vargarockzsolt

Részlet az Egy ötven éves férfi nyavalygásai című sorozatomból:

A világ elég pocsék hely tud lenni egy gyerek számára, akár cigány putriban születik, akár egy viszonylag gazdag, New York-i értelmiségi családba. (Azért, ha lehet, én inkább New Yorkot választanám.) Aztán jönnek a felnőttek minden fajta ideológiákkal, vallásokkal, iskolákkal, meg nevelési elvekkel, amit túl élünk valahogy, és mire felnövünk, el is felejtjük a régi kínlódásainkat, megkérgesedünk és úgy teszünk, mintha ez természetes volna. Salinger történetei pont jók arra, hogy ezeket a már beforrott sebeket megpiszkálják, és eszünkbe juttassák, a „régi szép időket”, amikor egy szerelmi válság maga volt halál.
Hát, ez elég melodramatikusan hangzik. :)
Szóval, annyira öreg még nem vagyok, hogy ne tudjam beleélni magam a könyv szereplőinek az életébe, de egy kis ironikus távolságtartást azért nem tagadhatok.
Jobb ezt a könyvet 20 éves kor alatt olvasni, mint 40 felett. Salinger laza szövegelése, ami egy tipikus bölcsész tudálékos okoskodásaival, filozofálgatásával keveredik, fiatal korban még jobban tolerálható.
Hogy van megírva? Pocsékul. Leteszi az írói kameráját egy sarokba, aztán mindent rögzít, amit lát. Lényegest, lényegtelent. A könyv felét ki lehetne húzni. Azt mondja, Fitzgerald meg Hemingway volt a példaképe, ehhez képest semmi szikárság, inkább állandó szómenése van. Ugyanakkor ez néha nagyon szórakoztató. Mint egy stand up comedy. Időnként azon gondolkodtam, Mácsai Pál vagy Kern András felolvasásában élvezném jobban?
A karakterek érdekesek. Látszik, hogy egy hosszabb történet szereplői, akik nem egy rövid sztori kedvéért jöttek a világra. Van múltjuk, a személyiségüknek van mélysége, amelyet a szerző egy-egy egészen finom gesztussal, mozdulattal, szófordulattal jelenít meg, és ezért minden pillanat nagyon életszerű.
A történet mondanivalója egy nagy röhej. Lapos. Nem árulom el, mert nem akarok spoilert. Helyette inkább elmondom, hogy szerintem nem kéne a gyerekeket vallásosan nevelni, de erről nem nyitok vitát, és ha véletlenül valaki vitatkozni akarna velem ez ügyben, annak a hozzászólását törölni fogom. :)
Hogy mindezek ellenére miért tartom jó könyvnek? Csak. Mert időnként marha jól szórakoztam rajta. Mert szeretem a fájdalmas, megható történeteket. Mert olyan szereplői vannak, akik valódi, érzelmekben gazdag, érzékeny, gondolkodó, szerethető fiatal emberek. Aki a Zabhegyezőt szereti, az valószínűleg ezt a könyvet is élvezettel fogja olvasni.

Ez a recenzió a moly.hu-n jelent meg először.

Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó
Beszélgetések Menyhárt Jenővel

A középkorban volt az szokásban, hogy a kivégzett tetemét ott hagyták lógni az akasztófán, hogy az ég madarai vájják ki a szemét, és lerohadjon róla a hús, és végül a csontváz darabjaira hullva essen a porba. Napjainkban inkább az jött a divatba, hogy kiássák a hullákat, aztán preparálják és kiállítják őket múzeumokban, hogy pénzért mutogathassák a látogatóknak. A mulandósággal és a halállal való szembesülés egy következő módozata, ha kivénhedt rocksztárok koncertjeire járunk, és nézzük, ahogy a fekete bőrgatyába bújtatott kövér valagukat riszálva, a fiatalságról és a szabadságról rikácsolnak. A nosztalgia jó biznisz, egész iparág települ rá, amely gyártja kegytárgyakat. A rockzenében ilyen kegytárgy lehet a búcsúkoncert, a rossz minőségű koncertfelvételek megjelentetése, és a zenekar, vagy énekes életét mitikus keretbe helyező interjúkötet. Korda Gyuri bácsi (én nem annyira szeretem őt: munkásságát, művészetét) állandó TV-kommentátor partnerének (nem Balázs Klári) könyvében egy egykori rocksztár-celeb életével ismerkedhetünk meg. Az Európa Kiadó nevű együttes énekese valóban egészen érdekes – megörökítésre érdemes életpályát futott be. A Kulich Gyula téri pszichiátriai intézettől, a külvárosi lerobbant művelődési házak koncerttermein keresztül jutott el Európa pénzügyi elitjének társaságaiba – így például 1993-ban már a Budapest Bank elnökével, a Bokros-csomag névadójával közösen karácsonyozott –, majd dollármilliomos feleséget szerezve, a világ szellemi és gazdasági központjába, New Yorkba tette át székhelyét. Lúzerek vagyunk hozzá képest mind – gondolhatnánk, ha nem jött volna a maga választotta fordulat: mindent – pénzt, családot, karrier lehetőségét hátrahagyva a szabadságot, s az ezzel együtt járó nyomort választotta, és a továbbiakban egyszerű, magányos New Yorki szobafestő-mázolóként élte életét. Ez annyira fantasztikus, hogy már rockandroll, és biztosan én találtam ki.

Szeretem nézni a festményeket. Elmenni egy múzeumba, ahol nincsen sok ember. Belépni egy fényes terembe, ahová hatalmas ablakokon keresztül árad be a világosság - ha kinézel, csak a tiszta égboltot látod, minden világoskék. (Tiszta kék. Olyan kék, amilyen kékről a kéket elnevezték.) Később ott lesz némi fehér is, halványan felhők látszanak, de az alapszín marad a világoskék. És akkor eszedbe jut a híres film, a 2001. Űrodüsszeia, és rájössz: Ott Kívül csak a világűr van, a végtelen sötét, a szikrázó csillagokkal, ahol neked nincs semmi dolgod, ezért hát gyere vissza ide, a fényes terembe - fordulok hozzád, magamhoz -, nézni a festményeket, olvasni a történetet.

A terem üres. A padlót világos, fénylő parketta borítja, középen fekete műbőrrel borított pad,  a falak fehérre festve, rajtuk ablakok (amelyek a semmire néznek); és képek, festmények, amelyek elmesélnek egy-egy történetet. (A terem üres.)

Emlékszem, egyszer régen, ott voltam ebben a teremben, Kondor Béla: A géprepülés géniusza című képe  előtt ültem sokáig, próbáltam megfejteni a titkát, az apró részleteit: a két angyalt, és a kapitányt, aztán csak hagytam, hogy áradjon felém a látvány; a kék égbolt háttere elé felfestett színek és formák közé olvadt a tekintetem.

Ez a karc a moly.hu-n jelent meg először. (A képet loptam valahonnan.)

Nem vagyok szociológus, sem valláskutató. Máté-Tóth András és Nagy Gábor Dániel könyvét laikus érdeklődőként vettem kezembe. A szcientológiával korábban kapcsolatban nem álltam, de tagadhatatlan előítéletekkel kezdtem bele az olvasásba.
A magyarországi sajtó az elmúlt években rendszeresen tudósított botrányokról, amelyek ehhez a témakörhöz kapcsolódtak. Egyfelől folyamatosan tapasztaltam, hogy ezek a tudósítások meg sem kísérelték a tárgyilagos és szakszerű, a hírt és a véleményt szétválasztó, valamint az ellenérdekelt feleket egyformán meghallgató, és álláspontjukról azonos súllyal tájékoztató korrekt hírszolgáltatás követelményeinek megfelelni. Másrészt nyilvánvaló volt számomra az is, hogy a szcientológia elleni támadások olyan szellemi trendbe illeszkednek, amely a Magyarországon domináns helyzetben lévő egyházak értékrendjét kívánja kizárólagossá tenni, és ugyanakkor a negatív színben feltüntetett szektákhoz kapcsolva a baloldali és liberális politikát kívánja diszkreditálni.

Élt a Montmartre-on, az Orchampt utca 75/b alatti ház harmadik emeletén egy Dutilleul nevű kitűnő férfiú, kinek megadatott az a különös tehetség, hogy minden baj nélkül át tudott járni a falakon.

Élt Budapest városában, a Pillangó utcában egy ötven éves levéltári segédfogalmazó, név szerint VrZs, aki tudott repülni. (A Pillangó utcát azért nevezték el így, mert itt gyülekeztek azok a lányok és asszonyok, akik az utca mellett húzódó kisebb parkban a város tisztes polgárai számára bizonyos intim szolgáltatásokat nyújtottak.)
Ne úgy képzeljük el, hogy ez a derék kishivatalnok valami superman módjára felhőkarcoló tetejéről felhőkarcoló tetejére repkedett volna, már csak azért sem, mert ebben az időben Budapest városában még nem voltak felhőkarcolók. A gondos városvezetés: a polgármester és a tanácsnokok, hosszas mérlegelés után úgy határoztak, Budapest látképének megőrzése érdekében nem engedélyezik a túl magas épületek építését, és megőrzik lakóhelyük kisvárosias jellegét.
Hasonlóképpen helytelen volna azt hinni, hogy valamiféle bölcs guru módjára meditációba merült, majd levegőbe emelkedett, levitáni kezdett – ebben az időben éppen nem voltak divatban a keleti filozófiák, a kultúra biztos lábakon állt, egységes volt és oszthatatlan, miképpen az igazság is az, ha az isteni elrendelés utasításait követjük – nem, ennél sokkal prózaibb volt a helyzet.
A dolog úgy kezdődött, hogy VrZs ötven éves korában elhatározta, hogy nem fog tovább öregedni, ezért megőrzi testének fiatalságát. Ebben az időben Budapest városában az volt szokásban, hogy azok, akik fiatalok akartak maradni, különböző sportokat űztek. Uszodába jártak, teniszeztek vagy éppen kocogtak – ki-ki saját választása és pénztárcája szerint, nem volt kötelező előírás, nagy volt a szabadság.
VrZs úgy döntött, a kocogás lesz az ő sportja, amely mind vérmérsékletének, mind társadalmi státuszának tökéletesen megfelel. Anyagi helyzete megengedte volna, hogy valami költségesebb sportot válasszon, mert bár – mint már említettem – csupán kishivatalnok volt, de atyjától jelentősebb összeget örökölt. (Az idősebb VrZs maga is hivatalnokként állt állami szolgálatban, de nyugállományba vonulása után okleveles könyvvizsgálóként vállalkozások könyvelését végezte, és néhány mulató tulajdonosával kapcsolatba kerülve egy kisebb vagyonhoz jutott, majd gyorsan elhalálozott.) VrZs – az ifjabb, és történetünk hőse – az atyai örökséget jól befektette, és így nem voltak anyagi gondjai. Szolid agglegényként különösebben költséges szórakozások sem apasztották pénztárcáját, de vele született önmérséklete, és talán kissé eltúlzott spórolási hajlama is azt diktálta, hogy új hobbijára, mely életének megújítására talált ki, a lehető legkevesebbet költsön.
Summa summarum, az ötven éves levéltári segédfogalmazó úgy határozott, hogy futni fog. A sportra a hajnali időpontot találta alkalmasnak, mikor megkímélhette magát részben a rosszízű megjegyzésektől, melyek a kezdőknél természetes gyenge teljesítmény miatt érhették volna; részben azért is, mert tartott a kutyáktól, amelyeket a felelőtlen ebtulajdonosok póráz nélkül sétáltattak, és így a kocogó sportolók hagyományos ellenségei voltak.
A hajnali futások nagyszerűek voltak. Már ahogy kilépett az utcára, érezte a tavasz friss leheletét, az orgonák bódító illatát. Ilyenkor még alig találkozott emberrel: egy öreg nyugdíjas kerékpárja csomagtartójára szerelt nagy papundekli dobozban hordott eledelt a környékbeli macskáknak; a fiatal újságkihordó lány villám gyorsan kerekezett el mellette, és varázslatos ügyességgel menet közben húzta elő táskájából a megfelelő újságokat, és csúsztatta a levelesládákba (talán nem minden újság került a megfelelő helyre, esetleg kormánypárti lakó ellenzéki lapot kapott, és fordítva, de ezért senki nem bosszankodott, hisz az újságok ebben az időben nagyon hasonlítottak egymásra, mivel a kormány központi hírügynöksége látta el hírekkel a kiadókat, és így minden újságban hasonló cikkekkel találkozott az ember – ó, boldog békeidők!).
Így történt, hogy teljesen magányosan futott a sétány kavicsos útján, melyre a felkelő nap sugarai az oldalt sorakozó olajfák és nyírfák éles árnyékait rajzolta, meglehetősen erős kontúrokkal, amikor elérkezett a pillanat.

