

Mit gondolt Thomas Mann Schönberg zenéjéről, és hogyan örökítette meg az alakját – Adorno útmutatásai alapján – a Doktor Faustus című regényében?
(Nem árulom el, botrányos sztori.)

Hogyan cenzúrázták Bartókot a Rákosi-korszakban, és a zenei életben kik voltak felelősek ezért?
(Miközben Stockhausen róla írta az egyetemi disszertációját, Boulez és Xenakis pedig stílusgyakorlatokat írt Bartók modorában.)

Milyen szerepet töltött be a zene Jancsó Miklós filmjeiben?
(„Szörényi, Tolcsvay, vagy a már-már giccshatáron mozgó Cseh Tamás”, az „Allegro barbaro, sajnos mindig az elviselhetetlenül rossz, félreütésekkel tarkított felvételről”, stb.)

Kik voltak azok az írók, akik hatással voltak John Cage gondolkodására, és miért?
(Például Joyce és Gertrude Stein, Eliot és Pound.)

Miért nem hallgatta meg Erdély Miklós az Új Zenei Stúdió koncertjét, miközben a kortárs művészet egyik legfontosabb teoretikusa volt az 1970-es években?
(Bagózott rá, ha kint is volt, bent is volt.)

A fenti kérdések mutatják, hogy lehetséges volna ennek a könyvnek egy bulvár jellegű megközelítése is. Alapos elemzést, részletes bírálatot Malina János és Veres Bálint is írt, a saját szakmai és emberi elfogultságaiknak megfelelően – akit érdekel a könyv, annak érdemes ezekbe beleolvasnia. (Csak úgy zárójelben jegyzem meg, elképesztő, hogy micsoda indulatok fortyognak a zenei életben.)

Én rengeteget tanultam Wilheim Andrástól, és szerintem a kortárs, modern zenék iránt érdeklődőknek ez egy nagyon fontos olvasmány.
PS: Nem köll megijedni attól, hogy az elején bejelenti, hogy maximális igényességgel, szakmai nyelvezeten fog írni, mert egyetlen Stravinsky tanulmánytól eltekintve, jó stílusú, a laikusok számára is könnyen érthető.

Karcok:

Bozay Attila [1978-ban]:
„Ha megírnánk a második világháború utáni zene történetét napjainkig, és felsorolnánk a legjelentősebb irányzatokat, a legkiválóbb műveket és szerzőket, vajon mit említenének a Magyarországról induló és a világ zenéjére ható törekvések, művek, szerzők közül?”
[innen Wilheim András 1998-ban]
A nyolcvanas évek zenetörténete csattanós választ adott erre a kérdésre […]: Ligetit és Kurtágot, két olyan szerzőt, akiknek nem volt részük a magyar iskola csatározásaiban, noha zenéjüknek a magyar tradícióval való kapcsolata nyilvánvaló. Újabban, egyre erősebben, Eötvös Pétert – akinek egész tevékenysége, immár lassan harminc éve, nem a magyar, hanem a nemzetközi porondon zajlik. S talán még néhány komponista munkáit az Új Zenei Stúdió* generációjából: Sáryt, Jeneyt, Vidovszkyt, Dukayt [lábjegyzetben szerepel még Serei, Csapó, Tihanyi], az ő zenéjük, most már jól érzékelhetően, meglehetősen közvetlenül kapcsolódik a nemzetközi avantgarde törekvéseihez.
Wilheim András: Esszék
Kortárs Kiadó Budapest, 2010
68. oldal
Egy tetszetős, de felejthető Bozay (a régi „magyar iskola” képviselője) darab részlete 1986-ból: