Az Angliából származó, romani nemzetiségű Ian Hanckok nyelvész, romonológus és politikus, egy még nem létező nemzet, a romani identitását kívánta ezzel a könyvvel megalapozni.
A szerző elfogult, leegyszerűsített és sarkított igazságokat mond, de ennek helye lehet ilyen történelmi helyzetben, ha más népeket nem sért (nem teszi), és ha felhívja a figyelmet az alaposabb szakirodalomra (ezt sem mulasztja el).
A romonológiát – a romákkal foglalkozó tudományt – alaposabban nem ismerem, ezért számomra rengeteg érdekes információt adott a könyv. Ezekből néhányat meg is osztok, karcok és idézetek formájában. Akit mélyebben érdekel a téma, annak tudom ajánlani a neten szabadon elérhető változatot itt.Régebben olvastam a tárgyban egy sokkal alaposabb könyvet is, és írtam is róla itt.
Karcok és idézetek:
Mennyire indiaiak a romanik?
Siva háromágú szigonya, szanszkritul trišula, hindu jelképből keresztény jelképre változtatta szerepét, és ma ez a szó jelenti a „keresztet” (trušul). Ez akkor történhetett, amikor a migráció először Örményországba érkezett; a lomavren nyelven a terusul szó jelentése „templom” is, „pap” is, és ez arra mutat, hogy a romok és a lomok ősei akkoriban még együtt élhettek. Ugyanígy a rašaj „(keresztény) szent ember” jelentés-eltolódást képvisel a szanszkrit árseya „(hindu) szent emberi” szóhoz képest. A „Húsvét” romani szava, Patradji, valamint a kirvo „keresztapa” csaknem biztosan az örményből származnak csakúgy, mint a xanamik „ipa/napa” szó, tovább erősítve azt a feltételezést, hogy őseink a kereszténységgel először örmény ajkú vidékeken találkoztak. Noha a hinduizmust nem tartottuk meg, mint összetartó hitet – népünk ma nagyon sok felvett vallást követ a túlélés történelmi követelménye okán –, mindennapi kulturális viselkedésünkben nagyon sok, a hinduizmusra emlékeztető hiedelem él tovább.
90-91. oldal
Vayu, a szél védikus istene
Az indiai örökség elemeit a romani találós kérdések is őrzik. A szél- és levegőisten védikus istenére, Vájura utalnak a következők: Капа hulavel peske bal о Vajo legenisavol e čar („Amikor Váju féstilködik, hullámzik a fü”), Amaro Vajo húrjai tela savorrenge podji, aj konik našti t'astarel les („A mi Vájunk berepül minden alsószoknya alá, senki sem tudja megfogni”), О pharo vurdon e Vajosko cirdajlo ekhe šele grastendar kaj phurden ande'l rrutunja („Váju nehéz szekerét száz fújtató paripa húzza”) – és a válasz mindegyikre: e balval, „a szél”.
Az indiai teológiában Váju fia, Marul (másik neve Hanumárí) feladata, hogy felszakítsa a felhőket, hadd essen az eső, és romani nyelven a marutisjol о Del kifejezés azt jelenti: „beborul az ég [szó szerint „Isten”]”. A száz lóra tett utalás szintén lehet, hogy védikus eredetű; az írások számos helyen említik a „lóáldozatot” (ašvamedha yajna), amelynek során az ősi Indiában a király elengedett száz lovat, hogy szabadon kószáljanak a birodalmában. Tilos volt megállítani őket, vagy útjukat elállni.