Ha az amerikai-magyar Charles Simonyi valódi tér- és időutazó lenne, nem csak egy unatkozó milliárdos, akkor alighanem a magyar Cserehátra, közelebbről annak egyik zsákfalujába, a festői – bár erdeitől túlélési, illegális fakivágással ritkított – dombok aljában meghúzódó Csenyétére navigál. Ez nem került volna neki az űrutazás ezredrészébe sem, arról nem is beszélve, hogy a harmincmillió dollár tizedéből – legalább is pár hónapra – csodát tudott volna tenni ezen a gonosz boszorkák elvarázsolta tájon. Izgalmas lett volna ez, mint a földkörüli orosz rulett, hisz az elmúlt húsz évben a Csenyéte megmentésére tett kísérletek rendre kudarcot vallottak. (Tódor János)

És mi miért nem olvasunk erről könyveket? Mert szociológia unalmas, a cigányokat meg utáljuk, mert lusták, koszosak és bűnözők. A könyv szerzőiről is meg van a véleményünk. Az egyik – a Ladányi – ránézésre látszik, hogy cigány, ezért biztos buta és elfogult. A másik, a Szelényi, olyan értelmiségi feje van a könyvben közölt fényképen: öltönyös és szemüveges. A műveltebbek esetleg tudhatják, a Kádár-rendszerben írt valami könyvet a zsidó SZDSZ-vezér Konrád Györggyel, ami miatt külföldre kellett mennie, és ezért biztos azt hiszi, hogy ő egy fenenagy áldozata volt a kommunizmusnak.

Ladányi a Budapesti Közgazdasági Egyetem tanára és 30 éve jelennek meg szociológiai munkái, melyekben elsősorban a cigányok élethelyzetét vizsgálja.
Szelényi a Magyar és az Amerikai Tudományos Akadémia tagja, a Yale egyetem tanára, 1978-tól jelennek meg szociológiai munkái, politikai pártnak nem volt soha sem tagja, az SZDSZ-ről mindig távolságtartóan nyilatkozott.

Na nézzük ezt a balliberális, SZDSZ-es, értelmiségi, széplelkű, életidegen, a magyar nemzetet elfogultan felelősségre vonó, kirekesztéssel vádoló, a cigányokat indokolatlanul felmentő, ajnározó munkát!

Milyen szerencse, hogy nyilvánosság elől csaknem mindig sikeresen elmenekülő Ottlik Géza is válaszolt a Vigila körkérdésére, amely arról faggatta a megkérdezetteket, hogy mit jelent számukra Jézus. Az Iskola a határon írója mint bridzs-szakértő is ilyesmiket írt: „az ember-ben egy türelmetlen szomjúság él, sürgető igény, némi világosságra”. A körkérdésre ezzel a rövid – és korántsem eredeti – mondattal válaszolt: „Uram és Megváltóm”. A hozzáfűzött ki-egészítő megjegyzés ontológiai magyarázat arra, hogy mire és miért van esély az olvasónak: „A legfontosabb dolgokról nem tudnunk beszélni, vagyis gondolkodni sem. Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati és akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet. Ha pedig nincsen benne művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lenniük, hanem valóságosan. Ha ő nem áradt bele mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem hoztunk létre semmit.”
Ez az idézet a MIÉRT KELL WOLFNÉ NEVÉT MEGJEGYEZNI? című tanulmányból való. Röviden a könyvről:

Komoly tudományos munka. Az olvasásszociológiát csupán kívülről, laikusként ismerve azt gondolom, alapos, tárgyszerű, megfelelő hivatkozásokkal rendelkező dolgozatokat tartalmaz. Talán csak egy dolog hiányzik: egy rövid terminológiai, módszertani összefoglaló.

Hankiss Elemér
(szociológus, filozófus, értékkutató, irodalomtörténész):
Mit szeretsz a legjobban az életben vagy a világmindenségben?

Jelenits István
(piarista szerzetes, teológus, író, magyar és hittan szakos tanár):
A nevetést.

Csányi Vilmos
(biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár és író):
Megfigyelni.

Fehér Márta
( filozófus, a Budapesti Mûszaki Egyetem Filozófia tanszékének vezetõje):
Azt, hogy van benne szeretet.

Pléh Csaba
(pszichológus, nyelvész, agykutató, egyetemi tanár):
Én legjobban a gondolatok változatosságát és ennek következtében a KÖNYVEKET.

Ahhoz, hogy szabadok legyünk, egyszerűen azzá kell válnunk, anélkül hogy bárkitől is engedélyt kérnénk erre. A sorsunkról alkotott saját elképzelésünket kell kíméletlenül követnünk, nem szabad hagynunk, hogy a körülmények legyűrjenek bennünket. De az ilyesfajta szabadság nagyon komoly szellemi erőforrásokat, magas fokú önismeretet, önmagunkkal és másokkal szembeni felelősségtudatot követel.
Alaposan megvizsgálva az eddig készített filmjeimet, észrevettem, hogy mindig olyan emberekről szerettem volna szólni, akik belsőleg szabadok. Andrej Tarkovszkij

Ez a könyv egy olyan filmrendező tanulmányait tartalmazza, akit a XX. század legnagyobb művészei sorában tartanak számon. Hét egész estés játékfilmet készített, és ezek közül kettő (Andrej Rubljov, Stalker) biztosan szóba kerülhet a minden idők legjobb művészfilmjeinek kiválasztásakor. Ami az irodalomban Dosztojevszkij és Thomas Mann, a festészetben Leonardo és Picasso, a zenében Bach és Beethoven, az a filmben Tarkovszkij.

A kötet három oldalról közelíthető meg legjobban.

Először is betekintést nyerhetünk egy zseni alkotóműhelyébe, és rengeteg kulisszatitkot tudhatunk meg a művek létrejöttéről. Egy alkotás létrejöttének folyamata azért is érdekes, mert az alkotó a kész műben már tudatosan eltakarja a korábbi küzdelmének nyomait, hogy a befogadó-néző a legtökéletesebb látvánnyal szembesüljön. Nem túl szerencsés, ha egy szerző a saját művét utólag magyarázza, értelmezi – de itt nem is erről van szó. Tarkovszkij az alkotás folyamán felmerült problémáit annak kapcsán tárja elénk, hogy bemutassa alkotói-filmrendezői módszerét, melyet az egyedül helyes filmművészeti módnak tart.

A második megközelítési lehetőség a filmelméleti. Nem értek a filmesztétikához, bár olvastam pár könyvet a témával kapcsolatban, ezért a teljesen laikus nézőpontjából fogalmazom meg a véleményemet. Nem hiszem, hogy a világ legnagyobb rendezője is megmondhatná, melyik az egyetlen üdvözítő módszer, amely a filmművészet elvi kérdéseit véglegesen eldönthetné. Tarkovszkij elmélete igazolására csupa olyan névre hivatkozik, akiket nagyon tisztelek: Bergmann, Bunuel, Antonioni, Kuroszava, stb. Ezek a filmrendezők jobbnál jobb filmeket készítettek, és talán lehetséges az is, hogy valamennyien a Tarkovszkij által megfogalmazott elveket alkalmazták. Ennek ellenére a művészet szabadságában hiszek, ezért a könyvet általános filmelméleti szempontból nem tarthatom jónak.

A harmadik nézőpont, ha Tarkovszkijt, az embert állítjuk a figyelmünk középpontjába. Vallásos emberek számára ez a könyv nagyon szívhez szóló lehet: egy mélyen hívő, és a művészetét a hite szolgálatába állító ember vallomásait olvashatják. A nem hívők, kételkedők megismerhetnek egy igaz embert, aki erkölcsi elveit maximális következetességgel érvényesítette a művészetében; egy olyan alkotót, aki az alkotás folyamatát erkölcsi kontroll alatt tartotta, és ezért akár fanatikusnak is nevezhetnénk, de aki ugyanakkor a művészet összetettségét és értelmezési nyitottságát felismerve a befogadók oldalára a legnagyobb tisztelettel, tapintattal és megértéssel tekintett.

észlelés

2010. május 13-án délelőtt 10-kor az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kutatótermében lapozgatta egy kb. negyven év körüli ezüstszürke hajú, fekete bőrdzsekis férfi, aki a május végi koncertjei miatt jött haza Sidneyből. Gondolkodtam rajta, dedikáltatni kéne vele valamit, de csak másolt CD-im vannak, és azt mégiscsak ciki lett volna. Én figyeltem őt, ő pedig azokról olvasott, akik figyelték őt. Figyelők egymás közt. Én untam meg hamarabb, visszamentem a szobámba dolgozni. Aztán ezt a zenét hallgattam:

Európa Kiadó: Elrontottuk ezt az évezredet
(De nem baj, mert itt a következő)

Eltűnünk, mint az utolsó metró –
Ez egy végtelen kirándulás.
Én igazán nagy csaló vagyok,
de még nem akadt igazán nagy fogás.
Ha úgy tűnik, hogy mindent szabad,
olyan elveszettnek érzed magad:
A válasz örökre kérdés marad,
a kérdés örökre válasz marad.

Minden eladó,
de minden elfogyott.
Az óra körbejárt, és a szavadon fogott.

Unalmas totem az oltárokon –
Az élet már fagyos és vértelen.
Nincsenek sztárok a csillagokon,
Mert az arcukra fagyott az értelem.
Én nem törődöm semmivel, és mégis:
valahogy itt vagyok.
A létezés már félsiker,
és én nyomon vagyok, vagy
nyomot hagyok?!

Minden eladó,
de minden elfogyott.
Az óra körbejárt, és a szavadon fogott.

Mint eltévedt utazó érkezel –
egy rozsdás város a történelem.
Szerinte te se létezel,
és mindenki halott a környékeden.
Elrontottuk ezt az évezredet,
de nem baj, mert itt a következő.

