A kultúrától az ellenkultúráig, avagy a megtalált szabadság
Ha Holden Caulfield (Salinger: Zabhegyező) Magyarországon született volna, és 2012-ben a pécsi egyetemen adjunktusként etikát, filozófiát és pszichológiát tanított volna, akkor akár vállalhatná is ezt a könyvet.
Miért rossz a világ, hogyan lehet (nem lehet) változtatni rajta, hogyan lehet együtt élni vele vagy kivonulni belőle?
Ilyen kérdésekre keresi a választ, és az alapfogalmak és alapértékek tisztázását követően irodalmi művek, regények ismertetésén keresztül igyekszik bemutatni az európai és az amerikai kultúrában tetten érhető (békés) társadalmi lázadási és kivonulási formákat.
Azoknak a szépirodalmi műveknek a listája, amelyekből idéz, illetve amelyekkel részletesen is foglalkozik, több mint két oldal. Néhány ezek közül:
Douglas Coupland: X generáció, Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai , Amerikai psycho, Glamoráma, Holdpark, Királyi hálószobák, Goncsarov: Oblamov, Heller: A 22-es csapdája, Hesse: A pusztai farkas, Houellebecq: Elemi részecskék, A csúcson, Egy sziget lehetősége, Kerouac: Úton, Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére, Thomas Mann: Varázshegy, Robert Merle: Üvegfal mögött, Pirsing: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, Plath: Az üvegbúra, Szerb Antal: Utas és holdvilág, Thoreau: Walden, és persze Salinger: Zabhegyező.
A felhasznált szakirodalom listája több mint nyolc oldal. Ezek szerzői közül én Dahrendorf, Foucault, Habermas, Kurlansky, Marcuse, Riesman és Roszak nevét emelném ki, mint amelyekre leginkább hivatkozott, és ebből látszik, hogy az 1968-as baloldali és liberális hagyomány szellemében íródott ez a könyv.
A filozófiai kitekintés tehát kissé szűkös, és az irodalmi művek elemzése is túl célratörő, azaz csupán a gondolatmenetéhez szükséges szempontból vizsgálja a regényeket, de így is rengeteg elgondolkodtató dolgot gyűjt össze. Igazán eredeti gondolatok talán nincsenek benne (számomra), de a végkövetkeztetésével tökéletesen egyetértettem, annál is inkább, mivel a moly.hu jutott róla az eszembe:
Minden korszakban vannak, akik rátalálnak a „kijáratra” és elég bátrak ahhoz, hogy az adott kulturális keretekből kilépve próbálják megvalósítani önmagukat. Talán a legtöbb, amit ma tehetünk, hogy érték-közösségeket hozunk létre, ahová olyan emberek tartoznak, akik tudásra vágynak és nem információ-özönre, akik valódi életélmények megélésére törekszenek, nem pedig felesleges javak gyűjtögetésére, akik még tudják, mit jelent szeretni, gondoskodni, a másik örömében és fájdalmában osztozni.
A reményt az értékvezérelt autonóm emberek közösségei hordozzák.
A könyv pdf formátumban szabadon elérhető az interneten.
Egy fontos idézet:
A Rend az embereket arra kondicionálja, hogy ha szorgalmas vagy, sokat dolgozol, rendelkezel a megfelelő tudásokkal, akkor egyre sikeresebb leszel, tehát egyre jobban kiteljesedik az életed. Persze nem igaz, hogy ha rendesen dolgozol nincs mitől félned (mert bármikor elvesztheted az állásodat), nem igaz, hogy ha tanulsz, képzed magad, akkor minden rendben lesz (mert pl. nem mindegy, hogy mit tanulsz, lásd diplomás munkanélküliség). De az így kondicionált emberek nem akarnak tudni az „igazi vesztesekről”, a szegényekről, mert az egyik legnagyobb szorongásuk éppen abból fakad, hogy ők is ilyen sorsra juthatnak, amely teljesen ellentmond a Rend racionalitásának: a szegénység irracionális jelenség a sikertársadalomban, amit ezért megpróbálnak „eltüntetni” (gettók, szegénytelepek, a koldusok kiutasítása a belvárosokból, a távoli kontinensek szegényei messze vannak, jobb róluk tudomást sem venni), vagy amennyire lehetséges, racionalizálni („hiszen maguknak köszönhetik: mert nem dolgoztak, nem tanultak, mert rossz életet éltek”, ill. „mit tehetnék én értük?”).
