Zseniálisan kezdődik
(ami nagyjából azt jelenti, hogy olyan, mint ha én írtam volna, ha tudnék regényt írni: egyszerre szellemes és filozofikus, Erlend Loe: Doppler, és Richard Brautigan: Pisztrángfogás Amerikában jutott róla az eszembe; eredeti hang, előzmények nélküli a magyar irodalomban, egy abszolút outsider megmutatja, hogy a történet és a nyelv mire való: a történet legyen érdekes és fontos, a nyelv meg ábrázolja, hogy a történet elmesélhetetlen az olvasó közreműködése nélkül; és az egész mögött lehet érezni a világ abszurditása miatti kétségbeesést; ugyanakkor a szerző tudja azt is, hogy ez az abszurditás nem a világból, hanem az emberből, azaz saját magából fakad; és itt már eljutunk egészen Hamvas Béláig, a Karneválig – az ő kivételes bölcsességéből származó humora az, ami leginkább rokonítható András László humorával: a kívülálló egyszerre röhög a világon, és közben saját magán is),
aztán kissé leül
(következik egy nem túl mély, de még mindig nagyon szellemes szatíra a mindenkori Hivatalról és Magyarországról, ezt akár Spiró György is írhatta volna, Moldovánál azért kicsit mélyebb, de nekem a munkahelyem egyik ámítástechnikusát idézte elő, aki, ha hívom, mert a gépemre egy új programot kéne telepíteni, amihez szükség volna az ő rendszergazdai jogosítványára, jelszavára, a megbeszélt időpontnál két nappal később érkezik, és amikor belép, nem köszön, viszont azzal kezdi, hogy rámutat a gépemre, és közli, hogy ez a számítógép, és megkérdezi, hogy tudom-e, hogy az oldalán azzal a billentyűvel köll bekapcsolni, persze csak akkor, ha a fali konnektorból már áramot vételeztem a működtetéshez; nos hát ez a mindentudó ámítástechnikus – aki egyébként a magánszférában a tízszeresét megkereshetné az itteni hivatalbéli fizetésének, de nem megy el, mert most végzi a főiskolát, a Kandót, és ha azt befejezte, akkor még mindig lesz négy röghöz kötött éve, mert aláírt egy előnytelen szerződést, és ezért mérges, viszont alaptermészetét tekintve végtelenül lusta, ellenben elég okos –, ő szokott olyan bölcsességeket mondani, hogy mi, akik végül is a kollégái vagyunk, mind rabszolgák vagyunk, és nálunk jobban csak a hozzánk forduló ügyfeleket sajnálja),
és erkölcsileg félre csúszik
(a főszereplő egyre magasabb pozíciót tölt be, de ő csupán döntéseket készít elő, lényeglát, aztán azzal meg azt kezdenek, amit akarnak, neki nincs semmi köze hozzá, köszöni szépen, ő mossa kezeit, különben is, megfeszített tempóban, éjt nappallá téve dolgozik, egy kicsiny kollektíva egyszerre emberséges és hatékony főnökeként, miközben rálát a politika mocskos világára, amely az ő csodálatos teljesítményét sem tudja értékén kezelni, de szerencsére, véletlenül, a rendszer egyik idoljának lányát vette feleségül, és a sógora meg a kormányzat szürke eminenciása, aki megvédi és olyan állásba röpteti, ahol már dolgoznia sem kell, viszont lehet eszmét futtatni az égre felhőket festő festő csodálatos művészetéről – itt most az a rész következne, hogy ez az erkölcsi félrecsúszás mennyire tudatos, és mennyiben befolyásolja a mű, azaz a regény értékeit, ettől most eltekintek, és csupán leszögezem),
végül viszont megérkezik a magány
(amely fájdalmas, igen fájdalmas, igazi férfibú az, ami látszik; a nők jöhetnek kukkolni: ilyen egy férfi, egy nagy gyerek, tulajdonképpen még mindig a játékmackójával szeretne játszani, és nem vállalja föl az igazi felelősséget, a családot, mert az valójában embermivolta kiteljesedésének akadálya, mert a medvekutatás az egy magányos szakma),
amelyből van kiút, hisz már Madách is megmondta
(a modern irodalom egyik nagy vívmánya, hogy felvetette a narratíva kérdését, azt hogy ki a történet elbeszélője, kinek a szemszögéből látjuk a történetet, és válaszolt is rá: a narrátor az író, de ez így túl unalmas, és didaktikus, hogy a szerző az arcunkba tolja az igazságot, ezért aztán elkezdték bonyolítani a dolgot, ugyanazt a történetet elmesélték több szereplő szemszögéből is, és felbontották az időt, és itt-ott lelassították, és itt-ott felgyorsították a történet menetét, és közbeiktattak kitérőket, és másról beszéltek, mint ami fontos, mert a fontos dolgokat egyszerűen a templomban kell meghallgatni, a regény egy picit bonyolultabb világot kéne, hogy bemutasson – gondolták ezek a modern szerzők: pl. Homérosz és Bulgakov, meg Cervantes és Nádas Péter, de ők bévül vannak az irodalmi kánonon – szépirodalmat műveltek –, és bizonyos szakmai tudással rendelkeztek, fortélyokkal, amelyek vagy hagyományozódtak, vagy tanultak, vagy csupán az írói- művészi zsenialitásból származtak – ezt igazán nem tudnám eldönteni, lehet, hogy ez esetenként más és más –, nos ez ügyben András Lászlónak volna még tanulni valója).
Tele van jó mondatokkal, lehet nevetni rajta, szórakoztató regény, könnyű nyári olvasmány.
