Részletek egy életútinterjúból és annak bevezetőjéből, amelyet Vajda Júlia (szociológus-pszichológus, ELTE) írt Az identitások korlátai című tanulmánykötetbe.
A német nyelv különbséget tesz „Körper” és „Leib” között. Magyarul mindkettőt testnek mondjuk. Pedig a különbség óriási. A „Körper” a fizikai testre, míg a „Leib” arra a testre utal, amelyben lélek is lakozik. Mintha a „Körper” jelentené a föld porából formált testet, amelybe Isten utóbb lelket lehelt, hogy az azután „Leib”-bé váljék.
A soában milliókat gyilkoltak meg, millió „Leib”-ből szált ki a lélek. Sok esetben azonban a „Körper”, a lélekkel nem bíró test még élt, míg a „Leib” – bizonyos értelemben – már halott volt. Ilyenek azok, akiket a lágernyelv muzulmánoknak nevez, akik nem sokra rá fizikai értelemben is meghalnak. De hathatnak így az üldöztetésben elszenvedett szexuális jellegű atrocitások is. S bár a fizikai test sokszor gyógyítható, a benne „Leib” sérülése talán örökre megmarad.
Visszatekintve, szép életem volt… Sokszínű, érdekes. Sok mindent megadott és elvett tőlem a Jóisten, ő tudja csak, hogy miért… Hha másképp alakult volna, ki tudja, hogy lett volna. Ki tudja.
Talán egy kicsit furcsa, hogy kétéves koromra emlékszem, de csak azért említem ezt az időpontot, mert akkor gyújtották fel a házunkat, apám fakereskedését Somogy megyében. Akkor már tudtuk, hogy vannak ilyen nyilas hordák, és hát ők tudták, hogy a mi kis fatelepünk kié, az édesapámé, aki zsidó, ezzel kezdődött az úgynevezett életem.
Egy másfél szobás lakásban kilencen éltünk. Nagyon nehezen. Az antiszemitizmussal soha nem találkoztam. Nagyon szerettek bennünket a házban, egy egyszerű proli ház volt, természetesen mi, gyerekek a zsidó iskolába jártunk.
…nem emlékszem olyan időre, amikor ne álltam volna meg egy kirakat előtt, ahol élelem volt, és ne csurgott volna a nyálam.
…egy bácsi kiabált velem az utcán. Hogy tegyük fel a sárga csillagot, azt mondta, hogy olyan Isten nincs, hogy a Grosz Nándor lányának ne kelljen föltennie a sárga csillagot. Na, ettől a naptól úgy mentem végig az utcán sárga csillaggal feltartott fejjel, hogy néztek utánam, ez volt a kitüntetésem. Elszégyellték magukat, akik rám néztek.
Egyszer csak jött egy vénasszony, sose felejtem el, mint a vasorrú bába. „Vizsgálatra mindenki a pincébe!” „Milyen vizsgálatra?” Mondom: „Gyere, Teri, menjünk!” ő nem. Mondom: „Azonnal jössz!” Képzeld el, hogy volt egy asztal egy kiürített pincehelyiségben, az előtt ennek a vénségnek egy szék, anyaszült meztelenre kellett vetkőznünk, megvizsgált bennünket. Felnyúlt, vadul, direkt hogy fájjon. Hát én… tizenhat éves voltam, Szűz. Képzeld el, hogy felszakított. Elvette a szüzességemet. (elcsukló hangon)
…egymás után mindenkibe belenyúlt, anélkül, hogy kezet mosott volna. Szegény Terikém is, hát az félig-meddig elájult. Mondtam „Ez semmi, Teri, ez semmi! Ezen nem kell nyávogni, lesz még más is. Készülj el rá!” Úgyhogy „jaj, Erzsi, meg ne haljál, mert akkor én is meghalok” – ezt mondta, emlékszem. Mondom „én? Ezt ki kell bírni, Teri. Ezt én ezeknek nem fogok meghalni” Ezzel az elhatározással indultunk el.