58. oldal
A Zabhegyező egy értelmezése. Hosszú elemzés, de jó. És tényleg spoiler.
1951-ben adták ki először Salinger Zabhegyező című, kultuszkönyvvé vált művét, amelynek főhőse Holden Caulfield, aki tizenhat éves, amikor az általa elmesélt történetet átéli (tizenhét, amikor elmeséli). Holden nem tud, nem akar megfelelni a társadalmi elvárásoknak, ami az ő esetében elsősorban a szülői és az iskolai elvárásokat jelenti: a szülei tisztességes és sikeres embert akarnak nevelni belőle, ennek legjobb módja pedig az, ha beadják egy elitiskolába, ahol az „életre” készítik fel a diákokat. És éppen ez nem tetszik Holdennek: a célként kitűzött „sikeres élet” valójában unalmas, képmutató és átlagos életet jelent. Holden pedig erre a legkevésbé sem vágyik: ezért mindent megtesz, hogy kikerüljön a rákényszerített struktúrából (a passzív ellenállást választja: egyszerűen nem foglalkozik tanulmányaival). A struktúrából való többszörös „kiesés” (különböző iskolákból való elbocsátás) után persze újra és újra visszakerül abba. A regény cselekménye Holdennek a Pencey nevű elitiskolából való kényszerű távozásával indul, de a fiú ezúttal, mivel tudja, hogy most sem menekülhet (várja a következő „intézmény”, talán rosszabb, mint az eddigiek: a katonaiskola), mielőtt hazatérne, engedélyez magának három szabadon eltöltött napot New Yorkban. Itt már a Rendből való (bár csak korlátozott idejű) „kilépésről” van szó. Holden a szabadsággal nem igazán tud mit kezdeni, csupán bolyong a városban. Ezt a néhány napot úgy is felfoghatjuk, mint más emberekkel való folyamatos kapcsolatteremtési kísérletet: azonban a fiú hiába „nyújtja ki a kezét”, újra meg újra elutasításban van része (az emberek érzéketlenek Holden problémái iránt, nem értik meg őt, emellett szánalmasak, mint Mr. Spencer és Ackley, vagy önzőek és üresek, mint Stradlater és Sally, vagy közönségesek és erőszakosak, mint Sunny a kurva, és Maurice, a liftes, illetve aki segítő szándékkal fordul felé, az sem biztos, hogy teljesen önzetlenül teszi ezt: Mr. Antolini). A szeretet, a valódi emberi kapcsolatok hiánya kényszerítik rá Holdent, hogy pótlék-élvezetekkel éljen, mint pl. a dohányzás, az ivás, egy kurva „rendelése”, vagy a szép, de Holdennek keveset jelentő Sally-vel való randevú. Mindezek csak időlegesen jelentenek enyhülést, vagy még úgy sem: Sunny-val, a kurvával a fiú nem tud mit kezdeni, mert nemi együttlétre csak azzal képes, akibe szerelmes. Ez a jelenet rávilágít Holden különleges érzékenységére, ami nem csak a szeretet és a szerelem utáni vágyban mutatkozik meg, hanem abban is, ahogy a fiú az emberek problémáira reagál. (Bárhogy is próbálja leplezni, nagy empátiával rendelkezik: pl. azzal is szóba áll a kollégiumban, akit a többiek kiközösítenek, a „bőröndös történet”, illetve az, hogy pénzt adományoz az apácáknak szociális érzékenységről tanúskodik, egy helyen pedig kijelenti: „Jézust szeretem, meg minden, de a többi bibliai duma nem érdekel.” Nem véletlen az sem, hogy csak angolból, tehát egy humán tárgyból nem bukik meg, és szeret olvasni.) Holden megveti a képmutatást, amely véleménye szerint nagyon is jellemzi a körülötte élőket: többször kitér a „magukat megjátszó” felnőtteknek és iskolatársainak nevetséges viselkedésére, amikor arról álmodozik, hogy elszökik nyugatra és egy kunyhóban fog élni, hangsúlyozza: az egyik szabály az lesz nála, hogy látogatói nem játszhatják meg magukat. Holden tehát egyedül van a világban (különállása