A kötet 2006-ban jelent meg, és résztvevő megfigyeléses módszerrel végzett cigánykutatások akkoriban legújabbnak tekinthető hazai és külföldi eredményeivel ismerteti meg az olvasókat. A kritikai megközelítés sem hiányzik a könyv annak a példányából, amelyet én olvastam (a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Rottenbiller utcai fiókjából kölcsönöztem), ugyanis a könyv második lapjára egy „olvasó” a következőket írta:
„Ez az! De miért élnek cigányok Európában… …és egyáltalán minek vannak! SS”
A könyv tartalma szerencsére nem ilyen színvonalú. Nyolc részre tagolódik:
1. Terephelyzetek (négy tanulmány)
2. Naplók (három tanulmány)
3. Antropológia és média (két tanulmány)
4. Gazdasági antropológia (négy tanulmány)
5. Szociálantropológia (négy tanulmány)
6. Kozmológia (öt tanulmány)
7. Nyelv (öt tanulmány)
8. Recenziók (huszonhét recenzió)
Ez a tartalmi gazdagság mutatja, hogy milyen sokan foglalkoznak a cigányság témájával, és milyen sokféle megközelítési módszerrel lehet a tárgyhoz nyúlni. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy mindazok, akik a cigányságról megnyilatkoznak, számolhatnak vele, hogy számon kérik tőlük: csupán saját, egyedi tapasztalataik és előítéleteik alapján szólnak, vagy megalapozott tárgyi tudással rendelkeznek, hisz létezik nívós szakirodalom.
A kötetből nem emelnék egyetlen írást sem – ezt karcokban, idézetekben, az olvasásomhoz fűzött kommentekben korábban már megtettem –, inkább a könyv fülszövegéből idéznék ide:
„A cigányság olyan sokféle, hogy hozzá képest a mi tapasztalatunk, ennélfogva a tudásunk is, provinciálisnak tűnik. Egy újabb különleges vonás bármelyik pillanatban kérdésessé teheti legmegalapozottabb bizonyosságainkat is.
A cigányság teljességével szembesülni folyamatos agytornára kötelez, mivel a megfigyelőnek minden egyes szituációnál, amelyet megközelít, kész kell lennie arra, hogy újraformálja vizsgálati módszereit. Az összetettség és a sokféleség szellemének a megőrzése esély a cigánykutató számára, és megvédi bármifajta dogmatizmustól.” Patrick Williams
Ennek a sokféleségnek, a cigány-roma népnek és embereknek a megismeréséhez ez a könyv nagyszerű segédeszköz.
Amikor megérkezünk Bánfihunyadra, az utat két oldalról hatalmas bádogtetejű „cigány-paloták” fogják közre. Nagydarab, tekintélyt parancsoló cigány férfi lép az autóhoz, hatalmas pecsétgyűrűkkel, utóbb kiderül, két palota is az övé. Hajlandó velünk szóba állni, hiszen kísérőnk – ismervén, hogy mi az érték a környéken – azt állítja, tudunk ír vízumot szerezni.
A következő történetet aztán egy piculár asszony mondja el, saját, részben román, részben cigány francia nyelvén. Ha tudnék spanyolul is, könnyebb dolgom lenne, azt a többiek is beszélik. A fiatalasszony nemrég ment férjhez, most építkeznek: palotát építenek. Az elmúlt évet Montpellier-ben töltötte, rokonai vannak ott, kéregetett, házalt, tenyérből jósolt. Ezt cigány szóval mondja, nem franciául: „mangel” …
(Horváth Kata – Hajnal László Endre: Erdélyi képek)
Hallomásból tudtuk, hogy Pondoroson vannak cigányok. Már érkezésünk napján feltűnt a város főutcáján Cigány Pistáéknak a környező épületek közül kiemelkedő háza: a kerítés mögött az udvaron zöld padlószőnyeg, a rózsaszínre festett ház előtt a szökőkút, az oda vezető út mentén a kertitörpék és az antikvitást idéző szobrok. Egy közeli faluban élő ismerősünk informált minket: Tudjátok mi ez a giccsparádé? Itt lakik a pondorosi cigánybíró. Egyből felmerült bennünk: mit jelölhet az, hogy cigánybíró ?