(Kiss László dalszövege)

Ez az észlelés a moly.hu-n jelent meg először.

észlelés:

2010.03.05-én reggel fél 9 körül olvasta a piros metrón az Örstől a Blaha felé,  egy középkorú férfi, aki fekete félcipőt, sötétkék farmernadrágot, fekete bőrdzsekit, fekete sálat és fekete bőrsapkát viselt. Egy fekete hátizsákból vette elő a könyvet. A borító alapján lehetett volna Bartis Attila A séta című regénye is, de én biztosan tudom, hogy nem volt az. A férfi állva olvasott, és közben fülhallgatón keresztül zenét hallgatott – nem volnék meglepve, ha a Deep Purple 1972-es dániai kalóz koncertfelvételeiből a Child in time-ot hallgatta volna. Látszott, hogy nem mindig tetszik neki, mert időnként fintorgott, de a végén elégedetten mosolygott, mint egy jóllakott napközis.
A könyvet csak lapozgatta, mint ha idézeteket keresett volna benne, de ezt igazából rajta kívül nem tudhatta senki.
Nekem ismerősnek tűnt a figura, már láthattam valahol, talán 1981-ben a Szelidi-tónál, a rockfesztiválon, vagy tegnap is ebben az időben utazott a metrón? Az életünk csupa talány.
Elmondhatnám néked, ha árny lepné a szívemet?

értékelés:

Aki kíváncsi arra, hogy miért anakronizmus a Moly; miért egyszerre mulatságos és reménytelen vállalkozás dűlőre jutni az iskolai és gimnáziumi kötelező irodalomról; aki tudni akar az európai humanizmus végéről, és arról, hogy a genetika veszi át az ember és a jövő irányítását, az olvassa el ezt a könyvet.
A könyv első fele elég érdektelen, bár magas színvonalú ismeretelméleti hablaty (bocsánat), de a második fele kifejezetten gondolatébresztő. Bevallom őszintén, én azért kezdtem olvasni, mert érdekelt Boros, aki napjaink akadémiai-politikai csatározásainak középpontjába került, továbbá azért is, mert a kötet tartalmazza Daniel Denett neodarwinista filozófus egy tanulmányát, és egy beszélgetést is vele. Ehhez képest az igazi nóvum Borosnak egy Guttmann András biológussal közösen írt tanulmánya Genetizmus: Gének és Társadalom címmel, valamint P. Sloterdijk: Az emberpark szabályai. Válasz Heidegger humanizmus-levelére című tanulmánya, amely korábban a Jelenkor folyóirat 2000 októberi számában már megjelent. E két dolgozat olyan érdekes, provokatív, ugyanakkor végiggondolt és filozófiailag megalapozott, hogy ember legyen a talpán, aki a kezdő mondatban összefoglalt következtetéseiket cáfolni tudná. Ráadásul e két írás – különösen a Boros-Guttmann párosé – közérthető nyelven van megfogalmazva, ezért egy átlagos műveltségű értelmiségi számára megértése nem okozhat nehézséget.

(Such Dávid erősen kritikus ismertetője a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszékének kritikai portáljáról itt olvasható.)

idézetek:

én lenni pap misézni sok falu
imazsámolyt oltárt enni a szú
én lenni nőtlen nem férfiatlan
vágyni a mennyország jó meleg katlan
mindig szót fogadni hierarchia
nem menni night club inni jó pia
tisztelni dogma dogma jó dolog
állami fogda a föld nem forog
én enni ostya ostyahulladék
vörösrongy rázni habzószájú ég
nézni néhanap az őrgébicsek
repülnék isten mért nem érti meg
ikarusz szárnyak gyönge ragasztó
megbuggyant immár minden földi jó
szentlélek billeg tört szárnyú galamb
nézni jobbra-balra akár a rab
siratni halott drága koporsó
kisbaba prüszköl ízleli a só
lenni keresztény kozmopolita
enni svédasztal kozmás a liba
és fogyni fogyni fogyni szüntelen
lehet-e élni bűnben bűntelen

Bogdán József vajdasági katolikus pap, cigány származású költő (a kép nem őt ábrázolja).

Ez a karc a moly.hu-n jelent meg először.

variációk egy témára

József Attila: Két hexameter
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.
1936

Fodor Ákos: A szabadság
(haiku-rondó)

Minden hang, szín, szó,
falat, korty, csók közelebb
visz a halálhoz.

Minden harag, dac,
kétség, kín, könny közelebb
visz a halálhoz.

V á l a s z t h a t u n k , hogy
milyen út végén jussunk
el a halálhoz.
2011

Ez a karc a moly.hu-n jelent meg először.

Nyáron az a szokásom, hogy sufnit, kalyibát, fészert, színt, fáskamrát építek. Többnyire fából, földbe ásott oszlopokra, deszkával, linóleummal és náddal befedve, de ha van hozzá anyag, akkor könnyűfém szerkezetből vagy téglából, és igyekszem valami bokor mellé telepíteni, hogy onnan a futónövények, folyondárok, liánok benőjék, és így a kert részévé váljon. Ha lesz elég időm, meg kell majd vennem a szomszédos telket is, hogy ott folytathassam az építkezést, mert gyűlik a később majd felhasználható lom, faanyag, gerenda, deszka, léc, cölöp, tuskó, tüzelő, amit az esőtől védeni, fedett helyen tárolni kell.
Az egyik faépület, régi szerszámoskamra sarkában van egy szekrény, a szekrényben papírdobozban régi könyvek, többnyire az olcsókönyvtár kötetei, de időnként rátalálok egyéb kincsekre is. Most egy eddig csak mindig odébb tolt, piros borítójú, Vendégkönyv feliratú kötet került a kezembe, és ahogy kinyitottam, azonnal rájöttem: igazi ritkaságra leltem, pont arra, amire szükségem van.
Ez a könyv egy kézzel írt, egyedi példány, mint egy kódex, Lenin életéről és munkásságáról. Ha erről írok értékelést, nem hányhatja senki a szememre, hogy spoiler, mert ez csak az enyém, más nem olvashatja, legfeljebb akkor, ha én kölcsön adom.
Mielőtt a könyv cselekményét elmesélném, néhány szót a műfajáról. Egy igazi posztmodern alkotásról van szó, amely a 20. század végén divatba jött kortárs irodalmi művek előképének is tekinthető. Feltételezhető, hogy Temesi Ferenc (Por, Pest), Esterházy Péter (Bevezetés a szépirodalomba), Beregi Tamás (Egyetleneim) ismerhette e munkát, hisz legjobb műveik rokonsága vitathatatlan. Mondhatnók azt is, hogy az ismeretlen szerző köpenyege alól bújtak ki ők.
Fényképek és bélyegek, idézetek és vendégszövegek alkotják a könyv egyik részét (pl. az Uljanov-család képe; Lenin harcostársai körében 1897-ben; a pétervári forradalmi események térképe; Lenin találkozása Szamueli Tiborral; Lenin dolgozószobája, s a néptől kapott íróasztalkészlete), melyek a címszereplő életét és munkásságát a tények, az objektív valóság felől világítják meg, s mintegy ellenpontozzák a kötet másik részét, amely a talán kissé ironikusnak szánt, patetikus hangnemben előadott élettörténetből áll.
Ki volt hát Lenin? E kérdésre itt és most nem adnám meg a választ, legyen talán meglepetés azon kiválasztottak számára, akik majd ezen munkát, jóvoltamból, kezükbe veszik. Előzetesen talán csak annyit árulnék el, hogy Rejtő Jenő (alias P. Howard) klasszikus remekművében, a Három testőr Afrikában című filozofikus pamfletjében a Nagy Levin minden idők egyik legnagyobb szakácsaként szerepel, s az ő sértett méltósága számomra mindenkor a leginkább követendő magatartásformát jelentette.
De legyen elég ennyi a személyes szálból! Egy jó értékelés – bár nem nélkülözheti a kritikus szubjektív véleményét, személyisége lenyomatát – objektivitásra kell hogy törekedjék, s a józan szakmaiság bástyája mögül szükséges megfogalmazódnia. Ez esetben a szakmai álláspont egyértelmű: a művet egyedisége, formai újszerűsége, valamint a tartalom ironikus többértelműsége a kortárs irodalmi kánon korszakalkotó, megkerülhetetlen darabjává teszi.

Ez az írás a moly.hu-n jelent meg először.

A Sztrugackij testvérek a kitalálói és elindítói a Stalker mitológiának, amelynek legfényesebb lapját Andrej Tarkovszkij orosz filmrendező írta a megegyező című filmjével. Ez a film a 20. századi filmművészet egyik csúcspontja, de aki 40 évnél fiatalabb és műveletlen, az alkalmatlan a befogadására, mert lassú és filozofikus. Amikor a film keletkezett (1980), az egyetemisták még filmklubokba jártak, Antonioni, Godard, Bergman, Tarkovszkij és a többi zseniális óriás filmnyelve még érthető volt számukra, és volt erejük, tudásuk és türelmük az elmélyült gondolkodásra, és az elvont tartalmak befogadására, megfejtésére, továbbgondolására. A Stalker tehát nemzedékek számára alapmű volt, világítótorony, melynek fénye ráragyogott a film kiindulópontjául szolgáló forgatókönyvre és a Piknik a senkiföldjén című kisregényre is, mely a történet első, alapváltozata. A Stalker és a Piknik a senkiföldjén – háttérben a Tarkovszkij filmmel – a titokról szólt, amely minden emberben, de a világban is benne lakozik, és ehhez a mondanivalóhoz tökéletesen illeszkedett a sci-fi formanyelve.
A tudományos-fantasztikus irodalomnak van néhány olyan óriása (pl.: Bradbury és Lem, akiknek munkái a hagyományos irodalomba is beilleszthetők volnának, hisz talán nincs is több fantasztikum bennük, mint Swift, Kafka vagy Vonnegut írásaiban, ugyanakkor szövegeik stílusa és irodalmi megmunkáltsága a legkényesebb ízlésű kritikusok igényeit is kielégítenék.. A sci-fi egy másik vonulatának nem a tökéletesen kimunkált és használt irodalmi nyelv, hanem a gondolatok és a fantázia eredetisége, a mítoszteremtő képesség, és az emberiség jövőbeli problémáinak megérzése és feltérképezése a legnagyobb erőssége. Ide tartozónak gondolom Asimovot és Herbert-t. A Sztrugackij testvérek – a Stalker révén – e két stílus, irányvonal határvidékére helyezhetők. Mindezek alapján érthető kíváncsisággal vettem kezembe a Lakott sziget című regényüket.
E hosszas bevezető után magáról a műről csak kevés mondandóm van. Viszonylag jól megírt, érdekes problémákat felvető, de nem túl meggyőző kalandregény. Szórakoztató, izgalmas, tele van a fantáziát megmozgató titkokkal, és kisebb hibáktól eltekintve logikusan vezeti a cselekményt, mozgatja a szereplőket, ábrázolja a történet hátterében megjelenő, és az emberi jövő antiutópiájaként, a mindenkori diktatúrák karikaturisztikus képeként értelmezhető idegen világot. Talán az a bajom vele, hogy nagyon zsúfolt a történet, túl sok mondandó gyűlt össze benne, és hiányzik az elmélyültség, egy-egy embernek és problémának a sokoldalú, árnyalt bemutatása.
Befejezésül még egy gondolat – tulajdonképpen csak azért irkáltam az eddigieket is, hogy ezt elmondhassam: viccesnek találom, hogy miközben a fantasztikus könyvek szerzőinek többsége, de a legjobbak mindenképpen, mindenféle rasszizmust élesen elutasítanak, aközben az olvasóik között milyen sok zsidózó, románozó, meg cigányozó van. E könyvben is hangsúlyos elem, hogy elítél minden csoport alapú diszkriminációt, de tudom, hiába teszi. Az idegen világok mutánsaival szemben sokkal könnyebben vagyunk toleránsak, mint a kivilágítatlan utcán fenyegetően fellépő cigánnyal, az állásunkat veszélyeztető külföldi bevándorlóval vagy a vagyonát köztudottan ferde utakon szerző zsidó származású nagyvállalkozóval szemben. Illetve nem is a tolerancia hiánya a baj, mert ezekben az esetekben nincs mit tolerálni, hanem az, hogy egy-egy ember hibájából, bűnéből a hozzá hasonló származási körből érkezők bűnösségére is következtetünk, tehát hamisan általánosítunk. Úgy látszik, a gondolkodásunk ezen meghatározottságán: az előítéletességen és az idegenellenességen az irodalom nem tud változtatni.

