Egy kép az, amit meglátunk benne. Nekem ez a kép a félelem, nincs korhoz kötve, és bár szándéka szerint szociofotó, az arcát eltakaró kisgyermek gesztusa erősebb, mint a beazonosítható tárgyi környezet: a szegényes, elhasználódott ruházat és cipő, a kócos haj, az alak mögött a málló vakolat, lent a törmelékes talaj, és előtérben az olajos hordó.
Először jön az üres, transzcendens fehérség előtt megjelenő atavisztikus sötét félelem, és ebből szűkül a látszólag kézenfekvő magyarázata: a szegénység, és az ebből fakadó kiszolgáltatottság. Pedig mellé állva és a kezét megfogva a külsejétől, a ruházatától és a könyezetétől függetlenül akár egy csillogó szemű, mosolygó gyerkőccé lehetne varázsolni. De az csak egy következő lépés lehet, a fényképész első gesztusa a rögzítés, a megörökítés, a felmutatás.
Egyébként az is lehet, hogy a gyerek gesztusa nem is félelmet, hanem szégyenlősséget jelez, sőt, akár lehetne az ujjak között kileső szem egy kukucskáló játék része, és akkor a két tenyér alatt egy nevető arc rejtőzhetne - ezt nem láthatjuk, mert a szegénység és a kiszolgáltatottság lett itt közszemlére kiállítva.
(Lehet, hogy ezzel a leegyszerűsítő szemlélettel vagy magyarázattal szemben magyarázom bele a képbe a mögöttes mondanivalót, miközben valójában csak a fehér és fekete kontrasztja, és árnyalataiknak a viszonyulása, harmóniája tetszik?)
Egy kép az, amit meglátunk benne. Ez például lehet az atavisztikus félelem: a gyerek arcán egy pók mászik, pont erről olvastam most, egy remek evolúciós hard sci-fi űroperát, amelynek fül szöveg szerint:
Az emberi faj maradéka elhagyja a haldokló Földet, és kétségbeesetten kutat új otthon után a csillagok között. Ősei nyomában járva az egykori aranykor legnagyobb kincsére bukkan: egy olyan bolygóra, amelyet annak idején terraformálással tettek alkalmassá az emberi élet fenntartására.
Ám az új édennel valami nincs rendben. Az évezredeken át magára hagyott bolygó élővilága ellenőrizetlenül fejlődött, és ez katasztrofális eredménnyel járt. A bolygó nem várja tárt karokkal az érkezőket, nem érintetlen, és főleg nem lakatlan. Az uralkodó faj az emberiség rémálmává változtatta a menedékül szánt új Földet...
Kik is az idő gyermekei?
Az űrhajóba zárt űrhajósok, a hibernált utódaik, vagy a terraformált bolygó intelligens pókjai?
610 oldal volt, fordulatos - két szálon futó - cselekménnyel, elképesztő fantáziával megalkotott világgal, pontosan adagolva az izgalmakat, és csak a vége volt egy kicsit halivúdi, a jó győzött, ha én vagyok a szerző, biztos jobban kiéltem volna az agresszivitásomat.
Egy kép az, amit meglátunk benne, a csúf pók maga a gyermek, az ujjai a pók lábai, rád ugrik, az arcodra, megcsíp, a mérgét beléd üríti, nem, ez csak egy rossz álom, sétálsz tovább nyugodtan, Vácon vagy a Római parton a Duna-parti sétányon nincs ilyen, csak a fejedben.
Tárgy neve: Cigány kisgyermek Vácott
Szerző: Sára Sándor
Készítés ideje:1961
Állapot:jó
Beszerzés: ajándék - Sára Sándor
Leírás: Cigány kisgyermek portréja, arcát kezével eltakarja, vályogház mellett áll.
Irodalom: Megjelent: 1., Feledheted-e ezeket az arcokat? - Sára Sándor fényképei, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003, 69. fotó 2., Bekezdések: Pályakép Sára Sándorról, Duna Televízió, Budapest, 2000
Megjegyzés: Hátul, kék tintával: Vác
eredetiség fajtája: eredeti pozitív
hordozó: papír
jogtulajdonos: szerző
méret x: 130
méret y: 237
műfaj: portré
színesség: fekete-fehér
technika: zselatinos ezüst
tárgytulajdonos: Magyar Fotográfiai Múzeum
fotó készítője:Sára Sándor
jogtulajdonos:Sára Sándor