90. oldal
A vallás igazabb meghatározása szerint az nem más, mint hit egy magasabb szellemi hatalomban, és olyan mindennapi életmód, amely ezt a hatalmat szolgálja, és neki kedvében jár. Ebből a szempontból nézve nemcsak van vallásunk, de annak élése annyira része életünknek, hogy nem is gondolunk rá vallásként; nem csak a hétvégekre tartogatjuk. Hiszünk egy Istenben (o Devei vagy o Del) és az ördögben (o Beng), és hisszük, hogy a kettő örökös küzdelmet vív, hogy az életünk felett uralkodhasson. Helyesen élni azt jelenti, hogy betartunk egy sor viselkedési szabályt, amelynek gyűjtőneve Rromanipen, Rromope, vagy Rromanija, és ez azzal jár, hogy lelkileg kiegyensúlyozottak vagyunk. A romani világnézetnek alapvető eleme ez az ájurvédikus fogalom, amelynek neve Indiában karma – romani nyelven kintala, vagy egyes nyelvjárásokban kintari vagy kintujmos. Az ilyen dualisztikus látásmód a világegyetemet párokra osztja, Isten és az ördög, a romanik és nem-romanik, felnőttek és gyerekek, tiszta és tisztátalan felekre – még az élet szakaszainak a száma is kettő: a felnőttkor (amikor az ember képes gyermeket nemzeni) és a gyermekkor és az öregkor együtt, (amikor az ember nem tud gyerekeket nemzeni).
91. oldal
A nem-romani világban (jado) töltött idő kiszívja ez ember lelki energiáit (dji). Sampson (1926:257) a következőképpen adja meg e szó különböző jelentéseit: „az érzelmek székhelye, szív, lélek; vérmérséklet, hangulat, jellem; bátorság, mersz”, és összeveti a szanszkrit jíva, hindi jv. „élet, lélek, szellem, elme” és az örmény (h)ogi „lélek” szóval. Az ember csak úgy töltheti fel lelki akkumulátorait, ha tiszta romani környezetben tartózkodik – ez a dolgok normális rendje szerint a családi otthont jelenti. A lelki és testi jólétnek, elégedettségnek (baxt) ezen a területén mutatkozik meg legvilágosabban a mi romani népünk indiai eredete.
91-92. oldal
Bizonyos romani csoportoknál Európában a jelek szerint ma is élnek a saktizmus, azaz istennő-imádat elemei A rádzsputok a harcos istennő Parvatit imádták, amely másik neve a Säti-Sara nevű női istenségnek, akit Szent Sárával, a romani sorsistennővel azonosítanak. Különös jelentőséggel bír az, hogy az istennő része a dél-franciaországi Stes. Maries de la Mer melletti La Camargue-ba tartó évenkénti zarándoklatnak; ilyenkor az istennőt a tengerhez viszik, ahogy Indiában decemberben a Gangesz vizeihez. Mind Säti-Sara, mind Szt. Sára koronát visel, mindkettőt Kálinak is nevezik, és mindkettőnek az arca fényes feketére van festve. Sâti-Sara Siva isten hitvese, és sok más neve is van, például Bhadrakăli, Umă, Durgă és Syamă. Más romani kulturális gyakorlathoz hasonlóan minden bizonnyal ez is az ázsiai és európai szokások szinkretizmusa.
89. oldal
Mit gondoltak az európaiak?
Európában már élt egy ‘kívülálló’ népesség, amikor az első romanik megérkeztek a földrészre: a zsidók. Már a romanik előtt a zsidókat az európaiak gyanakvással és ellenséges érzülettel fogadták, és azonos okok miatt: nem voltak keresztények, nem volt hazájuk, és elvoltak magukban. Nem került az európai parasztoknak nagy erőfeszítésébe, hogy kapcsolatot képzeljenek el népeink között, különösen mivel mind a kettőnek volt – vélt – kapcsolata Egyiptommal. Sokan azt hitték, hogy a romanik azok a zsidók voltak, akik II. Ramszesz elől menekültek el, sőt, hogy ők voltak a zsidókat üldöző egyiptomiak. Mások azt hitték, hogy a romanik zsidók leszármazottai, akik az ellenük folytatott középkori pogromok után évekig barlangokban rejtőztek, és most előbújtak. Megint mások szerint a romanik keresztény és zsidó csavargók ivadékai voltak. A zsidó származást máig nem vetették el; lm Nin’alu fenntart egy weboldalt (http://web.tis- cali.it/imminalu/english.htm), amely igen részletesen érvel mellette. Egy másik szerző szerint egyiptomiak, etiópiaiak és trogloditák (barlanglakok) keveredéséből származunk. Azt is mondták már, hogy őseink föníciaiak, vagy babiloniak voltak. A Biblia is szolgál egy-két lehetséges eredettel: mint fémmel dolgozó népet, a românit Káinnál azonosították (Teremtés 4:15), és azt hitték, hogy a rajta ülő átok miatt nem telepedhet le; mint sátorlakókat, Rechab és Jonadab leszármazottainak vélték őket (Jeremiás 35:5-10). Még ma is uralkodó tévhit, hogy egyáltalán nem is vagyunk különálló etnikai populáció, hanem az európai társadalmak peremvidékén kószáló bűnözők keveréke, „vörös-okker gazemberek”, ahogy egy megfigyelő nevezett bennünket, akik szántszándékkal sötétre festjük arcunkat agyaggal vagy dió, bogyók levével:
Ezek a cigányok nem mások, mint bandába verődött sötét alakok, [akik …] ábrázatukat zöld dióhéjjal bemázolják, hogy rútságukat fokozzák, és így a tapasztalatlanokkal könnyebben elhitethessék, hogy forróövi, keleti országokból származnak (de Peyster, 1887:15)
1633-ban IV. Fülöp spanyol király kijelentette, hogy nem is létezünk, és valójában spanyolok vagyunk, akik kitaláltak maguknak egy mesterséges nyelvet. Mint Mária Terézia százötven évvel később Magyarországon, Fülöp is megtiltotta, hogy nyelvünket használjuk, vagy hogy romaninak nevezzük magunkat. Mindezek a magyarázatok, noha egyik sem igaz, legalább elismerték, hogy emberek vagyunk. Egyszer ugyanis még az a hiedelem is járta, hogy a Holdról jöttünk!
51. oldal
Mennyire európaiak a romanik?
Nagyon is valódi értelemben ugyanolyan európaiak vagyunk, mint bárki más. Az ‘európai’ nem nemzetiséget vagy etnicitást jelöl; az európaiak ezek sokaságából tevődnek össze. ‘Európai’ nem azt jelenti, hogy eredetileg Európa valamely részéből származunk; ha ez igaz lenne, a lappok, a magyarok, a finnek és az észtek nem lennének ‘európaiak’. A saját ország megléte sem döntő ismérv, hiszen ha az lenne, akkor a baszkok, a katalánok és a frízek sem lennének ‘európaiak’.
94. oldal
Kremnica magyarul Körmöcbánya
Tehát, mitől európai az európai? Ez egy lelkiállapot, annak a tudata, érzete, hogy az ember a világ egy bizonyos részéhez tartozik, része történelmének, különböző térségi és etnikai kultúráinak. Mindebben a romanik semmiben nem különböznek az Európát benépesítő más népektől.
[…]
Az európaiság azonban közösen érzett identitást is jelent, valamint azt, hogy egyformán elismerjük egymást ‘európainak’. A szlovákiai Kremnicában 1993-ban végzett közvélemény-kutatás szerint arra a kérdésre, hogy „Együtt éljenek – e a romák a szlovákokkal, és azonosak legyenek-e életkörülményeik a szlovákokéival?”, a romani válaszadók 100 százaléka „igen”-nel, a szlovákok 91 százaléka „nem”-mel válaszolt. Más országokban végzett hasonló felmérések hasonló eredményekkel jártak. A romanik csak akkor lehetnek európaiak, ha az európaiak is úgy akarják, ha hajlandók kinyitni az ajtót, és bebocsátani a românit, azonban egyelőre még nem ez a helyzet.
95. oldal
Rabszolgaság Havasalföldön és Moldvában (XVII-XIX. század)
A romanik, akik először a feudális földesuraknál találtak munkát, egyes nagybirtokokon éltek, és az 1300-as évek elején már részei voltak az olyan tulajdoncsomagoknak, amelyeket a földesurak vagy a kolostorok adtak egymásnak fizetségként vagy ajándékképpen; az erre vonatkozó legkorábbi írott forrás 1350 előttről származik. A rabszolgaság azonban (románul robie), a ma ismert formájában később fejlődött ki az olyan szigorú intézkedésekből, amelyekkel a földesurak, az arisztokrácia és a kolostorok meg akarták akadályozni, hogy romani munkásaik elhagyják a fejedelemségeket. A romanik azért akartak elmenni, mert gazdáik egyre nagyobb igényeket támasztottak munkaerejükkel szemben. A rabszolgák tulajdonosait olyan törvények védték – a drept ţigan azaz ‘cigányok [fölötti] jogok’ amelyek teljhatalmat adtak neki a rabszolgák életének minden oldala fölött.