és különlegessége fizikai megjelenésében is megnyilvánul: száznyolcvanhét centi magas és őszül): folytonos kísérletei, hogy feloldja magányát, kudarcot vallanak: egyedül a húgával való találkozás nem okoz neki csalódást. A hit sem nyújt számára vigaszt: ateistának tartja magát, ennek ellenére imádkozni próbál: sikertelenül. Fontos probléma a regényben az ártatlanság és a bűn viszonya: Holdent deviánsnak tekinti a társadalom, mert megszegi a korabeli fiatalemberektől elvárt viselkedési és morális szabályokat. De erre azért van szüksége, hogy valahogyan elviselje a világot (az ivás, a dohányzás, a prostituált is csak magányának enyhítésére szolgál), a hazugságok pedig részben udvariasságból születnek, részben azért, hogy elfogadtassa magát, és Holden hazugságai ártalmatlan füllentések a magukat „megjátszó” emberek (akik így folyamatosan hazudnak) állandó képmutatásával szemben. Holdent éppen az ártatlanság megőrzésének lehetetlensége szomorítja el leginkább (mert ennek vágya végig ott van a regényben: lásd a szüzesség megőrzését, illetve a nosztalgikus visszaemlékezéseket az elveszett gyerekkorra), a főhős (és vele együtt az olvasó) azt a társadalmat látja bűnösnek és elviselhetetlennek, ahol az ember szükségszerűen „beszennyeződik” (és ezalatt nemcsak az előbb említett vétkeket kell érteni, amely éppen az elfogadhatatlan Rend elleni lázadásból születnek: hanem az érzéketlenséget, önmagunk „kiárusításának” elkerülhetetlenségét): Holdennek a tiszta élet iránti vágya, az „ártatlanság megőrzése” a „kivonulás” gondolatában mutatkozik meg leginkább. Hiszen hiába volt szabad néhány napig, ezzel a szabadsággal egy elidegenedett emberekkel teli nagyvárosban nem lehet mit kezdeni: először Sally-t hívja, hogy, menjenek el „Massachusettsbe és Vermontba meg a környékére”, üdüljenek kempingekben, majd, ha elfogy a pénzük, a fiú keres valamilyen munkát, és élhetnének a patak partján, aztán összeházasodhatnak. Persze a lány nem érti, miről beszél Holden, aki valójában nem is vinné őt magával. A terv azonban marad: a Phoebe-vel való találkozás után úgy dönt, hogy soha többé nem megy haza és iskolába, autóstoppal indul nyugatnak, egy benzinkútnál vállal majd állást, süketnémának tetteti magát, hogy senkivel se kelljen beszélgetnie és egy saját építésű kunyhóban fog élni az erdő szélén. „Magam főznék mindent, és később, ha meg akarok nősülni, találnék egy gyönyörű lányt, aki szintén kuka, és összeházasodnánk. Eljönne és velem élne a kunyhóban, és ha valamit szeretne mondani, akkor felírná egy kis ficli papírra, mint a többiek. Ha gyerekünk lenne, akkor valahova elrejtenénk, vennénk egy csomó könyvet, és magunk tanítanánk meg írni és olvasni.” A kivonulásból végül nem lesz semmi, Holden annak a Rendnek a „foglya” marad amelyben nem tud élni, ahol csak bolyong, de amelynek elhagyására sincs elég ereje (persze egy csomó tényező gátolja ebben: kiskorúsága, családja, Phoebe, és a legfőbb: belső bizonytalansága): ideiglenesen „diliházba” kerül. Hova is kerülnének azok, akik érzékenységük, szabadságvágyuk miatt képtelenek beilleszkedni a társadalmi rendbe (és nem követnek el bűncselekményt: mert azoknak ott a javítóintézet, vagy a börtön)? A visszailleszkedésre talán van némi esély, bár kérdés marad, hogy ez megvalósul-e, hiszen Holden azt mondja az utolsó fejezetben a szeptemberi iskolakezdésről: „Én azt hiszem, igyekszem majd, de honnan tudjam?”
Barcsi Tamás A kivonulás mint lázadás
148-150. oldal