"Két lengyel kamasz fiú 1899 szilveszter éjjelén mámorosan köszönti Zakopanéban az új századot. Az egyikük művész lesz, festő, fényképész, író, filozófus, a másik antropológus. Az egyik tiszta formának hívja, amit keres, a másik ősi egyetemességnek. Az egyik Zakopanéban, a szülői házban éli le felnőtt élete nagy részét,a másikból világpolgár válik. Jóllehet fiatalon végérvényesen összevesznek, korai barátságuk kitörölhetetlen nyomot hagy mindkettőjükben, a másik személye rezonál életükben, szerelmeikben, boldogság- és igazságkeresésükben, miközben saját eszközeikkel megpróbálnak értelmet találni a világban a huszadik század első felében. A regényt Stanisław Witkiewicz és Bronisław Malinowski legendás barátsága ihlette." - írja a fülszöveg.
Aztán jött Szuez.
A maguk mögött hagyott tengert keskeny, csillámló sávok váltották fel a sivatag homokjában. Türkizből smaragdba váltott, majd mérgező sárgászöldbe. Az egyik oldalon Egyiptom terült el, pálmák és oázisok, ahonnan citrusfélék illatfoszlányai kúsztak az orrukba. De a másik oldalon a Sínai-félsziget, ahol Mózes vándorolt. Az arab sivatag elnyúlt a messzeségbe, félelmetes hatást keltett a vibráló napfényben. Vörösessárga homokdűnék, élettelen szürke árnyékok. Élénklila és ibolyaszínű sziklatömbök.
Olyanok, mint a belek, állapította meg Stanislaw.
A dűnékből örvénylő homok szállt fel. Stas eksztázisba esett. Olyan színárnyalatokra mutatott rá, amiket Bonislaw soha észre sem vett volna. Stas szerint már egyenesen perverzek voltak. Undorítóan és csodásan perverzek: vörös, aranysárga, lila és hamuszürke. Fényes nappal volt, de az ég tejeskávé színét öltötte magára.
Az égbolt közepére valaki felragasztott egy kis kékeszöld napkorongot.
34-35. oldal
Fontos találkozó, magyarázta Bonislaw. Mivel nem volt brit alattvaló. Ha az ember lengyel állampolgár, akkor egy senki. Stas ebben egyetértett. Polák? Kétértelmű, talán egy cseppet sikamlós is. Lengyelország nem létezik. Anglia birodalmat hozott létre. Lengyelországot felfalták a szomszédai.
Nincs.
Másfelől azt is mondhatnánk, hogy Lengyelország egy másik, saját birodalmat ural.
Föld alattit, láthatatlant. Egy múltbélit és egy elképzelt jövőbélit.
A semmi határtalan és kimeríthetetlen királyságát.
50. oldal
Az álom is egy hatalmas test.
Először csak kis álomszilánkok jönnek, apró pelyhek. Összesűrűsödnek, anyaggá válnak. Az álom a végtagokon át kúszik be a testbe. Eltölti az ereket és az inakat, mígnem felülkerekedik. Nem marad más, csak az álom vonuló felhői.
58. oldal
A tenger fehér volt, akár a zabkása. Köd ült végig a parton.
[…]
Hűvös volt. Téli félteke.
A világossárga ég – akár a kínai selyem.
Nagy madarat láttak előbukkanni a ködből. Testes volt, és alacsonyan repült. Csónakká változott. Négy evezőlapát, oldalanként kettő, tejfehér cseppek spricceltek a felhők felé. Fogadóbizottság. A nap még nem emelkedett a látóhatár fölé, de keleten az égboltot már éles, ibolyaszín csíkok karcolták.
90. oldal
Egy művész és egy tudós regénye, háttérben a 20. század első felének történelme – gondoltam először. Sztereotípiák és (gyönyörű) képeskönyvi illusztrációk, ahogy egy mindentudó szerző elbeszéli – fintorogtam. Valahogy mégis megszólított, talán az írónő rokonszenves személyisége miatt – többször visszalapoztam a könyv elejére, hogy megnézzem az arcképét.
Később aztán a feminista szál lett a legfontosabb, a harmadik főszereplő, a két zseni mellé állított hétköznapi lány, majd asszony élete és gondolatai.
Az ÉS-ben, Teplán Ágnes kritikájában* írja:
Hol van a nő helye a kultúrában? És hol van a nő a férfi történelmében és földrajzában – teszi fel a kérdést Agneta Pleijel Lord Sohamár című regénye. Természetesen nem elsőként, hanem azt a feminista hagyományt követve, amelynek elméleti alapjait Virgina Woolf a Három adomány (1938) című esszéjéből ismerjük. A lebilincselően olvasmányos svéd nagyregény két jeles lengyel férfi szakításának eredőjét kutatja a XX. századi európai történelem tükrében. Csordás Gábor utószavából kiderül, hogy Bronisław Malinowski és Stanisław Witkiewicz legendás barátságát dolgozza fel a könyv, sok ponton támaszkodva kettejük életének valóságos eseményeire.