Ez a recenzió a moly.-hu-n jelent meg először.

Fantasztikus könyvet többnyire fiúk-férfiak olvasnak, akiknek egyébként megvan a véleményük a nők kedvenc olvasmányiról. Nemrég pl. az Utas és holdvilág kapcsán írta valaki, hogy a könyv által feldolgozott problémákon ő már kamaszkorában túljutott, amin jót röhögtem. A nők érzelmes, lelkizős történeteket olvasnak, a férfiak meg meséket (?). A sci-fi irodalom többsége sima kalandregény. De Lem a kivételek közé tartozik.
E kötet két korai Lem regénnyel indul, amelyek közlésére az egyetlen mentség: a szerző személye. Lem klasszikus, egyike azon keveseknek, akik irodalmi igényességgel, szépprózát alkotva írt tudományos-fantasztikus történeteket. Sajnos, a Legyőzhetetlen és az Asztronauták című regényei irodalmi szempontból értékelhetetlenek, unalmasak, túlírtak, szájbarágósak. Némi pikantériája talán a második volna, erről ezt jegyeztem föl magamnak:  – Nagyon vicces. A második regény 1950-ben íródott, és 2003-ban játszódik. A kommunizmus már a Föld összes országában győzedelmeskedett, általános béke és jólét uralkodik, s a tudósok éppen azon dolgoznak, hogy az Északi-sark és Déli-sark jégtakaróját felovasszák. Lem megjósolta a globális fölmelegedést! (Amiről tegnap azt mondták a rádióban, hogy nincs is köze az emberi környezetszennyezéshez, csak a csúnya NASA, meg az akadémikus tudósok összeesküvése állítja ezt, hogy jól megsütögethessék a pecsenyéjüket.) –, de ezért nem érdemes kétszáz oldalon átrágni magunkat.
A kötet második része 11 novellát tartalmaz, ezek viszont zseniálisak. A kedvencem a Hogyan maradt meg a világ című így kezdődik:
„Trurl mérnök egyszer olyan gépet épített, amely minden s betűvel kezdődő dolgot meg tudott csinálni. Amikor a gép elkészült, próbaképpen csináltatott vele sódert, saroglyát, subát, és seprűt, mindezeket skatulyába rakatta, sánccal vétette körül, majd csináltatott még spenótot, spinétet, salétromot, serpenyőt és sodrófát is. A gép pontosan teljesítette az utasítást, de mivel Trurl még nem volt biztos a működésében, csináltatt vele ráadásul sóhajt, sajkát, sámánt, sóbálványt, sikolyt, sellőt és stannumot. Az utóbbit nem tudta megcsinálni, mire Trurl nagyon elszomorodott, és magyarázatot kért.
– Nem tudom, mi az – közölte a gép. – Sohasem hallottam ilyesmiről.” A későbbiek során Trurl gépét próbára tette Klapanciusz, Trurl robotbarátja is, s ez némi problémákhoz vezetett, de erről többet nem árulok el, mert nem akarom, hogy spoiler legyen.
A novellák többsége más kötetekben (pl. Stanislaw Lem teljes science-fiction univerzuma II., Kiberiada, Amit a robotok mesélnek) olvasható. Jellemzőjük, hogy az emberiség jövőjét érintő egy-egy probléma (pl.: klónozás, mesterséges intelligencia) karikírozott, viccesen felnagyított következményét mutatja be, rendkívül szellemesen. A humor forrása nem csupán a történetek abszurd volta, valamint a szereplők nevetséges személyisége, hanem az is, ahogy Lem a mesélés kellékeit, sablonjait teljesen tudatosan használja és leleplezi.

Ez a recenzió a moly.hu-n jelent meg először.

 Mit gondolok erről a könyvről? Nagyszerű gondolatok vannak benne, és igazi, bátor, lázadó irodalom. Egy fiatal és kezdő író még nem fél a radikalizmustól, mer a lényegre koncentrálni, azaz el akarja foglalni, a saját képére akarja formálni a világot. Azért ír, mert olyan gondolatok vannak a fejében, amelyeket meg kell osztania másokkal. Azokkal a másokkal, akik nem látják: teljesen elszúrják az életüket. Pedig olyan egyszerű minden!
Az első történet, a címadó kisregény, a halálról szól. Csak a halálról. Egy AIDS-es beteg haldoklása olyan, mint ha a holttestet nem temetnénk el, és nézzük, amint kihull a haja, elszíneződik a bőre, majd lefoszlik a csontjairól a hús. Érdekes, mert lehet beszélgetni vele, beszélgetni egy hullával. Illetve nem is az az érdekes, hogy ő mit mond, mert ő nem tud semmi egyebet mondani, mint hogy fáj neki, és nem akarja, hogy eltemessék. Inkább az az érdekes, ahogy a környezete reagál a haldoklására, a halálára. Ki így, ki úgy. A családja, a barátja, mind kialakítják a maguk stratégiáját és taktikáját, hogy elviseljék az elviselhetetlent. A háttérben feltűnik a 20. századi világtörténelem is, a maga szörnyűségeivel: népirtásaival és háborúival. De ez nem több, mint díszlet. 242 ezer ismeretlen hirosimai ember halála nem ráz meg jobban, mint egyetlen egy emberé, akit ismersz.
A második történet a művészetről szól és „Amikor először hallottam Jon Morton amerikai zeneszerző „Donald J. Rankin közlegény concerto hamis hegedűre” című művét” – címet viseli. A könyv olvasása közben végig azt gondoltam, Hendrix, Joplin, és a The Doors zenéje szól a háttérben, ehhez képest itt egy komolyzenei darabról van szó. Persze olyan komolyzenéről, amelynek csúcspontját a disszonáns hangok jelentik. És ezt a darabot nem a Carnegie Hallban adják elő, hanem egy lepukkant, bontás előtt álló szálloda dísztermében.
A művészet feladata az volna, hogy megmutassa szakrális világ értékeit. A társadalom többségének erről fogalma sincsen. Ezért aztán a művészek anyagi megbecsültsége nem tükrözi az általuk létrehozott műalkotások értékét. Ez persze nem is fontos. A világ legnagyobb zeneszerzője lehet takarító egy amerikai külvárosi banképületben, s a róla szóló történet megbújhat egy elsőkötetes szerző novelláskötetében.
A harmadik novella címe: Egy halál változatai. Egy börtönigazgató beszámolóit tartalmazza egy elítélt kivégzéseiről, a kivégzés különböző lehetséges változatairól, beszámolókat, melyeket az elítélt anyjának kell megküldeni. A szerző azt gondolja, felháborító, kegyetlen, barbár dolog az emberölés, még ha egy állam igazságosztó és megtorló rendszere áll is mögötte. Az olvasót leülteti egy kényelmes karosszékbe, aztán megmutatja neki a látványt, a szertartást, a ritust, amely az élet kioltásához vezet. Az újra és újra, kisebb változtatásoktól eltekintve állandóan ismétlődő eseménysor nem megszokáshoz vagy beletörődéshez vezet, hanem fokozza a kínt, a szemlélő felelősségét, aki tétlenül kénytelen nézi az elfogadhatatlant.
A negyedik történet az idegen, de megismerhető múltról, az emlékezés titkairól és fontosságáról szól, miközben a szerző nagyanyjának alakját idézi. Talán ez kevésbé sikerült, mint az előző három elbeszélés, és ennek egyszerű magyarázata van. Ehhez a témához inkább szükséges élettapasztalat, bölcsesség, elmélyült gondolkodás, amelyre egy kezdő író még nem tehetett szert. Ha Tarkovszkij Tükör című filmje, vagy Bartók késői, már Amerikában írt zenéi adják a mércét, akkor ez a történet nagyon kevés. Nem baj, a többi három kárpótol helyette.
Mit fogsz gondolni erről a könyvről? Egy fiatal ember gondolkodásában meg lehet találni a tiszta megoldásokat. A jót a rossztól el lehet választani, és nem lehet kibújni a felelősség alól. A művészet szent, a halál és az emberi kegyetlenség botrány, amelybe nem szabad beletörődni. Aztán majd később jönnek a kompromisszumok, hisz megalkuvás nélkül élni csak a szentek tudnak. A naiv, éretlenül lázadó fiatalokat a biztos egzisztencia sáncai mögül gyanakvóan figyelők bölcsességével fogod majd mondani: ügyes könyv, talán túl radikális, de majd kinövi. Ha majd benő a feje lágya, rendszerünk megbízható támasza lesz. Addig is elfér a könyvespolcon, a Zabhegyező vagy egy Kerouac kötet mellett.

Ez a recenzió a moly.hu-n jelent meg először.
 