Mivel a romanik rabszolgák, idegenek és „hitetlenek” voltak, jogorvoslatra nemigen volt lehetőségül. A hódító oszmánok iszlám világnézete szerint teljesen helyénvaló volt minden meghódított, nem-muzulmán népességet tulajdonként kezelni, és a tizenhatodik századra a ţigan szó jelentése már kimondottan ‘romani rabszolga’ volt.
(37-38. oldal)
A tizenhatodik században 48 centért, azaz kb. száz forintért, lehetett venni egy romani gyereket. A tizenkilencedik században a rabszolgákat már súlyra adták, kilóját két aranyért. A rabszolgák büntetései közé tartozott a megkorbácsolás, a jálague (a talpak korbáccsal való cafatokra verése), az ajkak lemetszése, a lúggal való leöntés, de előfordult, hogy ruhátlanul a hóba hajították, füstölgő tűzrakás fölé akasztották őket, vagy egy cangue nevű, háromszögletű, tüskés nyakörvet adtak rájuk.
40-41. oldal
1800-ra már feledésbe merültek a Farkas Vaszil által 1654-ben hozott rabszolgatörvények, és a rabszolgákkal való bánásmód azoknak a személyeknek a szeszélyén múlott, akik a birtokokon vagy a kolostorokban felügyelték őket. Az oszmán Porta ratifikálta a törvények megszigorítására irányuló kísérleteket, és 1818-ban új ediktumokat iktatott a Havasalföldi Büntető Kódexbe, köztük a következőket:
2. § „A cigányok rabszolgának születnek”,
3. § „Aki rabszolga anyától születik, legyen maga is rabszolga”,
5. § „Minden tulajdonosnak joga van eladni vagy elajándékozni rabszolgáit,” valamint
6. § „Az olyan cigány, amelynek nincs gazdája, a Fejedelem tulajdona.”
(43. oldal)
A teljes jogi szabadságra azonban 1864-ig kellett még várni, amikor – két évvel az egységes Románia létrejötte után – Ioan Cuza fejedelem visszahelyezte a romanikat azokra a birtokokra, amelyeken korábban dolgoztak, ezúttal azonban nem rabszolgákként, hanem szabad emberekként, Mihail Kogálniceanu, az új nemzet vezetője pedig elfogadtatott egy törvényt, amely megszüntette a jobbágyság intézményét, és földet osztott a parasztoknak. A ţigan szó – legalábbis a törvény szerint – ekkor vesztette el ‘rabszolga’ jelentését, és már az etnikai csoportot jelölte.
45-46. oldal
О Baro Porrajmos – A holokauszt
Az európai romani népességet akkor érte a legnagyobb tragédia, amikor a ‘cigánymentes’ Európa tervének megvalósításaként a nácik megkísérelték kiirtani őket. Noha nem ez volt az első eset, amikor államilag megpróbálták megsemmisíteni a românit, hiszen egy ilyen parancsot már VI. Károly német császár kiadott 1721-ben, de ez volt a legpusztítóbb, mivel a nácik által megszállt Európában a romani népességnek több mint a felét elpusztították. A romanik voltak az egyetlen másik nép a zsidók mellett, akiket faji/etnikai alapon kiszemeltek a Végső Megoldásra.
54. oldal
A zsidóktól eltérően, akiket túlnyomórészt Birkenau, Belzec, Treblinka és az összes többi tömeges megsemmisítő tábor gázkamráiban gyilkoltak le, a Birodalmon kívüli cigányokat nagyon sok helyen öldösték, olykor egyszerre csak néhányat, máskor százakat. Egyedül a Főkormányzóságban (Generalgouvernement, azaz a keleti területek) 150 olyan helyet ismerünk, ahol cigányokat mészároltak le. Amikor meg akarják határozni az adott országban az áldozatok számát, a zsidó holokauszt kutatói támaszkodhatnak a háború előtti és utáni népszámlálási adatokra. A cigányok esetében azonban ez nem lehetséges, mert őket csak ritkán vették bele a nemzeti népszámlálási adatokba. Ezért tehát megoldhatatlan feladat a cigány áldozatok tényleges számának meghatározása Lengyelországban, Jugoszláviában, Fehér Ruténiában és Ukrajnában, pedig valószínűleg ezeken a területeken pusztult el a legtöbb áldozat.
