Szép könyv, próza, de csupa költészet. Irodalomtörténet, történelem és filozófia – cselekmény szinte semmi. Képek és emlékek a történelem mélységes mély kútjából, lassan örvénylő sorok, bekezdések egyre mélyebbre húznak.
Leszakadt róla az örökös nyugtalansága. Megértette, hogy a kötelesség, kötelességeinek a teljesítése az élete értelme. A sötét templomtérbe lépett, némán, térdre borulva köszönte meg az Úrnak ezt az egyszerű, örök felismerést.
A tér üres volt, mély álomba merült Alsóváros. Nem világított egyetlen lámpa sem. A nagy, kerek hold delejes fényében úszott a tér, a rendház vasrácsos kapuja, a templom, az alacsony házak fehér, árnyékos fala. A Schwartz üzlete előtt a tót bakter épp az éjfelet hirdette egyhangú énekével. A kötelesség. Arra ráakaszthatja az Istentől kapott, üres és tehetségtelen létezését. Lépegetett tovább a Szentháromság útján.
Kilátástalannak és magányosnak látta az életét. Juhász egy őrjöngő, Kún kevés, Didé fölrepült, más meg nincs. A kötelességen túli fehér szenvedés, az talán még megmentheti.
[…]
Minden pillanat súlyos, gondolta. A mindennapok egyforma erővel visznek a katasztrófához, az apoteózishoz vagy a katarzishoz. És aztán ezek a nagy, lassú fordulatok is láncszemmé feketednek a sorban. A pillanatot kellene újrateremtenie. Úgy vélte, az lenne az ő művészete.
68-69. oldal
A mitológia az emberi igyekezetektől független.
A történet végén mindig elérkezik a szükségszerű vereség végkifejlete. Nem lehet elkerülni. De ezen elkerülhetetlen legyőzetésen túl néha feltárul egy mindaddig ismeretlen, titokzatos táj: a sors áttetsző tartománya és a magasságos Istené.
Azt kellene láttatnom.
[…]
Az egész bazaltsziklahegy csaknem egyenlő vastagságú, hatszögletű oszlopokból van Isten, a sors és a vulkanizmus által megalkotva.
[…]
…mikor meglátogatták a viharok, amikor az éjszakai zivatar fekete eget festett körülötte, s a villám újra és újra megvilágította a csodálatos falakat, olyan volt az isteni hegy, mintha tűzben és lángban állna egy csodálatos orgona. Rettentő hangcsövek zengik vissza az ég dördüléseit. A kőre lecsapott Isten nyila, egy-egy lesújtott sziklaszál aláhullt a völgybe, zengő a csattanás, aztán időtlen időkig reszket a megalázott föld. Ilyenkor volt nagyszerű a Detonáta képe.
[…]
Móric halálig álmodott erről a képről. A Detonáta tetején áll, egy lebegő, rögzítetlen üvegkockában. Bármeddig ellát, leemelheti a házak tetejét, zavartalanul vizsgálhatja az emberek szívét. Családi életet lát, és gonosz vagy magasztos érzelmeket. Finom, könnyű szél érkezik. Röpül az áttetsző kockában. Nincsen akadály. Ez az akadálytalanság, ez a béke, ez a hatalom. Ez az ajándék, amit az ő Istenétől kapott. Ezzel kell sáfárkodnia.
146. és 164. oldal
Az lett volna jó, ha nincsen egyedül. Tudta, hogy azok az emberek, akiknek a könyveit olvassa, akiknek a képeit nézegeti, sokkal jelentékenyebbek, mint bárki, akivel ő valaha is személyesen találkozott. Most nagyon egyedül maradt velük. Nagyok voltak neki, az volt az igazság. Neki pedig, Bercelen, nem volt segítsége, nem volt senkije, aki segíthetett volna neki a magasabb meg-értésben. A rokonai lelki tartását szépen lassan felzabálta a fokozódó szegénység, iskolai tudományuk régen megkopott, némi ruházati külcsíntől eltekintve ugyan-olyan egyszerű lelkek lettek, mint a jobbágyaik, a falusi papot meg a tanítót pedig legszívesebben azonnal visszaküldte volna a kibocsátó, híres iskolájukba: kezdjék el újra az egészet elölről, teljesen elölről. Magyarországon kevés az ember. Előbb vagy utóbb egyedül maradsz. Emlékek vannak és könyvek, felfejthetetlenek.
Ezek laknak errefelé. Bécsben mindig volt a közelében valaki. Ő odafordult hozzá, s az a valaki vagy azonnal segített neki, vagy küldött egy segítőt. Bercelen nincs segítség. Csak magának segíthet, vagy jóval közelebb kellene költöznie – bár azt most egyáltalán nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mihez is.
A falusi telkük határán hatalmas trágyadomb ázott az esőben. Egész délelőtt tombolt a forróság, azután eredt el a régóta várt, áztató eső. Gőzölgött a hatalmas ürüléktömb, néma volt a látvány, mégis csataképszerű. Az évjáratok különböző színekben rétegződtek egymás fölé, ha közelebb megy, hallhatta volna, hogy a bűzlő monstrum percről percre miként süllyed és tömörödik. Itália jutott az egészről az eszébe, egy híres, korai ásatás. Látta a rétegeket közelről ott is, látta az elmúlt életek megkövesülten trágyázó rétegeit, le, egészen az első etruszkokig. Lépegetett egyre lejjebb, döbbenten állt a hatalmas gödör lépcsőkön megközelíthető, mélységes fenekén. Csönd volt odalent, és olyan melegség, ami az élet em-léke. Majd egy órájába tellett, míg végül megértette. Atlantisz szigete maga az antikvitás. Az süllyedt el.
250-251. oldal