Tar Sándor a zseniális debreceni író munkásember, rendőrségi besúgó és alkoholista volt. Ez egy ilyen ország, Magyarország, ahol a hatalom, a politika jó eséllyel teszi tönkre az embereket. Persze, nem lehet mindent a külső körülményekre fogni, az alkoholizmushoz kell genetikai adottság is, a rendőrségi besúgáshoz meg gyenge jellem. Az alkoholizmus és a jellemgyengeség gyakran együtt járó, egymással összefüggő tulajdonságok. Én korábban Ottlik Gézától és Hamvas Bélától – az 1945 utáni magyar próza talán legnagyobb alakjaitól – azt tanultam, a jó irodalom elsősorban jellem kérdése. Akkor most mit gondoljunk Tar Sándorról? Lehetséges, hogy az irodalom szakmai kérdéseiben nem a legjobb íróknak van igazuk? (Ha meló után a sarki kocsmába meghívsz egy kori sörre, elmondom, erről mit gondolok.)
A Mért jó a póknak? tizennégy sírós-röhögős novellát tartalmaz. A sírós novellák emberekről szólnak, a röhögősek meg a szocializmusról. Az első százhetven oldal tíz elbeszélése annyira szomorú, hogy az már szinte elviselhetetlen. Kezdődik a munkásszállón lakó cigányfiú, Csóka történetével, és ez az egyszerre realista, szociográfiai ihletésű és ugyanakkor költői szépségű szöveg olyan, mint egy gyönyörű színekkel megfestett festmény, amelyet egy cigány Chagall álmodott vászonra.
Aztán következnek sorra a megalázottak és megszomorítottak élettörténetei: értelmi fogyatékosak és intézetben nevelkedettek, segédmunkások és gyári munkások mindennapos küszködései, nyomorúságos kalandjai, amelyek a kilátástalan kiinduló helyzetből a pontosan kiszámítható tragikus vég felé ívelnek. Az ember sorsa persze megjósolható, halál a vége, de vannak, akik adottságaik és körülményeik folytán esélyt sem kapnak a halált megelőzően az értelmes életre.
Ezekben az elbeszélésekben már nincs semmi költőiség. A többnyire egyes szám első személyben előadott történetek a Kádár-rendszer Magyarországának titkolt és elfeledett világába vezetnek, ahol a mindennapi tárgyi környezet sivársága leképezte a lélek sivárságát. A szegények világában nem voltak igazi közösségek, hiányzott a szolidaritás, és a gyökértelen, hit és erkölcsi értékek nélkül nevelkedett emberek csak elviselték, nem alakították az életüket.
A tizenegyedik történet lényegében egy szociográfiai leírás. Különböző műfajú szövegelemek: elbeszélések, jegyzőkönyvek, interjúk füzéréből álló hatvan oldalas összeállítás, amely az 1970-es években – egy államközi szerződés keretében –, a szocialista Német Demokratikus Köztársaságban dolgozó magyar fiatalok életét mutatja be. A szövegeket olvasva két dolgot tehetünk: vagy nem hisszük el, hogy ami benne áll az igaz, vagy pedig tudomásul vesszük, a magyar társadalom legalsó rétegének életstílusa, és a napjainkban a lumpen cigányoknak tulajdonított életvitel között nem volt semmi különbség. Ezeken a lapokon alkoholista, lusta, buta, koszos, erkölcstelen és sokszor bűnöző tizennyolc és harmincöt év közötti magyar emberek tetteivel szembesülhetünk. A fiatalokat elkísérő szakmai és politikai vezetők gátlástalan cinizmusa már átvezet a befejező három történet világába.
Tar Sándor egész életében gyárban dolgozott, ezért tökéletesen ismeri ezt a helyszínt: a kulisszákat, a mállott vakolatú épületeket, a meztelen nők fotóival kidekorált öltözőket, az olajos padlójú üzemcsarnokokat, a hol ellenséges, mert kiismerhetetlen, hol pedig barátságos, becenéven emlegetett gépekkel. És persze a szereplőket: a segédmunkások, betanított munkások, szakmunkások, meósok, technikusok, művezetők, mérnökök, üzemvezetők és igazgatók kasztrendszerét; a KISZ-, szakszervezeti- és pártfunkcionáriusok élősködő és haszontalan haszonleső világát.
Az utolsó három novella egy gyár életét mutatja be, visszatérő szereplőkkel. A mesélő egy mérnök, és a többi történettel szemben itt az értelmiségi nézőpont garantálja, hogy a rendszer stupiditása és abszurditása lelepleződjön. Amikor ezeket a szövegeket olvastam, pukkadoztam a röhögéstől. A gyár elkerülhetetlenül halad a csőd felé, de a főszereplő, képzettségének köszönhetően, a bezárást követően jó eséllyel kereshet új munkahelyet, s ezért meg tudja őrizni a humorérzékét. Tar Sándor szerint a vezetők semmit nem értenek az általuk irányított folyamatokból, ezért ostobábbnál ostobább utasításokkal nehezítik a dolgozók életét, ráadásul az egészet nyakon öntik egy olyan marxista frazeológiával, amely valójában csak arra alkalmas, hogy az alávetettek előtt megpróbálja leplezni a parancsolók határtalan önzését és kíméletlenségét.
Ezeknek a novelláknak a világa, humora és témaválasztása némileg Moldova György írásait idézi, de mentes az azokat jellemző populista demagógiától. Tar Sándor nem csupán kirándulásokat tett a munkások közé, hanem valóban egy volt közülük; és nem ideológiai megfontolások vezették tollát, hanem valódi tapasztalatok.
A 20. századi magyar irodalom egy jelentős vonulatát képezik azok az önsorsrontó, sokszor tragikusan elbukó írók, költők, akik saját kínlódásaik révén szerezték meg azt a fogékonyságot, amely a társadalom számkivetettjei életének empatikus ábrázolásához szükséges. József Attila és Szilágyi Domokos, Csalog Zsolt és Hajnóczy Péter sorolható leginkább Tar Sándor elődei közé.
A Mért jó a póknak? című novelláskötet hiteles képet rajzol a késői szocializmus saját ideológiáját is meghazudtoló, erkölcstelen és kíméletlen világáról. A történetek ugyanakkor általánosíthatóak, s így a mai korban is érvényesek. A körülményeinek kiszolgáltatott, esendő emberek életéről olvashatunk, s ilyenek most is élnek a környezetünkben, csak kényelmesebb nem észrevenni őket.
Tar Sándor jó író, ezért az elbeszélései nem kisiskolások olvasókönyvébe kívánkozó tantörténetek. A posztmodern trükkjeit kerülő, egységes nézőpontú és narrációjú szövegek az élőbeszéd természetességét idézik. Az elbeszélők nyelvi világa ugyan nem túl változatos, de a mondandó súlya, őszintesége, az emberi sorsok kibontakozó tragikus drámaisága felejthetetlen olvasmánnyá teszik a könyvet.

Ez a recenzió a moly.hu-n jelent meg először.


 

Ed McBain: A heccelődő

"- Szerintem csak mázlija volt- állította továbbra is Chuck.
– Lehetséges. – A süket mosolygott. – Mindenesetre én nyertem, nem?
– Maga hát. S mivel maga nyert, nyugodtan állíthatja, hogy előre kiszámította, hogy maga fog nyerni.
– Valóban kiszámítottam, Chuck.
– Ezt csak mondja. Ha vesztett volna, most másképpen beszélne. Mindenfélékkel előhozakodna, hogy kimagyarázza a tévedéseit.
– Aligha – mondta a süket. Én nem az az ember vagyok, aki beismeri, hogy tévedett. A tévedés szó az én szótáramban nem szerepel.
– Nem? Hát mit mond helyette?
– Eltérést. Az igazság állandó, Chuck. Csak az igazság észlelése az, ami változik. A hiba nagysága a változatlan igazság és a megfigyelés pontossága közti különbségtől függ. S az ilyen hibát csak eltérésnek lehet nevezni, nem tévedésnek.
– Ostobaság – mondta Chuck, mire az asztal körül ülőkből kitört a röhögés.
– Pontosan – mondta a süket, aki együtt nevetett a többiekkel. – Ostobaság. A hiba egyszerűen az igazság megfigyelésekor megmutatkozó ostobaság. Lenne szíves osztani?"
A fenti párbeszéd természetesen nem egy filozófiai konferencián, hanem egy pókerasztal mellett hangzik el. A beszélgetés két résztvevője közül Chuck, az izomagyú, nem túl érdekes. A süket viszont annál inkább. Ő az, aki a tökéletes bűntény kitervelője és könyv az ő teóriájának gyakorlati megvalósulását vizsgálja: mennyire kiszámítható az élet, és egy okos bűnöző hogyan képes túljárni egy világváros teljes rendőrségének az eszén.
A helyszín New York, annak is 87. rendőrségi körzete, ahol az Ed McBain korábbi bűnügyi történeteiből megismert nyomozók munkáját kísérhetjük figyelemmel. Az olasz származású Steve Carella, a zsidó Meyer Meyer, a Puerto Ricó-i Frankie Hernandez és a többiek rutinszerűen végzik nyomozásaikat, gyilkossági ügyekben, és szimpla kis zsarolási, meg telefonbetyárkodási ügyekben, és esélyük sincs, hogy lássák: a szálak összefutnak, mert egy hideg, számító és kegyetlen bűnöző mozgatja őket.
A regény megírásának időpontja: valamikor a múlt század hetvenes évei (Szíjgyártó László fordításának dátuma: 1977). A terrorizmus Európában már megjelent, de az USA-ban még elképzelhetetlen volt a politikai indítékú rombolás. A szerző épp ezért szimpla bűnügyi háttért konstruált a lángokban álló New York mögé.
Lángokban álló nagyváros, tökéletes bűntény, okos és kegyetlen bűnöző, esendő, de szerethető rendőrök, akik már régi ismerőseink – ezek azok a kellékek, amelyek ezt a krimit izgalmas és szórakoztató, könnyű nyári olvasmánnyá teszik.

Ed McBain: A bőszhedt Gyilkanessz

"Kerüld a Guffacsórt, fiam,
a foga tép, a karma metsz!
Ne járj, hol grémmadár csuhan
s a bőszhedt Gyilkanessz!"

E vers eredetileg Lewis Carroll: Alice Tükörországban című gyermekkönyvében szerepel, és Ed McBain krimijében egy rock számnak a szövege. 2004-et írunk, a helyszín New York, a szereplők az amerikai könnyűzenei biznisz jellegzetes figurái: énekesek, különböző rendű és rangú menedzserek, valamint a körülöttük feltűnő alvilági figurák, továbbá New York 87-es rendőri körzetének nyomozói.
A sztori kiinduló pontján egy luxusjachton egy nagyreményű rockénekesnő performanca zajlik, amelyet két álarcos fegyveres megjelenése szakít félbe. Az énekesnőt elrabolják, váltságdíját követelnek érte, s a történet további részében az emberrablás tettesei elleni nyomozást kísérhetjük figyelemmel.
Steve Carella, az olasz származású szimpatikus nyomozó, aki Ed McBain elmúlt harminc évben írt regényeinek állandó szereplője, ezúttal külső segítséget kap: az FBI különleges nyomozócsoportjával együttműködve kellene végigvinnie a nyomozását, s a legmodernebb bűnüldözési technikai eszközök is rendelkezésére állnak. Ám de az elkövetők is profik, ezért hát a játszma kimenetele egyáltalán nem biztos, s a krimik szokásos követelménye szerint a végére is jut egy csavar. Mindezek alapján ez a könyv lehetne akár egy kellemes nyári kikapcsolódás is.
Sok olyan regény van, amelynek van titkos, belső története is. Ez a történet nem feltétlenül jelenik meg a regény cselekményében, illetve csak mellékszálként vagy háttér sztoriként olvasható. De ha figyelmesek vagyunk, rájöhetünk: a szerző valójában e miatt írta meg a könyvét. Ez az üzenet, elrejtett mondanivaló alkalmas arra, hogy manipulálja az olvasót, mint a filmekben villanásnyi kockaként megjelenő reklám, vagy a rejtett politikai hirdetés. Ha jó a könyv, ha tehetséges a szerző, akkor ez nem gond, de ha kilóg a lóláb, akkor ez nagyon el tudja rontani a szórakozást.
Ed McBain elég jó krimi szerző, de nem elég jó manipulátor. Mi a titkos üzenete? A mai könnyűzene világa csak a pénzről szól, itt minden erkölcstelen, pornográf és erőszakos. A rendőrség felhasználhatja a legmodernebb technikákat is, de valójában tehetetlen a hasonló módon felszerelt bűnözők ellen. A megoldás a régi világ és a régi erkölcsök visszatérte lehetne csak. A harminc éve semmit sem öregedő nyomozó a régi, alapos, hagyományos módszereivel többet ér, mint az FBI legjobban felszerelt nyomozóapparátusa. Hát ez, úgy ahogy van, egy nagy baromság, és csak azt mutatja, a szerző megöregedett, és nem képes igazán követni a világ változásait. Ez ugyan Ed McBain korábbi regényeit visszamenőlegesen nem értékeli le, de azt jelzi: további krimijeitől nem sok újat várhatunk.
De A bőszhedt Gyilkanessznek nem ez a legnagyobb baja. Igazából egy krimit úgy lehet a legjobban elrontani, ha a történet kiszámítható. Ha a szereplők sablonosak, akkor nem várható tőlük meglepő fordulat, és visszamenőlegesen is következtethető minden tettük, ezért hát az ilyen könyvből hiányzik a titok. Krimi titok nélkül unalmas olvasmány. Ed McBain ezen könyve sablonos, kiszámítható és didaktikus krimi, ezért a rossz könyvek közé sorolható.

