1. Dresch Mihály és Vizeli Balázs zeneakadémiai koncertjéről
Az előzményekről:
Dresch Mihályt az 1980-as évek közepétől ismerem. Akkoriban a Bem rakparti művelődési házban játszott az együttesével, minden hétvégén, és én minden hétvégén ott voltam. Akkoriban dzsessz Magyarországon nagyon konzervatív műfaj volt. Általában négy tagú együttesek játszottak, egy fúvós, egy zongorista, egy bőgős és egy dobos felállásban. A repertoárban szinte kivétel nélkül klasszikus melódiák szerepeltek, minden szám úgy nézett ki, hogy a zenekar először eljátszott egy slágert eredeti formájában, aztán kicsit dzsesszes ritmusban, ezután a fúvós vagy a zongorista szólózott, kicsit variálva a témát, majd visszatért az eredeti dallam dzsesszes és konvencionális formájában. A dobos és a bőgős koncertenként egy-egy nagyobb szólóra kapott lehetőséget, a közönség a szólókat megtapsolta, közben ivott és beszélgetett. Kicsit vendéglátós íze volt az egésznek.
Ehhez képest teljesen váratlan volt, hogy egy televíziós Ki mit tud? országos vetélkedőn feltűnt egy szombathelyi amatőr együttes, a Masina, amelynek a fúvósa, Grencsó István, teljesen egyedi jelenség volt. Kicsit fésületlen, talán képzetlen, de hatalmas energiákkal és hatalmas zenei invencióval, minden konvenciót felrúgva. Felfigyeltem rá, és amikor megtudtam, hogy az akkor már profi Dresch Mihály bevette az együttesébe, elmentem meghallgatni.
Hatalmas élmény volt, éveken keresztül nem untam rájuk, még a próbáikat is végig ültem, mert egy idő után megengedték, hogy akkor is hallgassam őket. (Minden koncert előtt egy-két órát próbáltak, ami teljesen szokatlan volt akkoriban.)
Hogy milyen zenét játszottak? Kamarazenét, királyi kamarazenét, rendkívüli igényességgel megkomponálva, a hagyományos dzsesszes alapokat a free dzsessz felé kitágítva. Leginkább a legendás Szabados György vezette MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar, amelynek ők is tagjai voltak) volt hasonlítható hozzájuk. A két fúvós, Dresch és Grencsó egyenrangú zenészként lépett fel, de a bőgő (Benkő Róbert) és ütősök (Baló István, majd Geröly Tamás) sem játszott alárendelt szerepet.
A klasszikus felállású Dresch Quartetnek az vetett véget, hogy két dudás nem fért meg egy csárdában. Dresch a népzene és dzsessz ötvözésének irányába indult el, míg Grencsó az avantgard és teljesen szabad freedzsessz vonalát követte.
Dresch a későbbiekben Lajkó Félixet (hegedű), majd Kovács Ferencet (hegedű, trombita) vette maga mellé Grencsó helyére (Grencsó saját zenekart – a változó felállású Kollektívát – alapított).
Dresch Mihály stílusának változását jelezte az is, hogy egy időben megváltoztatta a nevét, és Dresch Dudás Mihály néven szerepelt. A hagyományos mainstream dzsesszt és a magyar népzenét igyekezett ötvözni, váltakozó sikerrel. Ugyanakkor a konvencionálisabb és a népi hagyományokhoz kötődő stílusa hazai és nemzetközi elismerést szerzett neki.
A népzenével nem volt szerencsés az első találkozásom. Az általános iskolában, a Kodály-módszer szerint, népdalokat kellett tanulnunk énekórán. Ez azt jelentette, hogy tisztán szolmizálható hangokból álló, kötött ritmusú, négysoros strófákra épülő, a falusi szegények életéről szóló énekeket kellet betanulnunk, miközben én Beatlest, Rolling Stonest, Bachot és Debussyt hallgattam otthon. Ezek az énekórák tehát végtelenül unalmasak voltak, a legnagyobb zenei élményt bennük egy-egy néha előforduló szinkópa okozta. :)
Vizeli Balázst a Téka együttesben ismertem meg (nem személyesen), a 90-es évek elején ők is a Bem rakparton léptek fel, mert kultúrház vezetője a Dresch Quartetet kiutálta. A Téka táncházat csinált, hagyományos, autentikus magyar népzenével. Amikor hallottam őket, nem nagyon figyeltem rájuk, a zene leginkább a táncot szolgálta. Nem rajongtam különösebben értük, inkább a Muzsikást szerettem, akik nem elégedtek meg az eredeti népzene interpretálásával, hanem igyekeztek azt különböző zenei összefüggésekben (pl. Bartókkal, Balanescuval, Bachhal összevetve) bemutatni, és a zenét a középpontba állítani. A Muzsikás tagjai mind rendkívül képzett zenészek, akik önálló személyiségként is megjelennek az együttesükben, saját arculattal, zenei stílussal, repertoárral. A Téka inkább mint együttes volt értékelhető – jó magyar népzenét, táncházi muzsikát játszottak.
Ezen előzmények után az volt számomra a kérdés, hogy Dresch és Vizeli hol találkozik? Hogyan kapcsolódik egymáshoz a dzsessz és a népzene?
Nos, dzsessz nem volt. Csak népzene, de az jó, leginkább hangulatos, és néha egészen kiváló. Meglepő volt, hogy Dresch teljesen zenei anyanyelvként tudta a népzenét, és hogy milyen örömmel olvadt bele a zenei közösségbe. Változó felállásban voltak színpadon, Dresch Mihály (fuhun, szaxofon, furulya); Vizeli Balázs (hegedű); Tintér Gabriella (ének); Mester László (brácsa, gardon) Kerényi Róbert 'Szigony' (kaval, furulya), Szlama László (koboz), Doór Róbert (nagybőgő), volt hogy duóban, trióban, de mindig jellemző volt, hogy idő után a zenészeket felfalta a zene, azaz eltűntek a zenei folyamatban, eltűnt a személyiségük, teljesen átadták magukat hagyományoknak, az ősi ritmusoknak, dallamoknak. Különösen a repetitív jellegű balladák voltak olyanok, mint az ősi sámánénekek, amelyek révületbe varázsolják az embert. A zene soha nem volt unalmas, mivel az erdélyi és moldvai népzene sokkal változatosabb, mint az itthoni, és bár szabadabb improvizációk nem voltak, de a megszólaló hangszerek, különösen a furulyák, sípok hangjai csúszkáltak, a kötött ritmus mellett azonban mégsem hallatszottak hamisnak, csupán az eredeti hangsorok, dallamok variációinak.
Én ugyan jobban szeretem, ha az ilyen zenei folyamatból időnként kidugja a fejét, kiemelkedik valamelyik hangszer; ha a kollektív zene mellett megjelenik az individuális egyéni hang is, mert akkor érzem, hogy nem előre gyártott formát és tartalmat, zenét és érzelmet kapok, amelyre automataként kéne reagálnom nekem is , de – bár néha elkalandoztak a gondolataim – többnyire élveztem a zenét.
A közönség, amely teljesen megtöltötte a Zeneakadémia Solti Györgyről elnevezett kistermét, láthatóan élvezte a koncertet, és a szokásos ráadást is kikövetelte, majd elégedetten távozott.
(Zeneakadémia, 2014. április 8.)
Egy régi kedvenc Dresch lemez:
Kovács Zoltán: Larghetto (bemutató) Dargay Marcell: Calque