A történet egy film irodalmi forgatókönyve, amelynek középpontjában egy idős házaspár rövid sétája áll a történelmi Buda egy hangulatos utcácskájában, felelevenítve közben a helyszínhez kapcsolódó emlékeket. Igazán aranyos story lehetne, de az öregek haldokolnak, a helyszínhez pedig kivégzések és tömeggyilkosságok emlékei kötődnek.
A formát így képzeld el: szöveg, ami egy fehér-fekete kísérleti (experimentalista) dokumentum-játékfilm* leírása, ahol a fehér a közelről világító reflektorok fénye, erős fény, elvakít, forró**, a fekete pedig az egymásra tapadt, de összefüggéstelen múltbeli képek hideg sötétje, ahol a hiányokat és réseket egyre újabb és újabb történetek kockái takarják, árnyékolják egészen a felismerhetetlenségig.
Embereket fényképezni annyi, mint erőszakot követni el ellenük, írja Susan Sontag***, és ez filmre-szövegre épp így igaz, a kamera hideg tekintete épp úgy erőszak, mint egy ember kíméletlen leírása. Ezt aztán Tarkovszkij mondásával egészíthetjük ki: „az igazi film nézője nem is annyira néző, mint inkább tanú.” Olvasóként is tanúi vagyunk az erőszaknak, az erőszakos aktusok, pillanatképek, filmkockák leírásának, és ha tudomásul vesszük, hogy a történet, amelyet látunk, olvasunk igaz, megtörtént és megtörténik, akkor a tudomásulvétellel a tanú is felelőssé, bűnrészessé válik – ez az írói szándék.
A Film nem szórakoztató irodalom, ráadásul a végső kicsengése is elég elkeserítő: a történetek nem tudnak egymáshoz kapcsolódni, nincsenek ok-okozati összefüggések, az erőszak, a halál van, tudomásul kell venni, nincs katarzis, nincs feloldozás.
Napjaink irodalmából Krasznahorkai László Sátántangó című regénye és a Kegyelmi viszonyok című novelláskötete rokonítható leginkább Mészöly kisregényéhez, akiknek azok tetszettek, azoknak érdemes ezt kézbe venni.
* Rendezhette volna Bódy Gábor,a rendőrségi besúgó filmrendező, aki zsenialitásával és férfias vonzerejével mindenkit elvarázsolt – Mészöly Miklós is híresen szép férfi volt, a mítoszának is nyilván ez volt az egyik oka, Polcz Alaine is biztosan ezért bocsátott meg neki minden félrelépést. Bódy készített ilyen iszonyúan racionális, tökéletesen érzelemmentes tanulmányfilmeket. Vagy rendezhette volna egy másik híres, kortárs, adoniszi szépségű, meg nem nevezhető filmrendező, aki felkérte egy közös barátunkat egy filmje főszerepére, amelyben betörőt kellett volna alakítania. A betöréseket valóságosan is el kellett volna követnie, de ha elkapták volna a zsaruk, akkor a barátunk, a betörő-színész, valóságosan börtönbe vonult volna, a rendező viszont mosta volna a kezeit…
** mint egy halott, egykor perzsák lakta város utcáin szikrázó fény – de az a város sárga volt: „A fiú ott feküdt a strand gyepén, szemben a tűző nappal, Krisztina kezét fogva. Hunyt szeme előtt sárga karikák táncoltak, majd a karikákból egy sárga, halott, egykor perzsák lakta város bontakozott ki…” – írta Hajnóczy, vagy a tengerparton, ahol Meursault négy golyót ereszt egy már talán halott testbe – írta Camus a Közönyben.
*** Embereket fényképezni annyi, mint erőszakot követni el ellenük, hiszen a fényképész úgy látja őket, ahogy ők sose látják önmagukat, s olyasmit tud meg róluk, amit ők maguk nem tudhatnak; a fénykép az embert tárggyá minősíti át, s ez a tárgy jelképesen birtokba vehető.
Susan Sontag: A fényképezésről