Infók Ed McBain-ről.

Ezek az ismertetők a moly.hu-n jelentek meg először.

(aztán bejött Maigret)

Maigret és a Langaléta
(nincs kec-mec)

Georges Simenon bűnügyi történetei az egyszerű, világos és könnyen érthető múltban, valamikor a 20. század közepén játszódnak. Nincsen még globalizáció, a francia-belga határon szigorú a vámvizsgálat, a bűnözők az újságok apróhirdetés rovatában üzengetnek egymásnak és nem az interneten.
Maigret főfelügyelő, a párizsi rendőrség gyilkossági csoportjának vezetője jól ismeri ezt a világot. A besurranó- és zsebtolvajok, a prostituáltak és stricijeik, a szélhámosok és kasszafúrók előre köszönnek neki, és ő atyai szigorral, de némi megértéssel közeledik hozzájuk. Az ő igazi ellenfelei a gyilkosok, akik számára – ha nyomukba szegődik – nincs menekvés.
Nyár van Párizsban, az emberek nagy része vidéken tölti a szabadságát, Maigret is sörözéssel enyhíti a forró nap unalmát, amikor egy nyugalmazott örömlány felkeresi az irodájában, hogy egy feltételezett gyilkosságról beszámoljon neki. Maigret szimatot kap, kiszáll a helyszínre, aztán innen nincs megállás. Kezdetben még csak a tetthellyel szemben lévő bisztróban iszogatja az aperitifeket és hörpölgeti a söröket, miközben igyekszik feltérképezni a környezetet, de aztán beindul. A gyanúsítottakat folyamatosan vegzálja, a lakásukat kollégáival feltúratja, minden négyzetcentiméterüket átkutattatja, ujjlenyomatokat és talajmintákat vetet, majd – még minden konkrét közvetlen bizonyíték nélkül – letartóztat és több órás kihallgatásnak vet alá. Beosztottjai ilyenkor hazatelefonálnak a családjuknak: ne várjatok, amíg a nyomozás tart bent maradok! Aztán a sarki vendéglőből számolatlanul hordják fel a szendvicseket és a söröket az egyre elgyötörtebb rendőröknek és gyanúsítottaknak, amíg Maigret megszállottként dolgozik, hogy persze a végén minden titokra fényt derítsen, az aljas gyilkos tettét leleplezve helyre állítsa a felborult erkölcsi világ rendjét.
Nincs kec-mec, a jónak győznie kell a gonosz felett, a régi világban még így volt, és talán ez az ami hiányzik, s amiért minden nyáron falom a Maigret történeteket.

(de hol van Maigret?)

Maigret és a kiugrott felügyelő

Teljesen felkavart ez a regény, és amikor letettem, egészen különös dologra jöttem rá. Lehet, hogy Simenon nem is krimit írt, és látta a jövőt? Legszívesebben rohannék a történet végére! De nem, haladjunk csak szépen sorjában.
Legutóbb Maigret felügyelő egyik tipikus párizsi nyomozásáról meséltem, most a főhős a francia vidékre, a vendée-i lápvidékre, a Saint-Aubin nevű kis faluba utazik. Egy ismerős bíró felkérésére kell, nem hivatalos formában, tisztáznia egy fiatalember halálát.
„Tudja, hogy van ez… Zárt világ… majd meglátja, mennyire zárt… Isten háta mögötti hely. Irigység, bírvágy, ösztönös emberi gonoszság… ”
Maigret Párizsban közismert ember, és a rendőrség hatalmas apparátusa is ott áll mögötte. Ha valahol feltűnik tekintélyt parancsoló alakja, mindenki igyekszik rendelkezésére állni. Most viszont teljesen magára utaltan, és teljesen idegen közegben, egy zárt közösségben kell érvényesülnie. Ismeretlen emberek és ismeretlen szabályok veszik körül, és a közelmúlt titkainak felfejtéséhez talán a régmúlt eseményeit is ismernie kéne.
Ősz van. Talán november. Mindig esik az eső. Nappal is sötét az égbolt, hamar este lesz, és akkor az eső függönye mögött feltűnik egy-egy homályos fényfolt. Ahogy közelebb megyünk, látjuk, egy ablak fénye világít, és ha az esőáztatta ablakhoz szorítjuk az arcunkat, benézhetünk a szobába. Ott van Maigret, a bejárati ajtó előtt áll, nem jutott beljebb, és egy idősödő asszonyt próbál szólásra bírni. Az gyanakvó tekintettel méregeti, és vékony, összeszorított szájjal hallgat.
Tovább. A másik fényfolt mögött a Három Öszvérhez címzett vendégfogadó. Itt Maigret már leülhet, és az asztalán ott egy fél literes flaskában a helyi savankás fehérbor. De itt sem érezheti otthonosan magát. A szomszédos asztalnál négy helyi férfi ül, akik ellenségessége azonnal látszik. Az egyik kiköp az asztal mellé, és mindjárt belé is fognak kötni, hogy móresre tanítsák a betolakodó ellenséges idegent!
Maigret nincs könnyű helyzetben. Ráadásul itt van ellenfélnek a párizsi rendőrség egy kiugrott felügyelője, aki gyűlöli őt, és aki most magánnyomozóként mindig egy lépéssel előtte jár: elhallgattatja a tanukat és eltűnteti a bizonyítékokat.
Mit lehet ilyenkor tenni?
"A cégnél sokat tréfálkoztak rajta, hogy milyen Maigret, amikor ilyen állapotba kerül. Ő is tudta, hogy összesúgnak a háta mögött.
Mert ilyenkor olyan, mintha tunyává, nehézkessé, érzéketlenné válna, mintha megvakult és megnémult volna; egy felületes szemlélő vagy egy avatatlan beszélgetőtárs könnyen úgy vélhette erről a Maigret-ről, hogy egy buta, vagy bamba melák.
„Tulajdonképpen ilyenkor összpontosítja a gondolatait, igaz?” – mondta neki valaki, aki nagy pszichológusnak képzelte magát.
„Én soha nem gondolkozom.”
És ez majdnem igaz is volt. Most, a nyirkos, hideg utcán álldogálva, nem gondolkozott. Nem koncentrált, nem rendezte a gondolatait. Leginkább talán az fedi a valóságot, hogy olyan volt, mint a szivacs.
A hasonlat Lucas nyomozótól származott, aki sokszor dolgozott már vele, és jobban ismerte, mint bárki más.
„Minden nyomozásban van egy pillanat, amikor a főnök felszívja magát, mint a szivacs. Olyan, mintha feltankolna.”
Jó, jó feltankolni. De mivel? Most például a köddel meg a sötéttel szívta tele magát. Nem holmi közönséges falu volt körülötte. Ő pedig nem közönséges ember, akit a vakvéletlen vetett ide."
Maigret aztán persze megoldja ezt a bűnügyet is, de ezúttal nem biztos, sikerül a tettest rács mögé juttatnia. És mi az igazi büntetés? Lehet-e a büntetéssel az áldozatnak igazságot szolgáltatni? És ki is az igazi áldozat? A könyv befejezése után mindenesetre az jutott eszembe, a téma igazi nagyrealista forma után kiált, és lehetett volna írni belőle egy hatalmas dosztojevszkiji bűnregényt.
1943-ban született a mű, 1944-ben jelent meg először, de nincs benne szó az akkori európai eseményekről. Talán csak az én fantáziám köt össze bizonyos dolgokat. Ez csak egy szimpla krimi, kitalált történet, és ha hasonlít az életre, az a véletlen műve. Minden további következtetésért a felelősség az olvasót terheli.

Ezek az ismertetők a moly.hu-n jelentek meg először.

Georges Simenon: Maigret türelmes

„A nap úgy kezdődött, mint egy káprázatosan szép gyermekkori emlék. Maigret szeme nevetett – ok nélkül, csak mert szép az élet –, ott ült a reggelizőasztalnál, szemben a feleségével, aki éppen olyan vidám volt, mint ő.” (első mondat)

Maigret felügyelő elmúlt ötven éves. Párizsban él, de van Meung-sur-Loire-ban egy kis háza, ahová a hétvégeken és a nyári szabadság idején utazik. Kertészkedik ingujjban, nyitott gallérral, szalmakalappal a fején. Ebéd után helyben termelt, könnyű fehérbort iszik, aztán elbóbiskol a vörös-sárga csíkos nyugágyban. Ha majd nyugdíjba megy, ide fog visszavonulni.
Maigret felügyelő szereti Párizst is. Talán már nem annyira a nyüzsgő, eleven világváros pompázatos lüktetését; inkább a külvárosok megszokott, olykor kifejezetten kisvárosias légkörét. És persze a vendéglőket, kocsmákat, ahová aktuális nyomozása közben menetrendszerűen betér:
"Az Auvergne régi tipusú italmérés volt, hagyományos bárpulttal, azokkal az aperitifekkel, amelyeket ma már csak az öregek rendelnek; a tulajdonoson kék kötény, az ingujja feltűrve, szép fekete bajusz vágja ketté az arcát.
Kolbászok, hurkák, kulacs formájú sajtok lógnak le a mennyezetről, szürkés bőrű sonkák, mintha hamu alatt őrizték volna, és a kirakatban hatalmas, lapos kenyerek voltak láthatók – egyenest a Massif Centralból érkeztek.
A konyha üvegajtaja mögött a tulajdonos sovány és száraz felesége a tűzhely körül ügyködött.
– Ebédelnek? Kétszemélyes asztalt?
Terítő nem volt; a viaszosvászonnal borított asztalokra préselt papírost raktak, erre firkálta rá a tulajdonos a számlát. Egy palatáblán krétával írott szöveg állott:
Morvani disznópástétom
Borjúcomb lencsével
Sajt
Gyümölcslepény"
Maigret felügyelő kinézetre lehetne egy kishivatalnok, de ő a párizsi rendőrség gyilkossági nyomozócsoportjának vezetője. Legújabb esete egy régi kuncsaftjának, a féllábú Manuelnak a meggyilkolásával kezdődik. Maigret derűs nyugalommal veti bele magát az ügybe, elővarázsolva embereket a homályból, megforgatva őket hatalmas mancsában, aztán visszarakva a helyükre. Ezek az emberek néhány gyors vonással megrajzolt karakterek: bárpincérek és kereskedelmi ügynökök, prostituáltak és helyi jelentőségű fenegyerekek. A rendőrség látókörének perifériáján érdektelen párizsi lakosok, de a felügyelő nyomozása érdekes emberi sorsokat vetít mögéjük. A korábbi fekete-fehér figurák kiszínesednek, életre kelnek. És ahogy a bűn, a kapzsiság diktálta gonoszság a sorsok tükrében láthatóvá válik, úgy támad fel a szenvedély Maigret-ben is. A kezdeti türelem elfogy, és a nyugodt, komótos felügyelő olyanná válik, mint egy buldózer. Megállíthatatlanul nyomul előre, és környezetében a rendőrök tisztelettel, a bűnözők rémülettel térnek ki előle. Letép minden álarcot, feltárja a múlt sötét titkait, és a csupasz emberi szenvedélyek leplezetlenül válnak láthatóvá előttünk.
Százhatvan nem túl sűrűn szedett oldal, egy szimpla bűnügyi történet, amely nem akar több lenni annál, mint ami. Nincsenek benne titkos szimbólumok, rejtett irodalmi utalások; helyette pontosan megrajzolt figurák mozognak tisztán látható környezetben, logikusan következő események mentén. Nincs horror- vagy akciófilmdramaturgia; egy szerethető, nem tökéletes, hanem tökéletesen emberi főhős megold egy bűnügyi rejtvényt, mert ismeri az emberi szenvedélyek gyilkos erejét. Klasszikus krimi a 20. század közepéből. Nekem tetszett.