Akkor ők már három napja éjjel-nappal a téglagyárban voltak…Drága, kicsi testvérkém, hogy nézett rám és azt mondja: minket nem szabad bántani, ugye? (elcsukló hangon)
Azt kérte tőlem, ez volt az utolsó mondata a vagonba, hogy „Büntesd meg azokat, akik ezt csinálták velünk!” (sírásba fulladva) Mondtam, „Jó, megbüntetem.” És ezerszer bocsánatot kértem tőle, hogy senkit nem büntettem meg… Senkit. Rábíztam a Jóistenre, akit a vagonba megtagadtam.
…én, akinek a nagyapja, dédapja rabbi volt, megtagadtam az Istent… Azt mondtam, hogy ha lenne, ilyen nem lenne. Nem engedné, mert ezt nem lehet megengedni.
Villámsebesen terjedt el a hír, hogy a Nagynémet Birodalomba, egy fegyvergyárba vasmunkásokat keresnek, jelentkezzenek akik… Hát én rögtön jelentkeztem. Mindenki jelentkezett, mindenki. Kivétel nélkül. Hát, ugye szelektálni kellett. Balra a Zsuzsi barátnőm, jobbra, én a gázba. Mondom „Isten veled!!” Aztán amikor fölfelé mentek, átszöktem ehhez a csoporthoz… Gondoltam, legfeljebb visszatesznek és agyonvernek.
…tehát valaki helyettem meg kell haljon – gondoltam magamba. Hát, ezt nem lehet kibírni, még gyilkos is vagyok. Húsz évig éltem abban a tudatban, hogy megöltem valakit az egoizmusommal.
…elmeséltem ezt a történetet, amit most neked, hogy de sajnos helyettem átdobtak valakit a csoportból és a mai napig lelkiismeret-furdalásom van. Azt mondja „Ne legyen! Én voltam, akit visszadobtak. Áldott légy, amíg élsz! Még egy hónapig együtt lehettem az édesanyámmal. A karjaimban ha-halt meg.” (sírásba fullad a beszéde) Hát ilyen dolgok történtek velem. Ez csoda.
S a kisfiam a Holokauszt kései áldozata meghalt huszonkét éves korában… Úgyhogy elérték a céljukat nagyjából…Gyurikám!... (elérzékenyülve) Gyönyörű volt, okos, kedves, csak beteg. Az a sok borzalom, ami belém szorult, az benne jött ki. Szóval, ő hurcolta az átkot. Jaj. Öngyilkos lett. Mi kell még az Istennek?
Ezzel a céllal írtam meg tulajdonképpen a vőlegényemnek, aki három nappal a deportálásunk után érkezett meg, s erdélyi menekült papírt hozott nekem, de elkésett. Három nappal elkésett.
…aztán meg is jelent a városházán, a jegyzék azokról, akik meghaltak, én is köztük voltam. Grosz Erzsébet, kilencszázhuszonnégy, satöbbi, mondja a barátnőm, s hogy minden héten kijárt oda.
…itthon a nagy semmi. A nagy semmi. Elmentem a városházára. Vagonba laktunk, itt laktunk vagonokba. Nekem az első utam a barátnőmhöz vezetett, természetesen Imi után érdeklődtem, a vőlegényem után. S akkor megtudtam, hogy őt is elveszítettem.
…megnősült közbe. Hát, azt hitte, hogy meghaltam. Állapotos lett tőle egy lány, és elvette feleségül… Úgy hogy lélekegyedül maradtam.
…később, miután hamarosan elvált, hiába hívott… Nem mentem. Az, hogy mibe került ez nekem, azt csak én tudom… Azóta nem hallottam róla. Elégettem a fényképét, pedig az hozott haza. (meghatódva) Így temettem el. De sose éreztettem. Nem voltam rossz senkihez. (sír)