A ház giccsparádéként való interpretálása visszaköszönni látszott abban a jelenetben is, amikor pár nap múlva egy busznyi beregszászi turista megállt fényképezkedni a kerítés és a kapuban őrködő oroszlánszobrok előtt: láthatólag remekül szórakoztak, meglehetősen nyíltan minősítve a látványosság etnoesztétikáját.
Boross - Domokos tanulmánya 23. oldal
Lehetséges-e a cigány palotákat elfogulatlanul megítélni? Egyfelől amit látunk, az az ízléstelenség csimborasszója, amely ugyanakkor az öncélú magamutogatás jelképének is tekinthető. Másrészt lehetséges volna egy kommunikációs jelnek is felfogni, amely jel alapvető rendeltetése szerint nem nekünk szól, hanem a cigány közösségen belül nyeri el a maga sajátos értelmét.
„Az építkező használ márványt, betont, csempét, fát, alumíniumot, cserepet, ám gyakran nem abból az alapanyagból készít el egy-egy elemet, amelyből annak eredetije készült.
Egy cigánypalotáról sem hiányoznak az erkélyek, amelyeket oszlopocskákkal tagolnak. Az ablakok kettesével vagy hármasával sorakoznak, az épületekre pedig általában jellemző a tagoltság és a szimmetria. Szimmetrikusan helyezkedik el az épület számtalan tornyocskája is, amelyek általában a főtornyot másolják.
Az épület összes eleme a lehető legtöbb díszítést hordozza – ami készülhet bádogból, kőből, lehet festett vagy vésett, és az összes szabad helyet elfoglalja. Ezek az építmények tökéletesen hasznosítják a figyelem vezetésének elveit: a vizuális játék során a tekintet a kevésbé díszes földszintről fokozatosan halad a leginkább impozáns elem, a tető felé.
A cigánypaloták építészetének elveit nagyon nehéz meghatározni – amikor ugyanis jónak látja, az építtető bármelyiket felrúgja. Ha túl nagy a rendelkezésére álló tér, a szimmetria és az ismétlődés vesztére hozzáad egy díszítőelemet, azaz improvizál.”
Az improvizáció szelleme teszi lehetővé, hogy az épületek bármikor folytathatók, bővíthetők legyenek. Ez a szabadság akár a nomád életmód folyton változó lakhatási körülményeinek maradványa is lehet. A ház lakhatósága nem számít prioritásnak, itt újra a megrendelő nomád mentalitása lép előtérbe. Megtörténik például, hogy a leggyakrabban használt helyiségek egyike: a konyha a pincébe kerül, ablakok nélkül.
Az idézetek innen valók: http://eletmod.transindex.ro/?cikk=7767
A cikk Ioana Savu-Gruiţă Általános észrevételek az erdélyi roma közösségek építészetére nézve című szakdolgozatán alapul, amely 2005-ben jelent meg a Babeş-Bolyai Tudományegyetem közlönyében.
A szerző a Kolozsváron megszervezett Lépj közelebb! című, a romániai romák helyzetével foglalkozó nyári egyetemen tartott előadást a témában.
A kép jajpuri Amber palotát (India) ábrázolja, amely nekem jobban tetszik, mint bármelyik cigány palota, de távoli rokonsága az erdélyi népi építészet e legújabb fejleményeivel vitathatatlan. :)
Másnap Valival már a sorra mentünk vissza. Az egyik utcában éppen nagy csődület volt: az izai felvásárlók jöttek vesszőkért. Mindenki ott állt körben, az árról alkudoztak. Vali a sor egyik szélső házához vitt minket, a családfő éppen kosarat font az udvaron. Papó tizenkilenc évig dolgozott a cipőgyárban, majd amikor a munkalehetőség megszűnt, Magyarországra járt át napszámosként „uborkázni”, de volt olyan időszak is, hogy utcaseprő volt. Vali ezzel kapcsolatban később megemlítette, hogy utcát a Ganyó-gyerekek is sepertek, amiért csúfolták őket az iskolában, mivel az utcaseprést vagy a WC-pucolást tényleg „az igazán csúnyák” csinálják.