66-67. oldal
Az IOM [International Organization for Migration Nemzetközi Migrációs Szervezet] a holokauszt romani túlélőinek felkutatásával és kárpótlásával foglalkozik. A jelentés szerint „újabb kutatások arra mutatnak, hogy a náci korszak idején elpusztított romák száma elérheti a másfél milliót is” (Heine, 2001:1).
67. oldal
Amari Čhib: A nyelvünk
A romani nyelv Anatóliában nyerte el végső formáját, ahol a romani nép két évszázadig, vagy még tovább tartózkodott. Bizonyítékok szólnak amellett, hogy az elvándorlás Anatóliából Európába nem egyszerre történt, hanem több hullámban végig a Balkánon, és azon túl, különböző időpontokban. Például, az isztriai romanik Szlovéniában igen gyenge görög hatást őriznek nyelvükben, ami azt sugallja, hogy őseik nem sokkal a Bizánci Birodalomba való érkezésük után tovább vándoroltak Európába. Ahogy Fraser munkája bizonyítja (lásd 1. fejezet), itt találhatjuk meg a különböző dialektusok elválásának kezdeteit; az Észak-Európában beszélt nyelvjárások használói – ezek közé tartoznak a szintik is – más időpontban, és talán más körülmények között hagyták el Anatóliát, mint azok, akik ma az oláh romanit beszélik. A balti és más északi dialektusokban nem mutathatók ki azok a mélyreható nyugati szláv, román és magyar hatások, amelyek oly jellemzőek az oláhra.
Négy fő dialektus-csoport van: a Déli (vagy balkáni), az Oláh (vagy dunai), a Középső és az Északi. Az oláh dialektusokat, mint a kalderash vagy a lovari romanit, azok beszélik, akik a tizenkilencedik században a romániai nagybirtokokon felszabadított rabszolgáktól származnak (lásd 2. fejezet). A Középső dialektusok közé tartoznak bizonyos Szlovákiában, Magyarországon és másutt beszélt nyelvjárások, mint a bashaldo, míg az Északiak közé tartoznak a szinti, a balti, a finn kaalo romani, valamint a ma már kihalt nagy-britanniai és ibériai nyelvjárások. Európában több helyen, különösen Nagy-Britanniában, Spanyolországban, Skandináviában és a Balkán bizonyos területein az eredeti romani nyelv annyira összeolvadt a környező európai nyelvekkel, hogy csak a szókincsét őrizte meg, amelyet a helyi, nem-romani nyelvek nyelvtani keretei között használ.
151-152. oldal
Nyelvi példák: közmondások
Annak ellenére, hogy a romani nyelvet komolyabb mértékben csak a huszadik század óta használják írott formában, igen gazdag szájhagyománya van, ós az első romani nyelvű publikáció körülbelül száz évvel ezelőtt jelent meg. Köteteket tesznek ki a romani népmesék (lásd, például Mode, 1984 és Tong, 1989). Bőséges a közmondás- és szólásanyag is – az egymást követő nemzedékek ezekben fogalmazták meg a bölcsességet, így adták tovább a társadalmi viselkedés szabályait. Ezek neve romani nyelven garasé lava ‘rejtett szavak’, mivel a jelentés nem mindig nyilvánvaló. A következő közmondások oláh romani nyelvjárásban vannak:
[…]
Kon phenela o čačipe, musaj leske te thol pesko punrro and’e kakali.
„Aki az igazságot készül kimondani, tartsa kengyelben a lábát.” (Az igazság megsérthet és feldühíthet másokat; állj menekülésre készen.)
So arakhes tu and’o dorjavo telal, musaj sas t’avilo and’o dorjavo opral.
„Valaha fent volt, amit a folyó lemosott.” (Nem tudhatod, mit követett el más, mielőtt megismerted; légy óvatos, a múlt következményekkel jár.)
