Ottlik Géza születésének 100. évfordulója alkalmából a Magvető Kiadó újra megjelentette a Hajnali háztetők című kisregényt. A könyv bemutatóján, a Rózsavölgyi Szalonban, a kiadó szerkesztője Szegő János, Fenyő D. Györggyel, a Radnóti Gimnázium magyartanárával és György Péter esztétával beszélgetett.
Magáról a kisregényről nem sok szó esett, helyette az Iskola a határon, és Ottlik írói világa volt a fő téma.
A Tanár Úr is elsősorban a fő mű befogadás történetéről beszélt. Szerinte az Iskola a határon a megjelenése idején (1959-ben) azért lehetett sikeres, mert egyszerre volt könnyen olvasható, érdekes cselekményű regény, kielégítve ezzel az egyszerűbb olvasói igényeket, ugyanakkor témája és írói felfogása közel állt azokhoz is, akik a Kádár-rendszer ideológiájával szemben álltak. A történelemről, politikáról nem igazán tudomást vevő civil mentalitás megjelenítése, és a minden nehézséget legyőző személyiségek ábrázolása azóta is újabb és újabb olvasókat nyer meg magának. Ugyanakkor Ottlik és az Iskola hídként is láttatható Kosztolányi és Esterházy között, azaz a Nyugat nemzedékét köti össze a század végi posztmodernekkel. Így az igényes olvasóközönség között is kialakult a kultusza, amely a rendszerváltás környékén volt a csúcspontján. Azóta kultusz kissé kopott, kritikus hangok és értelmezések is jelentkeztek, de a szerző és fő műve lényegében a legjelentősebb magyar írók és művek között őrzi a helyét az irodalmi kánonban. Saját tanári tapasztalatai alapján elmondta, a diákok leginkább 18 évesen olvassák, diáktörténetnek tekintik, azonosulnak a szereplőkkel, saját diákélményeikkel vetik egybe, azokat is értelmezve dolgozzák fel. Bevett, kizárólagos értelmezése még nem alakult ki a műnek, a feldolgozása beszélgetéseken keresztül történik, melyekben a tanárok természetesen felhívják a figyelmet a nyelvfilozófiai kérdésekre, az időrétegekre, a narráció különleges voltára, de ez a diákok olvasatát nem különösebben befolyásolja. Ők a cselekménye miatt szeretik, iskolaregényként olvassák.
György Péter több nekifutásban fejtette ki konklúziójában meglehetősen negatív véleményét.
Először határozottan cáfolta Szegő János azon kijelentését, miszerint az Iskola valamiféle diktatúra parabolája volna, miképpen azt is, hogy az individuum felszámolásának helyszíne lenne. Szerinte ezt csak ideologikus szocialista (kommunista) kritika magyarázta bele. Valójában – mondta -, az Iskola egy teljesen normális iskola volt, épp olyan, mint a többi elitiskola Nyugaton. Az ilyen intézményekben így képezték a felső középosztály gyermekeit, akikből a rendszer vezetőit nevelték ki. Először megmutatták nekik, hogy egyénenként semmit sem érnek, aztán viszont a legmagasabb szintű képzést biztosították nekik. Az iskolában nem volt semmi fasizmus, mert nem volt benne semmi ideológia. És ahogy az iskolában nem volt ideológia, a műből is hiányzik. Ez az egyik titka a könnyen olvashatóságának, és a sikerének is. A szocializmusban minden át volt itatva (a hivatalos) ideológiával, ez ebben a könyvben nincs.
A szereplők személyiségét sem befolyásolják eszmék. Őket egyformán nem érdekli 1944 és 1956 sem. Létezik bennük egy mag, amelyet felépítettek, és amelyet megőriznek, mindentől függetlenül.
Kertész Sorstalanságában Köves személyisége a koncentrációs táborban nem fejlődik, viszont amikor hazatér, akkor már nem tud a régi módon élni. A nagy 20. századi regények mind reagálnak a társadalmi változásokra, és azt mondják, hogy az egyént a diktatúrák tönkre teszik. György Péter szerint a nácizmust és a bolsevizmust nem lehet túlélni, illetve nem lehet úgy túlélni, hogy az ne legyen hatással a jellemre, a karakterre, a személyiségre.