Boross - Domokos tanulmánya 24. oldal
Gyakran előfordul, hogy az asszonyok többnyire gyerekeikkel együtt elhagyják a „férjüket”, és hazaköltöznek a szüleikhez, végleg vagy átmenetileg. Mi lehet ennek az oka? Mindig más, „ezeknél nem lehet tudni”. A kisboltot vezető Margit néni által említett két „cigány szokás” kapcsolódhat ide. Az egyik: „tudod, szokás náluk, hogy ha a férfiak berúgnak, akkor megverik az asszonyokat.”. Ő nem tudja, hogy igaz-e, de sokszor jönnek be hozzá úgy a lányok, hogy kék-zöld foltos az arcuk. A másik: „ugye az is szokás náluk, hogy ha a nő megcsalja az urát, akkor levágják a haját ilyen rövidre” (mutat a saját rövid hajviseletére). Ez utóbbi azért feltűnő jelenség, mert a cigány asszonyok általában hosszú hajúak. Jane Dick Zatta az Olaszországban vándorló életmódot folytató szlovén rom cigányok házasságon belüli konfliktuskezelése során figyelt meg hasonló jelenségeket. A közösségen belül bántalmazást elszenvedő asszony semmilyen segítséget nem kap a férje csoportjában, és csak azt teheti, hogy visszamenekül az eredeti csoportjához, amely megvédi őt. Ha a fiatal férfi vissza akarja szerezni a feleségét, akkor a felesége apjával kell kiegyeznie.
Horváth Henriett tanulmánya 29. oldal
GÖRÖG ÉS CIGÁNY NŐK
„A feleségemet elküldhetem, az anyámat soha”, mondja egy férj az engedelmességről, amelyet a fiatal cigány nőnek tanúsítania kell az anyósa irányában. Az anyós/meny közötti konfliktusok azonosak azokkal, amelyek a hagyományos görög társadalomban léteznek:
Nyugat-Thrákiában a meny nem beszélhet az apósa és az anyósa előtt. Kappadókiában megőrződött a nifioti szokása, vagyis, hogy a meny nem beszélhet közvetlenül az anyósához és az apósához, csak harmadik személyben említheti őket, vagy még gyakrabban bizonyos jelek által.
A „cigány nő” olyan nőt idéz, aki a „füle mögött szegfűt hord, szemében ravaszság csillog”, kártyát vet, varázsol és becsap, aki sokszor hazudik, és még lop is… Talán ebben a cigány nőben gyermekkorunk rémalakja tűnik fel. Egyrészről Carmen és a május elsejei búcsú, ahová „cigány nők érkeztek tarka ünnepi szoknyákban”, másrészt a rosszindulatú és erős varázslónő. Képek és sztereotípiák, amelyek megihlették az irodalmárokat (Merimée, Durrell, Cervantes stb.) is, akik gyönyörű történeteket, meséket alkottak a cigány nőről, a női archetípusról, aki varázslatos, hitetlen, megfoghatatlan és ördögi.
(Anna Lydaki tanulmányából)
A telepen élő cigány családok egyetlen rendszeres jövedelmét a különböző segélyek teszik ki, amelyeket a hónap elején kapnak meg az asszonyok. („Dolgoznak? Fenét, hát a családibul élnek. Ugye, ezé a sok gyerek.”)
„Mikor megkapják a családit, óh, akkor aztán van chips, csoki, nyalóka, minden kutyafüle! Akkor aztán veszik a sört is, úgy mulatnak 2-3 napig, de csak addig, utána elfogy, vége, 15-e után már nincs pénzük.”
A telepen élő cigányoknak nincs rendszeres (gazdasági) kapcsolata a faluban lakókkal. A faluban lakók nem hívják napszámba őket. „Micsoda? Még illyet, ki hallott! Mit gondolsz, ki engedné be ezeket a házukba, vagy az udvarba is”.
Horváth Henriett tanulmánya 33. oldal
A cigány/nem cigány közösség sorozatos elhatárolódásának talán legfőbb oka az, hogy a két közösség mindennapi érintkezéseit meghatározó szabályok többsége általában csak részben múlik az egyénen, ritkán függetlenítheti magát a háttérben levő közösségi szabályoktól.
„Szép volt ez a domb, tíz éve gyümölcsös volt rajta. Hát ez a cigány, lerombolta. (…) Lenézem a cigányokat, de én is benne vagyok. Mocskos cigányok, de én is az vagyok. A szívem az fehér . Utálom dombközt. Itt mindenki azt mondja, a cigányok törnek, zúznak, lopnak ! Igaz. De egy kalap! A kalap alá én is beférek (vagyis a dombköziek egy kalap alá veszik a cigányokat). Nyáron elmegyek! Lelépek angolosan. A szülő a hibás, ő küldi a gyereket lopni. Benne van az ösztönében, hogy menni kell törni, zúzni, lopni! Akik mondják a faluban, hogy fel kell égetni a telepet, igazuk van.”
Horváth Henriett tanulmányal 38. oldal
Raimundo Madrazo (1841-1920): Gitana
A spanyolországi romák (gitanók, hitanók, kalók) szokásairól:
A hitanó asszonyok tisztasággal kapcsolatos kijelentéseinek a tisztaságon messze túl mutató jelentése van. Először is pozitívan értékelik azt, amiről úgy vélik, a múltban még napi gyakorlat volt: amit a „szüleink tettek”. Látják a változásokat, de azt nem nézik jó szemmel, mert a tisztaság romlása a női szexuális erkölcsre, az idősek iránti tiszteletre és az elhunytakhoz való viszonyra is káros befolyással van.
Másrészt a tisztaságra vonatkozó kijelentések valójában mindig a hitanók és pájók (nem cigányok, gádzsók) közötti különbségről is szólnak: a pájók piszkosak, a hitanók tiszták, a hitánók tudják helyesen csinálni a dolgokat, a pájók nem. A pájók gusztustalan dolgokat csinálnak. A hitánók az undort jellemzően fizikálisan élik meg: arcokat vágnak, köpnek, néha öklendeznek is, amikor valami gusztustalannak tartott dologról van szó. Amikor a pájók viselkedéséről van szó, ez sokszor előfordul.
(Paloma Gay y Blasco tanulmányából.)
Sipi: Mikor idejöttél, nem kérdezték tőled, hogy nem félsz-e attól, hogy megvernek, kirabolnak? De ugye nem történt semmi ilyesmi?
Én: Nem, de még előfordulhat.
Sipi: Miért?
Én: Nem tudom, mik itt a szokások, szabályok, és lehet, hogy áthágok egyet.
Sipi: Ha át is hágnád, se bántanának. (utalva arra, hogy én itt vendég vagyok.) Egy fontos szabály van: ha virrasztaláskor bemész a (gyászoló) házba, nem szabad köszönni. Nálatok azt mondják, nem, hogy részvétem vagy együttérzésem ? Nálunk nincs ez. Csak bemész, és leteszed az üveg bort, amit hoztál.
Én: Ha nem viszel semmit, megharagszanak?
Sipi: Nem is megharagszanak, de nem jó, ha viszel.
Én: Bárki bemehet a virrasztásra, nem nézik ki az embert, hogy mit keres ott?
Sipi: Lehet, hogy furcsállják, de ők nem tudhatták, milyen közel álltál a halotthoz.
Én: Úgy vettem észre, hogy még napközben sem köszöntök egymásnak.
Sipi: Igazad van. A telepen, ha bemegyünk egymáshoz, nem.
Nagy Péter: „Egy kalap alá vesznek”. Parti terepmunka-napló 71-72. oldal
Francesca Manna: Az abruzzói rom cigányok és halotti szertartásaik.
A legfontosabb katolikus szertartásuk a halotti szertartás, amely pompás kivitelezésében a cigányok királyának, királynőjének mítoszát idézi fel. A gyászszertartás részleteiben nem különbözik a katolikusokétól: misét mondanak az elhunytért a templomban, majd menet kíséri a temetőbe a gyászkocsit, amely előtt folyamatosan virágot szórnak. A cigányok száma, akik ez alkalomra összegyűlnek, valóban lenyűgöző.