Georges Simenon: Maigret New Yorkban

Nem minden Maigret történet remekmű. A rajongókat persze ez nem érdekli, és vetődnek minden újabb megjelent kötetre. Így sorra kerül az amerikai nyomozás története is.
Mi az, ami leginkább elvarázsoló a francia rendőrfelügyelő történeteiben? Simenon páratlan atmoszférateremtő képessége, és a főhős rokonszenves, életteli és mégis különleges alakja. Ebből ebben a regényben most a szokottnál kevesebb jön át. Néhány jelenet: érkezés hajóval New Yorkba, beszélgetések az alkoholista magánzsaruval, találkozás a jósnővel; és persze néhány lopott pillanat, amikor Maigret meghúzza a Madame Maigret által a bőröndjébe csúsztatott törköly pálinkát, vagy felidézi egy régi, emlékezetes, huszonhat órán át tartó kihallgatás emlékét.
A történet fordulatos, és a konkrétan elkövetett bűncselekmények felderítésénél érdekesebb a múlt, a régen elkövetett bűnök emléke – ez gyakori a Simenon regényekben. Ez a múlt megismerhető, felidézhető, és a jelen eseményei önmagukban meg sem érthetőek nélküle. Ezt a múltat a szereplők hordozzák magukkal, ezért hát nem a tárgyi bizonyítékok megtalálása Maigret igazi feladata, hanem az, hogy belehelyezkedjen az életükbe, átélje gondolkodásukat, sorsukat.
Emberi sorsok, amelyek a közös kiindulópontból a fellegekbe, az amerikai felhőkarcolók tetején lévő luxusirodákba, vagy a külvárosi nyomornegyedekbe vezetnek. Amerika a szélsőségek hazája, talán ezért is van, hogy ez a sztori az én ízlésemhez képest túl romantikusra sikerült. És van benne egy telefonon lezajló távkihallgatás is, amely szerintem, hiteltelen.
Ettől eltekintve, a könyv hozza egy jó, átlagos krimi színvonalát, nem túl hosszú, pár óra alatt kivégezhető.

Georges Simenon: Maigret kudarcot vall

Maigret főfelügyelő a párizsi rendőrség gyilkossági csoportjának vezetője nem ismer lehetetlent. Georges Simenon talán száznál is több nyomozását vetette papírra, és valamennyiben sikerült kinyomoznia és rács mögé juttatnia a tettest, de legalábbis a kibillent erkölcsi világ rendjét helyreállítania.
Maigret sikereinek a titka talán nem is az aprólékos, mindenre kiterjedő felderítő munka, hanem az a képessége, hogy beleélje magát a bűntett szereplőinek helyzetébe, kitalálja a gondolataikat, a motivációikat, mintha nem is rendőr, hanem krimiszerző volna. Ezért aztán különösen érdekes, amikor Maigret kudarcot vall. Itt, ebben a könyvben, az olvasó kísérletet tehet rá, hogy bebizonyítsa, jobban ért a lélektanhoz és a bűnügyekhez, mint a párizsi rendőrség főfelügyelője.
A történet egyébként meglehetősen szokványos: a dúsgazdag henteskirályt, Maigret egykori általános iskolai osztálytársát meggyilkolják, és gyilkosság elkövetésére – a rendőröket leszámítva – a könyv valamennyi szereplőjének indítéka és lehetősége van.
Párizsban folyamatosan zuhog az eső, mindenki meg van fázva, Maigret sört és törkölypálinkát iszik, borjúbecsináltat és milánói spagettit eszik, pipázik, és elfelejti egy álmát. Többet nem árulhatok el, de olvassátok, és kezdődjék a nyomozás!

Ezek az ismertetők a moly.hu-n jelentek meg először.

Ez a könyv olyan titokzatos, mint egy ismeretlen város temetője. Késő novemberi délután van, már közeleg az alkonyat, a temetőt bezárták, és te egyedül sétálsz a sírok között. Lenn a völgyben ott van a város, a maga életével, talán Kolozsvár, talán Brassó, az is lehet, hogy Selmecbánya vagy Sopron – nem lehet eldönteni. Megállsz egy sír mellett, egy pillantást vetsz a márványlapra vésett ismeretlen névre, aztán egy olajfa csupasz ágai mellett a lassan sötétülő égre veted a tekinteted, és a halálra gondolsz. A saját halálodra. 
Minden sötét lesz. Az első történet Budapest és Magyarország haláláról szól. Pontos mondatok kígyóznak egymás után; alá- és mellérendelt tagmondatokból állnak össze a hosszú gondolatok, amelyek az üresség, a bizonytalanság és a félelem érzését fogalmazzák kínos precizitással, mintha értelme volna mondani akkor is, amikor már csak egyetlen menedék van: a menekülés. 
A második novella főhőse Herman, a vadőr. Ez a történetének első szövegváltozata. (A második szövegváltozat a kötet zárónovellája lesz.) Ő az az ember, aki ráébred értelmetlen életére, és akiről aztán fokozatosan lefoszlik a kultúra, és aki szinte a természetbe belenőve válik irracionális pusztító erővé. 
És ezután sorra jönnek a novellák a halál képeivel, és feltűnnek gyilkosok, akik áldozattá válnak, még mielőtt meglátnák saját halálukat; és megtudjuk azt is, hogy élőhalottak, értelmetlenül és vesztesen élők mozognak a halottak közötti terekben, és a címben szereplő kegyelmi viszony talán csak annyit jelent – ahogy Saramago fogalmazta meg egyik regényében – senki sem követhetett el annyi bűnt, hogy megérdemeljen egy feltámadást erre a földi világra… 
A történetekben szereplő halál megszabadulást jelent az élettől, de nem megváltást. Ahhoz szükség volna valami hitre, hogy a tettek majd mérlegre tétetnek, és a jó és rossz szétválaszttatik, és létezik menny és pokol. E nélkül a halál kegyelme csak a földi pokolból történő menekvést jelenti. 
Krasznahorkai halott világot teremt, s hol mindentudó narrátorként, hol a különböző szereplői bőrébe bújva, s azok minden, legbelsőbb titkairól és gondolatairól is tájékoztatva felelősséget vállal a történeteiért. Ezek a történetek nem léteznek, csak ennek a könyvnek a lapjain, és a két szövegváltozatban előadott vadőr története talán azt sugallja, lehetne elképzelni másik, biztatóbb világot is. 
A temetőben, a sírok közt sétálsz, és a márványkövek és fakeresztek mögé emberi sorsokat képzelsz, melyekben csak egy a közös: mind az elkerülhetetlen halállal végződik. A lemenő nap fénye különös árnyékokat fest a keresztek, oszlopok, szobrok és obeliszkek közé. Az olajfa ágainak hajladozása és a szél suhogása kísérteteket, szellemeket csalhatna elő, de semmi sem mozdul, teljesen egyedül vagy és nincs senki, aki hozzád szólna, nincs senki, aki feléd nyújtaná a kezét. Talán a szeretetlenség és a magány az a pokol, melyből menekülve halál is a kegyelmet jelent. 
A Kegyelmi viszonyok különböző kiadásaiban a novellák sorrendje eltérő. E változtatások tudatos írói koncepcióra utalnak. Egy későbbi könyvében, a Seiobo járt odalent címűben, Krasznahorkai eljut addig a kiszámítható végpontig, amikor a történetükben egymáshoz egyáltalán nem kapcsolódó novellákat már regénynek is nevezi. Ilyen értelemben tekinthető a Kegyelmi viszonyok is regénynek, egy egységes teremtett világ leírásának, megjelenítésének. 
A könyv művészi igényességgel megkomponált külseje: a fehér-szürke-fekete borító a kalligrafikus feliratokkal, a finom minőségű fehér papír a versszerűen szedett fekete sorokkal, és a mondatok költői szépségű, ugyanakkor precízen megtervezett áramlása magához vonzza az olvasót, elcsábítja, aztán egy halálos örvénybe sodorja. A reménytelenség homályos világából itt nincs kiút. 

A novellák itt olvashatók.

Valódi elemzés Angyalosi Gergelytől itt, Magyar Évától itt olvasható.

Ez az írás a moly.hu-n jelent meg először.

A kötet négy könyvnek nevezett részből áll. 
Az első könyv 64 oldala három hosszú szabadverset tartalmaz, melyek Kassák Lajost és Allen Ginsberget idézik. Az Ének Pohárért címűt hallottam először, Zalán Tibor előadásában, Sári László zeneszerző komponálta kísérettel, talán Vácon, 1980-ban; aztán nem sokkal később Zebegényben, akkor már Binder Károly zongoraművész volt a költő előadópartnere. Mindkét előadás megrázó volt: kísérleti versek kísérleti zenével, nehezen befogadható, de felkavaró műalkotások. A többnyire rímnélküli verssorok a gondolatok tartalmi, és a szavak formai asszociációs láncai mentén szerveződtek. A dramatizált előadásmód és a különböző zajokból, zörejekből összeálló zene szövedéke annyira szuggesztív volt, hogy a közönséget teljesen beterítette és a székéhez szögezte. A nézők többsége – többnyire gimnazisták, egyetemisták, fiatal értelmiségiek – a szöveg előzetes ismerete nélkül értelmileg képtelen volt befogadni az előadást, de egy-egy szekvenciaként visszatérő szakasz, és önmagában is jelentést hordozó kulcsszó által vezérelve, érzelmileg követték a produkciót, a feszültségek hullámhegyeit és hullámvölgyeit. Emlékszem, amikor elhallgatott a zene és a szöveg, a teremben még sokáig néma csend volt. Aztán felhangzott némi felszabadult sóhaj, és csattant fel a gyér taps. A közönség inkább magával volt elfoglalva, mint sem hogy azzal törődjön, tetszését vagy nemtetszését fejezze ki az előadóknak. 
Újraolvasva ma is azt érzem, nehezen befogadhatók ezek a szövegek, és igénylik a dramatizált előadásmódot, a zenei kíséretet. Az eredeti produkciókról nem készült felvétel, az egésznek olyan happening hangulata volt, ami egyszeri és megismételhetetlen. Valószínűleg a korabeli Magyarország szabadsághiányos légköre, és a bennünket betöltő 1968-as illúziók is kellettek a sikeréhez. Zalán Tibor ezen a korszakán teljesen túllépett, és amikor egy későbbi beszélgetésben szóba kerültek ezek a művei, azonnal hárított. Ma már a klasszikus, zárt versformák híve. 
A második könyv 58 oldala 58 verset tartalmaz, megfigyelések és szabad leírások a visszavonulás díszletei között cím alatt. E versek hossza pár szótól fél oldalig terjed. Többnyire szabadversek, de rögtön az első teljesen kötött formában íródott. Kassák, József Attila és Pilinszky hatását éreztem a legerősebbnek, de egyenként érdemes volna mindet megvizsgálni, elődöket és hivatkozási pontokat keresve. 
A harmadik könyv, amely véleményem szerint a kötet csúcspontja, hét szabálytalan szonettet tartalmaz. 
A negyedik könyv Ne-U cím alatt képversek és a kollázsok társításából született, és inkább képzőművészeti, mint irodalmi alkotásoknak tekinthető 35 képet tartalmaz. 
A kötet a JAK Füzetek 8. darabja. E sorozat a Fiatal Írók József Attila Körének kiadványa volt, és a 1970-es és 1980-as évek legérdekesebb irodalmi kísérleteinek nyújtott megjelenési lehetőséget.

