Szerettem, jó volt (újra)olvasni. Néhol lenyűgözően mély volt, máshol meg magával ragadóan mesés, és mindvégig elgondolkodtató.
Nádas Péter első regénye 1977-ben jelent meg, a kádári diktatúra Magyarországán, tabukat döntve, korlátok között. A szocialista realizmus ugyan már nem volt kötelező, de az emlékezés és tudatáramlás posztmodern ábrázolása a (meg)tűrt kategóriába tartozott, a Rákosi-rendszer koncepciós politikai pereinek felidézése, és a zsidó identitás és hagyomány megidézése pedig már tiltott terület volt.
Bátor tett volt tehát ez a könyv. Ez, és szerzőjének későbbi munkássága – amely világhírű íróvá emelte –, megakadályozza, hogy önmagában, önértékén kezeljük e regényt. Ez lehet az oka, hogy sokan a magyar irodalom csúcsteljesítményei között említik, miközben pedig olyan írástechnikai hibákat – a narráció nézőpontjának tisztázatlanságát és az eltérő műfajú szövegrészek illeszkedésének megoldatlanságát – lehet felróni neki, amelyeket más szerzőknél a kritikusok nem hagynának szó nélkül.
Korhoz kötött könyv, amelynek történelmi és irodalomtörténeti dokumentumértéke erősebb, mint szépirodalmi jelentősége, de a kortárs magyar irodalom hívei, és persze Nádas Péter rajongói számára alapmű.