Élvezetet Nem Halasztó Modell*
A szegény életmód jellegzetességei: viszonylagos készség fizikai erőszak alkalmazására, a szexualitás szabad kifejeződése, minimális tanulási törekvés, alacsony aspirációs szint. Költekezés, keveset törődnek a jó modorral és engedelmességgel. Ezzel szemben a középosztály tagjai kötelességüknek tartják, hogy takarékoskodjanak, és lemondjanak egész sor élvezetről.
S.M. Miller és Frank Riessman** viszont vitába száll ezekkel a nézetekkel. A középosztály legtöbb tagja nem takarékoskodik, nem mond le az élvezetekről, és nem is szeret keményen dolgozni. Az Élvezetet Halasztó Modell a középosztály normáit és nem gyakorlatát jellemzi. Az élvezetet csak annak érdemes elhalasztani, aki biztos a dolgában, abban, hogy az elhalasztott élvezet végül sokszorosan megjön.
*L. Schneider-S. Lísgaard: The Deferred Gratification Patterns (1953)
** T. M. Miller-F. Riesman: Social Class and Social Policy (1968)
Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek, I. kötet, 285. oldal
Amennyire kívánatos a cigányok külön nyelvének és folklórjának elismerés, annyira indokolatlan a cigány gyerekek elkülönítése az iskolában. Az eddig működő cigány osztályok kivétel nélkül rosszabb tárgyi és pedagógiai feltételek között működtek, mint az iskolák többi osztályai, és semmi okunk sincs feltételezni, hogy a jövőben nem így lesz. […] A külön cigány osztályok kivétel nélkül elszakadtak az iskola „törvényeitől”. A gyerekek együttélési módja hasonlít ahhoz, ahogy a család keretei között élnek, és egyáltalán nem adaptálódnak a tágabb közösséghez. […] Sokszor megtévesztő, hogy a cigány szülők ragaszkodnak a külön cigány osztályhoz. Ragaszkodnak, mert itt bizonyos gettóvédettséget élveznek, és nincs valódi alternatívájuk. Valódi alternatíva nyilván az lenne, ha az elkülönítettséggel párosuló nyugalommal és védettséggel szemben a valódi befogadás állna – megaláztatás és szégyen nélkül.
Solt Ottilia: Cigányok és cigány gyerekek Budapesten. Budapesti Nevelő, 1975/2. szám
Ismételt megjelenés: Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek. Összegyűjtött írások, 1. kötet, 187-207. oldal
Ingyenes ételosztásra várakozók Budapesten 2013-ban.
Magyarországon növekszik a szegények száma (14%), és nő az egyenlőtlenség is az egyes társadalmi rétegek között. Magyarországon a gyermekek 20 százaléka szegény.
Érdemes visszatekinteni a múlt század 70-es éveibe, amikor a Kádár-rezsim állami gondoskodása „kezelte” a szegénység problémáját. Sokan nosztalgiával gondolnak vissza arra a korra, amikor még nem érvényesültek a „kapitalizmus farkastörvényei”, amikor a gaz multinacionális cégek és az érdekeiket védő liberális Európai Unió még nem szipolyozhatták a magyar népet.
Solt Ottilia szociológus 1972-73-ban egy budapesti munkáskerület egyik általános iskolájának körzetében végzett kérdőíves vizsgálatot, és a legszegényebb 10% kiemelt vizsgálata alapján készített tanulmányt. (A Budapesti Nevelő című pedagógiai lap 1975/3. számában jelent meg, Kész a leltár címmel. Ismételt kiadása: Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek, összegyűjtött írások, I. kötet, 211-224. oldal.)
Az alábbiakban ebből idézek:
Az alacsony jövedelmű családok csoportjába a vizsgált körzetben kizárólag munkások tartoznak, és majdnem kivétel nélkül ebbe a jövedelmi kategóriába kerültek a három- vagy többgyermekes családok. A „tipikus” család tehát, amelyről a következőkben szó lesz, sokgyerekes, szakképzetlen munkáscsalád.*
I. A lakás
A háromnál több gyermekes családok döntő többsége a vizsgált körzetben szoba-konyhában lakik. Az alacsony jövedelmű munkáscsaládokban az átlagos laksűrűség 1 szobára 3,7 fő. Száz személyre jut egyetlen fürdőszoba.
