Krasznahorkai László: A Théseus-általános
(Titkos akadémiai előadások)
1993
1 : 150
Minden könyv labirintus, melyben a szerző gondolatmenete a fonál, mely mentén Théseusként bolyongunk, jó esetben meglelve a kijáratot. Ezen a kijáraton átlépve magunk mögött hagyjuk a könyv világát, de visszatekintve felidéződik a labirintusban eltöltött idő, a történet, Minotaurussal és egyéb szörnyekkel vagy csak azok a szavak és mondatok, amelyek a könyv-labirintus falait alkották.
Vannak könyvek, melyek átláthatatlanok, homályosak, árnyékosak, rejtélyesek; amelyeken áthatolva az olvasó tanácstalanul ácsoroghat a kijárat előtt, és nyugtalanító kérdések fogalmazódnak meg benne: – Hol is jártam én? Mi is történt velem? – és soha nem lehet biztos benne, megtalálta-e vagy meg fogja-e találni a helyes feleletet.
Krasznahorkai László regénye már címében hordozza a labirintusra utalást, és azon könyvek közé tartozik, amely bonyolultságával, elvont filozófiai tartalmával az olvasót kétségbe ejtheti. Az alábbiakban néhány gondolat következik, amely segítséget nyújthat a mű értelmezéséhez.
1. Mit jelent a cím? Mint már fent is utaltam rá, a Théseus név a labirintusba, az értelmezések bonyolult és viszonylagos világába vezet. Az általános jelző valószínűleg a speciálistól különböztet meg, és a mű önmagán túlmutató, elvonatkoztatott üzenetét jelzi.
2. Mit jelent az alcím? A titkos jelző a csak beavatottak számára hozzáférhető tudásra utal, az akadémiai egyszerre jelent üzenetet a beszédek magas színvonaláról, ugyanakkor a könyvet elolvasva nyilvánvaló válik: a közeg, ahol a beszédek elhangzanak, ellenséges vagy legalább is idegen, s ez által a szerző művét, s gondolatait éppen hogy az akadémiai gondolkodáson kívülre helyezi. Kívül a megcsontosodott formákon, a konzervatív intézményrendszeren, kívül a hagyományokon.
3. Miért az évszám a cím és alcím alatt? Ennek is kettős jelentése lehet: egyrészt felidézi egy tudományos értekezés formai jegyét, másrészt hangsúlyosan jelzi a megszületés dátumát, ez esetben tehát azt, hogy Krasznahorkai ötödik művéről van szó, amely a Sátántangó, a Kegyelmi viszonyok, Az ellenállás melankóliája és Az urgai fogoly után jelent meg. E művek már a szerző mögött vannak, azok szavának súlyt adnak, de jelzik azt is, a szerző azokon már túllépett, azok gondolati tartalmát már meghaladta.
4. Mit jelent a következő oldalon megjelenő aránypár: 1 : 150 ? Értelmezésem szerint léptéket, amely mint egy térképet jeleníti meg a művet. Ez a térkép az átlagos térképeknél részletesebb, közelebb áll a valósághoz, ugyanakkor mégis elvonatkoztatás; szimbolikus, jelképes tartalmak megjelenítésére utal.
5. Ki az elbeszélő? Krasznahorkai László, aki emlékeztet valakire, „egy szétivott arc és horpadt mellkas és szánalmas öltözék”; valaki, aki tud Az ellenállás melankóliája című műről, és aki egy dél-alföldi kisvárosban élte gyermekkorát, és aki Berlinben otthonos – ő tehát az író? Nem. Ő egy kitalált személy, aki egy fantasztikus világban él, ahol Hajnóczy Péter írását idézve az utcákon vadászok vadásznak emberekre. Valaki, aki a nevét viseli, de nem azonos vele, talán csak egy lehetséges megtestesülése, illetve talán itt talánról és lehetségességről nincs szó, itt csak szükségszerűségről és szabadságról lehet beszélni, de ez már átvezet az előadások tartalmára.
6. Miről szólnak az előadások? A regény három beszédet tartalmaz, amelyek az előadó szándéka és a közönsége elvárása szerint a szomorúságról, a lázadásról és a tulajdonról szólnak. A beszédek részletes elemzése legalább olyan hosszú terjedelmet igényelne, mint maga a mű, de elképzelhető egy olyan átírás is, amely az aránypárnak megfelelően 150-szeres terjedelmű volna – az talán tükrözhetné a szerző eredeti elképzeléseit. A saját értelmezésem szerint az első beszéd Az ellenállás melankóliája című regény egy motívumának a továbbgondolása; a második Camus: A lázadó ember című esszégyűjteményének gondolataira reflektál; míg a harmadik a legösszetettebb, legbonyolultabb, legrejtélyesebb. Ez talán címszavakra le sem egyszerűsíthető, s talán csak annyi mondható el róla: egyszerre szól a kiszolgáltatottságról és a félelemről, a gyermekkorról és a múltról, az erőszakról és a menekvésről, a titokról és a halálról.
7. Miért és kinek írta ezt a könyvet Krasznahorkai László? Elsősorban természetesen önmagának. Értelmezésem szerint a szerző kísérletet tett arra, hogy a pályája első szakaszát markánsan jellemző, a magyar rögvalóságban gyökerező regényeiben felvetett gondolatokra a filozofikus és metaforikus beszéd határvonalán keresse a válaszokat. A problémák a régiek, de a módszer, ahogy a válaszokat keresi, már az új írói szakaszát idézi: a kínai és japán kultúrákban bevett talányos, a logikai összefüggéseket látszólag nélkülöző történetsorozat hordozza a ki nem mondható, csak sejthető, érezhető válaszokat. Ezért válik olyan titokzatossá a harmadik beszéd üzenete.
Krasznahorkai tehát a saját problémáira kereste a választ: a lét értelmetlenségét, a világ érzéketlenségét, az emberi gonoszság uralmát és az emberi szenvedés mélységét érzékelve és érzékeltetve. Mi, olvasók, e határtalan pesszimizmussal szembesülve, a művészi megformáltság esztétikai élvezetén túl, elsősorban a szenvedők melletti szolidaritás tanúság tételében lehetünk társai a szerzőnek.
Nem gondolnám, hogy sznobnak nevezhető, aki ezt a könyvet szeretni fogja, de valószínű, a türelmetlen és intoleráns emberektől könnyedén kiérdemelheti ezt a címkét. Nacionalista, aki azt gondolja, a nemzet magasabb rendű, mint az emberiség; rasszista, aki azt gondolja, az embert nem saját cselekedetei, hanem származása határozza meg; vallási fanatikus, aki csak egyháza dogmái mentén képes gondolkodni; nihilista, aki szerint az anyagi értékek fontosabbak, mint az erkölcsiek – nekik sem érdemes ezzel a könyvvel próbálkozni. Nem fogják megérteni, nem nekik szól.
A Théseus-általános kis alakú és csak 100. oldal terjedelmű, de alapos odafigyelést és elmélyült tovább gondolkodást igénylő olvasmány.
A mű szövege itt olvasható.
Valódi elemzés a műről: Zsadányi Edit: Írás a beszédben itt olvasható.
Ez az írás a moly.hu-n jelent meg először.
