Csontot hoztam neked.
Csontot hoztam neked.
Kicsi csontot hoztam neked.
Csontot hoztam neked, mert kutyus vagyok.
És szinte mindig meztelenül járok.
– A harmonika alapján lehetne akár Little Walter, de nem tudom – mondta Dennis.
– Little Walter, lófaszt. Haver, ez Marvin Pontiac, és a Kutyus vagyok című slágere.
– Sosem hallottam róla.
– Szégyellheted magad. Marvin az én emberem. Marvin Pontiac, aki részben Muddy Waters örököse. A másik részét pedig Iggy Pop lopta el tőle. Ismered Iggyt?
– Persze, és értem, mire gondolsz. Iggy biztosan tőle vette A kutyád akarok lenni című szám ötletét… igen, a Kutyus vagyokból.
Marvin Pontiac hangja tovább beszélt, éneket.
Kutyus vagyok.
Nedvesen bűzlök, mert kutyus vagyok.
– Saját meghatározása szerint a zenéje részben afrojudaista blues – magyarázta Robert. – Marvin mindig fehér köpönyeget és turbánt viselt, mint Erykah Badu, mielőtt kopaszra borotválta a fejét. […] Marvin Pontiac arcáról egyetlen fénykép sem készült. Az a néhány fotó, ami maradt róla, távolról csinálták: fehér köpönyeget és turbánt visel rajtuk. De közelkép egy sincs.
– Él még?
– ’77-ben meghalt Detroitban. Elütötte egy busz, a keselyűk meg lecsaptak a hagyatékára, Iggy meg a többiek, David Bowie.
Elmore Leonard: Tishomingo Blues
Jaffa Kiadó, 2016
59-60. oldal
Ez a felvétel 1999-es, (Marvin Pontiac ’77-ben meghalt) és az előadók:
John Lurie, Kenny Woleson, Marc Ribot, Marvin Pontiac & Tony Scherr
Ezt add össze!
Egyszerű gengsztertörténet Amerikából, a Mississippi mellől, olyan kérdésekkel, mint ki az igaz nagyfőnök? – aki a végén életben marad és megeszi-e a nagyhal a kishalat? – meg. Tanulság nincs, viszont képet kaphatunk a déli, fehér, amerikai férfiak infantilizmusáról hagyománytiszteletéről, ahogy újrajátsszák a 19. századi polgárháborút (Észak Dél ellen).
Ami miatt érdemes elolvasni, túl azon, hogy 1-2 órára kikapcsol, az a blues.
Igaz, hogy nem túl szervesen beépítve, de szó van a könyvben a blues klasszikusairól, és ami legfontosabb, ezen keresztül el lehet jutni Marvin Pontiac-hez.
Marvin Pontiac ’77-ben meghalt Detroitban, elütötte egy busz, majd 1999-ben csinált egy zseniális lemezt John Laurie-vel, a The Legendary Marvin Pontiac Greatest Hits-t. Na, az a lemez olyan, mint egy Chandler-krimi vagy Hemingway-novella vagy bármi, amit Mark Twain írt a forró Délről.
John Laurie egyébként tiszteletbeli magyar, amióta játszott Jim Jarmusch Stranger than Paradise című filmjében (nálunk Florida, a Paradicsom címmel vetítették).
És akkor asszociáljunk tovább:
Jim Jarmusch Stranger than Paradise című filmjében (nálunk Florida, a Paradicsom címmel játszották) van egy jelenet, amikor az emigráns magyar lány (Bálint Eszter, a Magyarországról Halász Péterrel együtt kivándorolt színésznő játssza) kiviszi az Erie-tó partjára az unokabátyját (John Lurie-t, aki civilben a Lounge Lizards együttes szaxofonosa) és annak barátját, Eddie-t (Richard Edson). Tél van, köd, süvítő szél, és szorongást keltő üresség – nem látnak mást, csak a fehér semmit. Ezt a képet idézte fel bennem Bán Zsófia könyvének utolsó novellájának záró jelenete, ezúttal az Antarktiszon.. Kilépve az ajtón, Anna és Robert azt látták, hogy nem látnak semmit. Amíg bent tartózkodtak a kunyhóban, beborult az ég, s a sűrű felhőzet mögül kiszűrődő, szórt fény tökéletesen eltüntette a jég- és hófelszín definícióját, lehetetlen volt bármilyen távolságot felmérni, tökéletesen egybefüggő, derengő fényben úszó, szürkésfehér masszává vált a táj, eltűnt a látóhatár, nem volt fent, nem volt lent, eltűntek a buckák, a lejtők, de még a hó és jég felülete is beleveszett a fehér váltakozó tónusaiba, az előtér szürkésfehér volt, a háttér fényesebb, világosabb. Nem volt ott semmi, csak fény és tér…
Ha már szóba került Jim Jarmusch, és a Florida, a Paradicsom,
akkor jöjjön egy-egy szám Bálint Esztertől és John Lurie-től:
