Egy bölcs, tudós ember, filozófus, lassú tempóban és kissé körülményesen magyarázza el, hogy az előítéletek, a tudatlanság és a gonosz indulatok hogyan sodorják az emberi közösségeket zsákutcákba, amelyek végpontján mindig megjelenik a kegyetlenség, a vérontás. Szép, okos és teljesen hatástalan.
A helyszín a Balkán, leginkább a volt Jugoszlávia és Románia. A tanulságok Európa bármely országára vonatkoztathatók volnának, és akikhez eljut ez a könyv, azok könnyedén felismerhetik a párhuzamokat. Természetesen csak azok olvassák az ilyen könyveket, akik amúgy is tisztában vannak ezzel. Akkor minek? Hogy megerősítsük a tudásukat?
Mondok példát.
A kötet kilenc esszét tartalmaz, amelyek közül a negyedik Bosszú és felelősség a halál árnyékában címmel Ismail Kadare regényét, a Kettétört áprilist elemzi kimerítő alapossággal. Az Odüsszeiát és az Ótestamentumot használja fel kiindulópontnak, és ötven oldal után eljut Mikszáth Kálmán A fekete városáig, közben részletes kultúrtörténeti és filozófiai ismereteket olvashatunk a vérbosszú történetéről.
Kicsit hosszú, de nem kell sietni, úgyis reménytelen. Bizonyos csak a halál.
Idézetek:
Tetszik, nem tetszik, az előítéletek létezését tudomásul kell venni. Belenyugodni már nehezebb. De nem is kell és nem is szabad. Mert csak addig lehet tűrni őket, amíg törvényeik szerint magukba zártan léteznek, és így passzívak.
Tehát addig, amíg a frusztrációkból fakadó és a gyengeségeket kompenzáló egyéni érzések saját erejükből nem kapcsolódnak közvetlen kölcsönösségekbe. Addig, amíg a személyes frusztrációk csak közvetve éltetik az előítéleteket. Addig, amíg az előítéletek közös gondolatvilága személyes marad és az ellenségességek közvetlenül, csak személyek között bomlanak ki.
27. oldal
Hogy a közösségek saját rendjüket minden másénál jobbnak tartják, az csak megnyugtató önigazolás. De erre szükségük is van, mert semmi sem szolgálhatja olyan jól a védekező önfenntartást és a támadó terjeszkedést, mint a felsőbbség tudata. Akár úgy, hogy az kulturális marad (mint a görögöké volt a hellenizmusban), akár úgy, hogy a hatalmi és állami terjeszkedés szellemi megalapozása lesz (mint a Római Birodalom életében).
Mindez persze addig volt természetes (és általános), amíg léteztek valóságos közösségek. Egyes, addig természetes magatartásrendszerek akkor alakultak át előítéletekké, amikor szétfoszlottak a közösségi viszonyok, amikor az azonosság igényének helyét elfoglalta az azonosulás, amikor a felsőbbségérzések is átalakultak annak következtében, hogy alóluk ugyanúgy kicsúszott a (közös) talaj, mint ahogy kicsúszott volt az azonosságigény alól is. Egyes szellemi magatartások továbbá azért is alakultak át előítéletté, mert elvesztették általános érvényüket. Talán ennél is fontosabb volt azonban, hogy a felvilágosodással kibontakozó racionalizmus új szellemi követelmények uralmát hozta, aminek következtében nemcsak az ésszerű gondolkodás igénye szilárdult meg, hanem ez lett minden ítélet és vélemény érvényességének feltétele is. A készen kapott ítéletek gondolkodás nélküli átvétele pedig ellentétbe került a természetessé vált új követelményekkel. Az előítélet fogalmát tehát csak ezeken az alapokon lehet jogosan használni. És csak olyan – közösségi alapjukat vesztett – közös elképzelésekre, amelyek nem értelmes gondolkodásból, nem ismeretre és megértésre irányuló törekvésből, nem tapasztalatok feldolgozásából formálódtak.
24-25. oldal
