Lapozzunk fel egy a reneszánsz festészetről írt, reprodukciókkal teli könyvet, álljunk meg azoknál az alkotásoknál, amelyek elnyerték a tetszésünket, majd fordítsuk fejjel lefelé, és időzzünk el a már megtekintett oldalaknál.
A megfordított nézetben – a figurális jelentések részleges kiiktatása miatt – a festmények parcellákra, foltokra, vonalakra, színekre és tónuskülönbségekre esnek szét. Ezzel az egyszerű, ki tudja, milyen régóta használt festői fogással, mely Vaszilij Kandinszkijnak is megadta a végső impulzust az absztrakt festészet felfedezéséhez,* „absztrakt festménnyé” alakíthatunk át minden figurálisművet.
* Vaszilij Kandinszkij úgy emlékezett vissza, hogy egy takarítónő által fordítva visszahelyezett festményen pillantotta meg az első, az első önálló műként is értelmezhető „absztrakt festményét”.
Bodó Mihály: A festészet mint nyelvjáték
9. és 185. oldal
Bár a cím csalóka – filozófiát ígér, de egy rövid bevezetőtől eltekintve csak művészettörténetet és műelemzéseket kapunk –, a tartalom remek. Ami kifogásolható, az az illusztrációk mérete. Picik, picurkák. Mindezt egy reprezentatív albumban kellett volna közre adni.
Érdemben két megjegyzésem volna:
1. Amikor a szerző lemond a tartalomelemzésről, akkor megengedhetetlen redukciót hajt végre, de a módszere mégis rendkívül tanulságos – egészen máshogy fogok ezentúl a festményekre nézni.
2. Már megint kiderült, hogy milyen iszonyúan műveletlen és felületes vagyok, vak mindarra, ami nem érdekel. Például volt az a Caravaggiótól Canalettóig című kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, azon is hogy keresztül rohantam, most már nem tenném.
A könyvről alapos recenziók olvashatók, amelyek elérhetők a Typotex kiadó honlapján.