Egy cigány nő így beszél erről:
„Ha valaki otthon hal meg, éjszaka félünk, éjszaka égve hagyunk egy lámpát, de mi soha sem égetjük el a barakkot vagy a lakókocsit, ahol meghalt valaki, azok a szintók. A halott mellé betesszük a koporsóba a legszebb ruháit, a személyes tárgyait. Ami megmarad a ruhái közül, azt el kell égetni, vagy el kell ásni, a házban nem marad utána semmi, kivéve a fényképeket. Az arany tárgyait a rokonai vagy a neki kedves személyek fogják viselni. A temetés olyan, mint nálatok, azzal a különbséggel, hogy a miénken végeérhetetlen tömeg van, akár összejön ezer, ezerötszáz ember is.”
A temetési szertartást ebéd követi, amit úgy hívnak, konszoló (vigasz), hiszen vigasztalás a célja.
Szigorúak a gyász alatti előírások: a halál pillanatától tilos a hús, a tojás, a tej fogyasztása – kettőtől hat hónapig tarthat ez az időszak, attól függően, mennyire volt közeli a hozzátartozó. A gyászoló család hét-tíz napig nem főzhet otthon, nem borotválkozhat, nem lehet hajat vágni, nem lehet tévét nézni, táncolni, énekelni, kocsmába járni, lerészegedni. Feketében kell járni. A halál ténye jelentős tisztátalanságot okoz, ezek ellen védekeznek a szertartásokkal, előírásokkal. Úgy tűnik, nem a holtak szellemétől félnek, hanem a halál fertőzésétől.
Amikor először találkoztam a leketárokkal, nagy örömmel fogadtak, felbuzdulva az az érdeklődésemen egyből táncra perdültek, hogy megmutassák a kultúrájuk egy szeletét.
A beás adatközlőimmel néhány hónap után eljutottam oda, hogy a bizalmas dolgaikba is beavattak. A leketároktól bármit megkérdezhettem, néha azonban a válaszból éreztem, hogy nem akarják, hogy az adott dologról többet megtudjak, vagy később egészen mást meséltek ugyanarról a dologról.
Úgy vettem észre, náluk a – magyarok által gondolt – igazság fogalma az adott helyzettől függ, nemcsak egy igazság létezik, hanem sok, pillanatnyi igazság. Ezek a pillanatnyi igazságok példái annak, ami megkülönbözteti a beásokat a leketároktól. A beások szerint „a leketárok hazudnak”, ebből is látszik, hogy nem beszélhetünk a cigányokról, mint homogén egységről.
Morvai Orsolya tanulmánya 51. oldal
Magyar nő a helyi cigányokról: „Valahogy a vérükben van ez az életmód. Eladó voltam sokáig, sokat loptak a boltomból. Olyan dolgokat lopnak, például Milka csokit, meg 500 Ft-os Playboyt, ami nem az alapvető szükségletükhöz kell… A magyarok legalább célszerűbben lopnak…
Míg a magyar megnézi, hogy mit vegyen, addig ők csak bejönnek, és azt mondják, hogy az egész láda paradicsomot kérem, vagy megvesznek egy hatalmas darab színhúst… Az újságok meg a tévé úgy állítják, hogy mi vagyunk az okai ennek a helyzetnek, azért ez már felháborító… Isten előtt csak kétféle kategória létezik: bűnös és nem bűnös, és a romák egyértelműen bűnösek. Kevesen vagyunk még, mi keresztények a faluban. Indítottunk a barátnőmmel egy kis csoportot Örömhír néven, ahová főleg magyar cigány gyerekek járnak.”
– Tud valamit a szokásaikról? Nő: „ Nem igazán, azt tudom, hogy halál esetén virrasztanak egész éjjel. Érthetetlen! Szemben a Roziék (magyar cigányok) is csinálják ezt. Egész nap csak jöttek-mentek az emberek.”
– Tud valami pozitívat mondani a cigányokról? Nő: „Hát nem nagyon. Vagy talán azt, hogy sokkal összetartóbbak. Együtt esznek-isznak. Ez nálunk kevésbé van meg… Nagyon sokat lopnak. Kivágták a tyúkól ketrecét, elvittek néhány tyúkot… Meg meglopnak minket a lakásban. De mondjuk… azok nem is cigányok voltak. A Milka csoki, meg a Plyboy lopásból gondolom, hogy anyagi gondjaik nincsenek. Hatalmas aranyláncok lógnak rajtuk. A telep melletti házakat és nyaralókat is mindig kirabolták.”