Ottlik tehát nem mond igazat, amit mond, az csak illúzió, ezért az Iskola csak strandolvasmány.
(Fenyő D. György itt azért közbe vetette, hogy a könyvnek van egy mélyebb rétege is, hiszen nem véletlenek a regény kiegészítő terének dátumai, 1944 és 1957, miképpen az sem, hogy a könyv végén pont Mohács felé hajóznak.)
Ottlikkal szemben a pozitív példa Nádas Péter, és a Párhuzamos történetek volt, amelyben tudatos reagálás történik az Iskola a határonra, az uszodai jelenetben és a mohácsi hajóútban is, illetve Nádasnál pontosan egy olyan jelenség a központi szál, amely Ottliknál megint csak teljesen hiányzik: az emberi test és a szexualitás. (Ilyen értelemben a Párhuzamos történetek értelmezhető anti Iskola a határonként is – teszem én hozzá.)
Szegő János itt megjegyezte, hogy hát igen, van Ottliknál egy kis református légkondicionáltság, és idézte a könyv latin nyelvű jelmondatát (Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei ; azaz Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.)
Ezt követően már békésebb vizekre eveztek a beszélgetők, és a fő mű értékeiről volt szó. Arról, hogy hasonlóan az angol szerzőkhöz, akiket fordított, stílusában Ottlik sem tud hibázni. Ilyen kevés szóval, ilyen plasztikusan ábrázolni nem tud senki.
Szóba került, hogy Merényiék fociznak, György Péter utálja a focit, Medvéék atletizálnak, tiszta, mérhető sportot űznek, futnak, amely teljesen individuális sport, lehet teljesen függetleníteni a társadalomtól, míg a foci erőszakos, hatalmi küzdő sport, a társadalom tükörképe.
A bemutató végén azért pár szóban a Hajnali háztetőket is említették. Megállapították, hogy ebben is fontosabb egy szerelem krónikája, mint a társadalom, és ebben rokonságot fedeztek fel egy másik érdekes íróval, akit György Péter Ottlik-tanítványnak nevezett, Rubin Szilárddal. És valóban – teszem én hozzá, a rokonság nyilvánvaló, a Csirkejáték, de különösen a Római Egyes esetében.
A beszámolóhoz két megjegyzést fűznék:
1. A leírtak a saját nyelvhasználatomat tükrözik, az előadók lényegesen cizelláltabban, és árnyaltabban fogalmaztak, ezért ha valami megbotránkoztató, annak én vagyok az oka – bár a strandirodalom kifejezés valóban elhangzott.
2. György Péter Iskola értelmezése nagyon eredeti, és mély meglátásokat is tartalmaz, de alapvető hiányossága, hogy nem reagál a kortárs irodalomkritika munkáira. Itt csak két dolgozatot emelnék ki. Rónay László Kegyelemtan* című tanulmányát, amely a keresztény erkölcsiség szempontjából vizsgálja rendkívül alaposan és meggyőzően a művet, és állít ki róla kitűnő bizonyítványt.
A másik alapmű a Jakus–Hévizi szerzőpáros Ottlik – Veduta** című könyve, amely saját olvasatom, és a kritikai visszhang szerint is, nagyon mélyen elemezve Ottlik munkásságát, azt veti fel, hogy a narrátorok – Bébé és Medve – hangját nem szabad összekeverni a szerzőével, és ennek következtében, az Iskola a határon üzenete a mű egészének poétikai elképzelésében ölt testet, azaz mindaz, amit György Péter kifogásol, a műben megfogalmazódó kérdéseknek tekinthetők, amelyekre a választ az olvasónak magának kell megtalálnia.
*Rónay György: Kegyelemtan (1987), megjelent: Ottlik (Emlékkönyv) Pesti Szalon Könyvkiadó, 1996. 243-273. oldal
**Jakus Ildikó – Hévizi Ottó: Ottlik – Veduta, Kalligram, 2004