A két barát rendkívüli kapcsolatát elsősorban az apai tekintély felől mutatja be a regény, és innen pillant rá a nyugati kultúra és történelem főbb eseményeire is. Freud elméletein keresztül, amelynek Agneta Pleijel egyben feminista kritikáját is adja, a nárcizmus és a homoszexualitás paradox jelenlétét is vizsgálja a könyv a férfitársadalomban, majd felvázolja a pszichoanalízis atyjának hiányosságait a nőkkel kapcsolatban. Ezt a hiányt Bronisław és Stanisław is őszintén vallja magáról, egyáltalán nem ismerik a nőket. Életük, ahogyan az egész európai történelem is, a férfiak narcisztikus világában zajlik.
Ezt kiegészíteném azzal, hogy a két férfi nem csupán nem ismeri a nőket, hanem eszközként használják fel őket a vágyaik érdekében. (Ilyenek a férfiak? Bár a festőnek, azt mondják róla, női lelke van.) Nem gonoszságból, hanem önzésből, vakságból a másik ember iránt. Talán azért, mert annyira erős karakterük van, hogy az erősebb minden külső ingernél? Talán a monomániájuk, a hivatásuk elvakítja őket? Talán a belső gyengeségük miatt, vagy talán csak azért, mert egy írónő így rajzolta meg őket? Ezen lehet gondolkodni, lehet találgatni.
Amikor befejeztem a könyvet, arra gondoltam, hogy ezeknek az egyszerre kivételes és hétköznapi embereknek az élete mennyire gazdag, mennyire szép és fájdalmas volt, és milyen nagyszerű, hogy Agneta Pleijel ezt megörökítette nekünk.
Ez a könyv olyan, hogyha a végére érsz, nyugodtan elkezdheted újra, és bár több mint 500 oldal, nekem egy pillanatra sem volt unalmas.
* Teplán Ágnes: A nő saját törvényei ÉS LVI. évfolyam, 30. szám, 2012. július 27.
Stanisław Ignacy Witkiewicz önarcképe:
A fénykép kezdett kibontakozni. Végül a szeme elé tárult.
A bal profilja olyan volt, mint egy kiéhezett farkas.
A következő arc egy olyan férfié volt, akit eltölt a jeges kétségbeesés. Üres tekintet, csak a szeme fehérje csillogott a szemöldöke alatt. Mesteri. Nagyon férfias. Megfeszített állkapocs, duzzadó erő, virilitás. Csaknem beleszeretett ebbe az alteregóba, ebbe a gonosz istenségbe. Aztán jött a harmadik arc. A vézna, vadul hitbuzgó szerzetes. Talán maga a Főinkvizítor, a bűnözők legszentebbje. Megdermedt, ráfagyott az álarca.
De nem, ez a magába zárkózott férfi egy óriási kacajt fojt el éppen.
Csodálatos, káprázatos: egy önironikus inkvizítor.
A negyedik arc, a jobb profil, elmosódottabb. Azon nyomban ellenszenvet érzett iránta. Az álla fölött gyengeség látszott. Enyhén ernyedt vonások. Valószínűleg a kéjsóvár jegyárusé a krakkói vonaton. Vagy a régi Stas halvány maradványa, ami úgy látszik, mégis visszamaradt. A felelőtlen anyámasszony katonája, aki könnyen megbántódott, megsértődött. A gyerek, akit a háború kiirtott belőle.
De a szomorú jobb profilt a háta követte.
És ebben az ötödik egójában misztikus erő gyűlt. Mint egy ugrásra készülő tigris. Csodás egy hát. Ebből a férfias testből erednek a tekintetek. Ez a kísérteties, álomszerű egók gyülekezetének középpontja. Kissé gyerekes így vizsgálni a saját arcát, gondolta, de hát az ember tudni akarja, mi rejtőzik benne.
Egocentrizmus, törvénytelenség, önimádat és így tovább.
Az ember nem létezhet csak úgy, passzívan és reflexiók nélkül.
Folyamatosan fel kell fednie a létét, és szembeállítani az állandóan a közelben leselkedő halállal. Szembe kell helyezkednie a nemléttel: ezt a célt szolgálta a sokszoros portré a megsokszorozott énnel. Összességében mesteri fénykép volt. És az egész együtt képezett egységet. Tágra nyílt szemmel nézte a sokszoros portréját. Az alakok előfurakodtak a háttér sötétjéből. Úgy bújtak elő a fekete semmiből, mint magzat a méhből.
Misztikus, éles fény hullott alá a mennyezeti lámpából.
Az alakok gyűrűje körül ott a… mi is?
A zenéhez hasonlítható. Hallotta a fülében. Csupasz vonók. Groteszk dallamok. Olykor elhalnak. Majd újra felcsendülnek. Lefényképezte a világegyetem zenéjét. Visszatetszőn csodálatos volt. Kimerülten csukta be maga mögött a sötétkamra ajtaját, és felkullogott a lépcsőn aludni egy hunyást. Legközelebb több tükröt fog használni. Nyolc arc lesz, vagy talán még annál is több.
226-227. oldal