1111111 szabálytalan szonett

(1)

krőzust játszik holdütötte vidék ezüsttel telik meg minden lábnyom 
most hogy a semmi kapuján kilépsz szeretődet csókold kétszer vállon

kihűlt aranyát csörgeti az ég felijed margit krisztusi csöndben 
emeli arcát riadtan feléd ? kié-nagy madár verdes fölöttem 
enyém volt madár nyugodj meg végre holdárban úszik haja vetése 
elmerülnek tornyok fák és házak 
krőzust játszik holdütötte vidék most hogy a semmi kapuján kilépsz 
szárny ver fölötted lány néz utánad

(11)

ha magamra hagy péntek este 
mint homályos szobában kisgyerek 
dühösen csapok jobbra balra 
felöklelek mindent és leverek 
aztán csak arcom tenyerembe 
lecsapom pillantásom réseit 
nyugtatom magam mint gyógyszerrel 
ő nincs – csak amit látok – - létezik 
szesznek döccentem sajgó fejem 
asszonyok forró szoknyája alatt 
bolyongok : verserdő fejedelem : 
véremben felvert szarvas szökken 
hajamban halál-úr-kaszás arat 
az idő elzuhan dérütötten

(11111)

R tekihezrosszvoltamnézel a 
M fájdalombanliliomfürdik z 
A higgyükazálomnemmocskos s 
R akkorsemhaeljutaföldigá o 
G lmombantöltöttemnekedhi t 
I degtejetvéresedénybegyá í 
T vavoltammárbelátomsmité m 
M rezaverscserébemikorszí t 
Í vemrenagyotcsapottavolt i 
T madárezüstszárnyaholdt g 
O óloldtamelcsónakotminta r 
S kicsakjátsziknevettemmé a 
Z gisénfordultamhátrakővé m 
A dermedtenállszszememben r

(1111111)

folyamodj hát az értelemhez végül s hagyj fel várni a reménnyel 
nem lesz hűs csípejű asszonyod ki majd az akaratod mellé térdel 
míg töprengsz: kinek lenne haszon ha elmetszi szíved a költemény 
kannibál-gyerek gond rágcsálja csontod fogy ami benned valamit 
ért lépkedsz márvány-csöndű vízeken húsodba kövér halak 
harapnak valahol már várnak idegen asszonyok szádba rézpénzt 
raknak hajadat kifésülik gondosan sírnak s visszaadnak a napnak

Zalán Tibor honlapja, ahol nagyon sok verse és vele készült interjúk is olvashatók, elolvasható itt.

Ez az ismertető a moly.hu-n jelent meg először.

Krasznahorkai László: A Théseus-általános
(Titkos akadémiai előadások)
1993
1 : 150

Minden könyv labirintus, melyben a szerző gondolatmenete a fonál, mely mentén Théseusként bolyongunk, jó esetben meglelve a kijáratot. Ezen a kijáraton átlépve magunk mögött hagyjuk a könyv világát, de visszatekintve felidéződik a labirintusban eltöltött idő, a történet, Minotaurussal és egyéb szörnyekkel vagy csak azok a szavak és mondatok, amelyek a könyv-labirintus falait alkották.
Vannak könyvek, melyek átláthatatlanok, homályosak, árnyékosak, rejtélyesek; amelyeken áthatolva az olvasó tanácstalanul ácsoroghat a kijárat előtt, és nyugtalanító kérdések fogalmazódnak meg benne: – Hol is jártam én? Mi is történt velem? – és soha nem lehet biztos benne, megtalálta-e vagy meg fogja-e találni a helyes feleletet.
Krasznahorkai László regénye már címében hordozza a labirintusra utalást, és azon könyvek közé tartozik, amely bonyolultságával, elvont filozófiai tartalmával az olvasót kétségbe ejtheti. Az alábbiakban néhány gondolat következik, amely segítséget nyújthat a mű értelmezéséhez.
1. Mit jelent a cím? Mint már fent is utaltam rá, a Théseus név a labirintusba, az értelmezések bonyolult és viszonylagos világába vezet. Az általános jelző valószínűleg a speciálistól különböztet meg, és a mű önmagán túlmutató, elvonatkoztatott üzenetét jelzi.
2. Mit jelent az alcím? A titkos jelző a csak beavatottak számára hozzáférhető tudásra utal, az akadémiai egyszerre jelent üzenetet a beszédek magas színvonaláról, ugyanakkor a könyvet elolvasva nyilvánvaló válik: a közeg, ahol a beszédek elhangzanak, ellenséges vagy legalább is idegen, s ez által a szerző művét, s gondolatait éppen hogy az akadémiai gondolkodáson kívülre helyezi. Kívül a megcsontosodott formákon, a konzervatív intézményrendszeren, kívül a hagyományokon.
3. Miért az évszám a cím és alcím alatt? Ennek is kettős jelentése lehet: egyrészt felidézi egy tudományos értekezés formai jegyét, másrészt hangsúlyosan jelzi a megszületés dátumát, ez esetben tehát azt, hogy Krasznahorkai ötödik művéről van szó, amely a Sátántangó, a Kegyelmi viszonyok, Az ellenállás melankóliája és Az urgai fogoly után jelent meg. E művek már a szerző mögött vannak, azok szavának súlyt adnak, de jelzik azt is, a szerző azokon már túllépett, azok gondolati tartalmát már meghaladta.
4. Mit jelent a következő oldalon megjelenő aránypár: 1 : 150 ? Értelmezésem szerint léptéket, amely mint egy térképet jeleníti meg a művet. Ez a térkép az átlagos térképeknél részletesebb, közelebb áll a valósághoz, ugyanakkor mégis elvonatkoztatás; szimbolikus, jelképes tartalmak megjelenítésére utal.
5. Ki az elbeszélő? Krasznahorkai László, aki emlékeztet valakire, „egy szétivott arc és horpadt mellkas és szánalmas öltözék”; valaki, aki tud Az ellenállás melankóliája című műről, és aki egy dél-alföldi kisvárosban élte gyermekkorát, és aki Berlinben otthonos – ő tehát az író? Nem. Ő egy kitalált személy, aki egy fantasztikus világban él, ahol Hajnóczy Péter írását idézve az utcákon vadászok vadásznak emberekre. Valaki, aki a nevét viseli, de nem azonos vele, talán csak egy lehetséges megtestesülése, illetve talán itt talánról és lehetségességről nincs szó, itt csak szükségszerűségről és szabadságról lehet beszélni, de ez már átvezet az előadások tartalmára.
6. Miről szólnak az előadások? A regény három beszédet tartalmaz, amelyek az előadó szándéka és a közönsége elvárása szerint a szomorúságról, a lázadásról és a tulajdonról szólnak. A beszédek részletes elemzése legalább olyan hosszú terjedelmet igényelne, mint maga a mű, de elképzelhető egy olyan átírás is, amely az aránypárnak megfelelően 150-szeres terjedelmű volna – az talán tükrözhetné a szerző eredeti elképzeléseit. A saját értelmezésem szerint az első beszéd Az ellenállás melankóliája című regény egy motívumának a továbbgondolása; a második Camus: A lázadó ember című esszégyűjteményének gondolataira reflektál; míg a harmadik a legösszetettebb, legbonyolultabb, legrejtélyesebb. Ez talán címszavakra le sem egyszerűsíthető, s talán csak annyi mondható el róla: egyszerre szól a kiszolgáltatottságról és a félelemről, a gyermekkorról és a múltról, az erőszakról és a menekvésről, a titokról és a halálról.
7. Miért és kinek írta ezt a könyvet Krasznahorkai László? Elsősorban természetesen önmagának. Értelmezésem szerint a szerző kísérletet tett arra, hogy a pályája első szakaszát markánsan jellemző, a magyar rögvalóságban gyökerező regényeiben felvetett gondolatokra a filozofikus és metaforikus beszéd határvonalán keresse a válaszokat. A problémák a régiek, de a módszer, ahogy a válaszokat keresi, már az új írói szakaszát idézi: a kínai és japán kultúrákban bevett talányos, a logikai összefüggéseket látszólag nélkülöző történetsorozat hordozza a ki nem mondható, csak sejthető, érezhető válaszokat. Ezért válik olyan titokzatossá a harmadik beszéd üzenete.
Krasznahorkai tehát a saját problémáira kereste a választ: a lét értelmetlenségét, a világ érzéketlenségét, az emberi gonoszság uralmát és az emberi szenvedés mélységét érzékelve és érzékeltetve. Mi, olvasók, e határtalan pesszimizmussal szembesülve, a művészi megformáltság esztétikai élvezetén túl, elsősorban a szenvedők melletti szolidaritás tanúság tételében lehetünk társai a szerzőnek.
Nem gondolnám, hogy sznobnak nevezhető, aki ezt a könyvet szeretni fogja, de valószínű, a türelmetlen és intoleráns emberektől könnyedén kiérdemelheti ezt a címkét. Nacionalista, aki azt gondolja, a nemzet magasabb rendű, mint az emberiség; rasszista, aki azt gondolja, az embert nem saját cselekedetei, hanem származása határozza meg; vallási fanatikus, aki csak egyháza dogmái mentén képes gondolkodni; nihilista, aki szerint az anyagi értékek fontosabbak, mint az erkölcsiek – nekik sem érdemes ezzel a könyvvel próbálkozni. Nem fogják megérteni, nem nekik szól.
A Théseus-általános kis alakú és csak 100. oldal terjedelmű, de alapos odafigyelést és elmélyült tovább gondolkodást igénylő olvasmány.

A mű szövege itt olvasható.

Valódi elemzés a műről: Zsadányi Edit: Írás a beszédben itt olvasható.

Ez az írás a moly.hu-n jelent meg először.