A romák ma a világ számos részén megtalálhatók, de legnagyobb számban Közép-Európában és Kelet-Európában élnek. A romák becsült lélekszáma Európában 7–8,5 millió fő. 2001 körül a romának minõsíthetõk száma a Kárpát-medencében 2,5 millió fõ, akik közül 750.000 erdélyi, 800.000 magyarországi, 900.000 szlovákiai lakos. A fenti becslés alapján a romaság a Kárpát-medence népességének közel 9%-át, a (magyarok, románok, szlovákok, horvátok után) ötödik legnépesebb etnikumát képezi. Egyes területeken már relatív, máshol abszolút többségbe is kerültek, ilyen területek szinte minden táján előfordulnak a Kárpát-medencének. A Felvidék népességének 10-15%-át teszik ki a romák, ami a helyi történelmi magyar közösséglétszámát meghaladja. Erdélyben is a 20%-os magyar népességhez hasonló arányban vannak jelen.
A legnagyobb lélekszámú roma kisebbség a következő európai országokban található (becsült adatok):
Törökország: kb. 2,0-5,0 millió
Románia: 1,0-2,5 millió
Spanyolország: 1,5 millió
Franciaország: 1,2-1,3 millió
Magyarország: 0,5-1 mill.
Bulgária: kb. 850 000
Szlovákia: 550 000
Szerbia: 500 000
Görögország: 300 000
Macedónia: 240 000
Csehország: 150-300 000
Olaszország: 130-160 000
Németország: 110 000
Oroszország: 180 000
Egyesült Királyság: 90 000
Ukrajna: 50 000
Bosznia-Hercegovina: 40-100 000
A romák legfőbb etnikai csoportjai Európában:
Gitanók vagy kalók (spanyol cigányok) – Spanyolország, Portugália, Dél-Franciaország,
Szintók (mánusok, német cigányok) – Nyugat-Európa, Olaszország, Közép-Európa, Észak-Európa
Romnicselek (brit cigányok) – Egyesült Királyság,
Vlax romák ("Oláhcigányok"): kelderások, lovárik, csurárik, macsvaják stb. – Délkelet-Európa, Kelet-Európa, Közép-Európa,
Romungrók ("Magyar romák")– Közép-Európa
Beások (rudárik) – Közép-Európa,
Arliják (horahánók, török cigányok) – Délkelet-Európa, Törökország
Bosák (örmény cigányok) – Törökország
A könyvet a Nyitott Könyvműhely Kiadó jelentette meg 2006-ban. Címlapján a KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA megnevezés is szerepel. A kulturális antropológiáról a Wikipédiában többek között ez olvasható:
„A kulturális antropológia középpontjában a kultúra áll és az a feltételezés, hogy az emberi faj olyan képességgel rendelkezik, hogy a világot szimbolikusan fogja fel, ezeket a szimbólumokat a társadalomban képes megtanulni és megtanítani, továbbá ezeknek a szimbólumoknak a segítségével képes a világot és magát a fajt átalakítani, megváltoztatni. A kulturális antropológia művelői a következő területeket kutatják: társadalmi hálózatok, társadalmi viselkedés, rokonsági kapcsolatok, jog, politika, ideológia, vallás, hiedelmek, termelési és fogyasztási szokások, kulturális csere, szocializáció, nemi szerepek és a kultúra egyéb kifejeződési formái, jelentős hangsúlyt helyezve a terepmunkára, azaz a tanulmányozott emberközösséggel való együttélésen alapuló tartós megfigyelésre.”
A KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA témájához ezen az internetes oldalon a legegyszerűbb közelíteni: http://kulturalisantropologia.lap.hu/#b25520363
A KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA alapfogalmairól, történetéről itt olvasható egy összefoglaló:
http://www.kfteam.hu/iromanyok/kulturalis-antropologia.pdf
(Szappanos Adrienn készítette 2002-ben.)