[…]
O marná o lačho and’o čorripe kerel mandjin, thaj o dilo daži and’e khangeri mardjol.
„A jó ember a szegénységben is kincseket talál, az ostoba a templomban is elpusztul.” (Magunk vagyunk szerencsénk kovácsai, ha a Rromanipent követjük.)
Na le tu bút pala tj ’e punrre, le tu pala tj ’e godja.
„Ne a lábadban bízz, hanem a fejedben!” (Ha az eszedet használod, ha bajból akarsz kikeveredni, legközelebb hasznodra válhat. Ha elfutsz, nem lesz még egy lehetőséged.)
155. oldal
Eredmények, teljesítmények és kiemelkedő személyek
A flamenco gyűjtőnév a spanyolországi Andalúziában élő cigányok által a 18–19. században elterjesztett népzenei és táncstílusokra.
Főbb forrásai:
A helyi andalúz parasztzene.
A cigányok összetett zenei hagyományai (egyik részük ugyanis Európán keresztül, másik részük pedig Észak-Afrika felől érkezett a mai Spanyolország területére.)
Az arab-mór hagyományok.
Szefárd-zsidó zenei hagyományok.
Indiai, perzsa, balkáni népzenei és bizánci egyházzenei hatások melyek részben cigány, részben arab közvetítéssel jutottak el idáig.
A gyarmatosítással összefüggésben Dél-Amerikai és Nyugat-Afrikai hatások is beépülnek a flamencóba.
Világos, hogy romanik nélkül flamenco nem lenne. Igaz, hogy összetett zenei forma, azonban hangszeres, koreográfiái és vokális jellemzőinek egyértelmű párhuzamai léteznek ázsiai stílusokban (Leblon, 2002). Bizonyos ismertetőjegyei megtalálhatók Európa más részein lakó romani népességek körében, mint például a cantejondo vagy ‘mély dal’, amely hasonlít a magyarországi löki djililiez ('lassú nóta’), valamint indiai szindhi zenei formákhoz is (Baloch, 1968). A Liszt által azonosított ‘cigány skála’ közel áll a keleti kromatikus skálához, és pontosan olyan, mint az indiai bhairava skála (dó, re1’, mi, fá#, szó, Iá1’, ti, dó). A hagyományos romani kompozíciók Közép-Európában is igen nagy hatást gyakoroltak olyan európai zeneszerzőkre, mint Brahms (‘Acht Zigeunerlieder’), Coleridge-Taylor (‘Gypsy Suite ’), Dvorák (‘Cigánské Melodie ’), Enescu (‘Román rapszódia’), Dohnányi (‘Andante Rubato alla Zingaresca’), Haydn (‘Zigeunertanz’), Joachim (‘Alla Zingara’), Ketelby (‘Chal Romani’), Kreisler (‘Gypsy caprice’), Liszt (‘Die Drei Zigeuner'), Mozart (‘Ungliche Liebe’), Rahmanyinov (‘Magyar tánc ’), Ravel (‘Tzigane ’), Rossini (‘Chanson de Zora ’), Sain-Saens (‘Cigánytánc ’), Sarasate (‘Zigeunerweisen ’), Schubert (‘Gretchen ’), Verdi (‘La Zingara ’), Wolf (‘Die Zigeunerin ’) és mások. Bizonyos zenei elemek, mint a bhairava skála, a melizma stb. használatának Indiába nyúlnak vissza a gyökerei, és minden bizonnyal módosították ezeket az Anatóliában elsajátított közel-keleti stílusok, mielőtt a tizennegyedik században Európába kerültek.
137-138. oldal
Charlie Chaplin – Angliában született 1899-ben, 1977-ben halt meg. Elsősorban komikus jellemszínészként vált híressé, noha játszott olyan komoly klasszikus alkotásokban is, mint a Rivaldafény. Anyja romanichal kovácsok családjából származott. Annyi időt töltött romanik társaságában, amennyit csak tudott, és állítólag a ‘csavargó’ karakterét is a romani életről mintázta. A náci Németországban élő romanik sorsa iránti együttérzése közrejátszott abban, hogy eljátszotta Hitler hasonmását A nagy diktátorban (1940).