Ha egy családban öten, hatan vagy többen élnek, akkor a szobában el sem fér annyi ágy, ahányan vannak, el sem fér annyi szekrény, amennyiben a holmit tartani lehet.** Azt tapasztaltuk, hogy a lakások egyharmadában a szobában nincs is asztal, és az egész lakásban nincs annyi szék, hogy egyszerre mindenki leüljön. Feleannyi ágy van, mint ahány személy. A lakások negyedrészében a szobát nem lehet fűteni, nincs benne kályha. A fűtött szobák is rosszul fűtöttek, mert vaskályha áll bennük, és tél végére általában elfogy a tüzelő is.
Öt-hat, sőt nyolc családtag ellátására sütő nélküli kis rezsó szolgál, ami eleve nem teszi lehetővé, hogy változatosan lehessen enni. Hűtőszekrénye egyetlen vizsgált alacsony jövedelmű családnak sincs. Ötfős vagy annál is népesebb családoknál ötnél kevesebb bögrét, villát, kést találtunk, s nem jut mindenkinek egy-egy lapos- és egy-egy mélytányér.
A lakások berendezési tárgyai általában „alkalmi” darabok, azaz használtan kerülnek oda. A környéken lakó szomszédok rokonok kiselejtezett bútorai kerülnek hozzájuk olcsón vagy ajándékba. Szinte minden lakásban, ahol megfordultunk, éppen leszakadt egy ágy, csukhatatlan volt a szekrény… Az ilyen lakásokban élő gyermekek majdnem hajléktalanok, és a hajdani hajléktalanok életmódját élik.
*A rendszer hivatalos ideológiája szerint Magyarországon a hatalmat a munkásosztály birtokolta, és a gyermek a legfőbb értéknek volt kinevezve. Éppen ezért az ilyen kutatási eredmények csak eldugott helyeken vagy még ott sem jelenhettek meg. Azok a szociológusok, akik a szegénységet kutatták, gyorsan összeütközésbe kerültek a valódi hatalommal, amely igyekezett elnémítani vagy elüldözni őket.
** Egy ágyban többen aludtak, a ruháikat felváltva hordták.
II. Táplálkozás
A gyerekek sokszor éhesek. Legtöbbször a 10-14 évesek, akik nőnek, már nagyok, de nincs saját pénzük.
Amikor étrendjüket összeírtuk, azt is megkérdeztük, hogy mire költenének tíz forintot, ha kapnának. A tízévesnél kisebbek egyharmada, a tíz éven felüliek kétharmada azonnal jóllakna belőle: parizerrel, kolbásszal, szalámival, kakaóval. A közepes jövedelmű családok gyerekeinek 4/5 része takarékbélyegre és édességre költené.
[…]
Összesen 46 alacsony jövedelmű gyerek étrendjét írtuk össze és dolgoztuk fel. E 46 gyerekből 16 egyáltalában nem evett napközben a reggeli, déli és esti étkezésen kívül. További háromnál egy-egy főétkezés maradt el.
Hét gyerek reggelije üres kenyér, zsíros kenyér és tea volt, és napközben legfeljebb üres kenyeret evett.
Tizenhat gyerek ebédje üres leves volt, vagy üres főzelék és semmi más, illetve hideget – zsíros kenyeret – ebédelt.
Tizenöt gyerek vacsorája üres leves, üres főzelék, zsíros kenyér vagy semmi.
Az alacsony jövedelmű családok gyerekeinek kétharmada egész nap egyszer sem lakott jól, mindig csak evett valamit.
[…]
Az alacsony jövedelmű gyerekek átlagosan háromnegyedét eszik annak, amit a közepes jövedelmű gyerekek, és az esetek igen nagy számában feleannyit sem. Táplálkozásukat tekintve tehát az alacsony jövedelmű munkáscsaládok gyerekeit legalábbis nélkülözőknek kell neveznünk.
III. A napközi
Az óvodáknak, az iskolai napközinek és étkezésnek enyhítenie kellene a gyakorlatilag hajléktalan és nélkülöző gyerekek helyzetét. Valóban enyhíti is. Az alacsony jövedelmű családokból a napköziben étkező gyerekek napi kosztja bőségesebb volt, közel másfélszerese az otthon ellátott gyerekekének. De a leginkább rászorultak közül igen kevés a napközis, 46 gyerekből összesen 11. A jobb helyzetben élők közül a gyerekek fele napközis.*
[…]
Tudjuk – és a vizsgálatunk során is tapasztalhattuk –, hogy sok napközi nem nagyon alkalmas arra, hogy egyéb tekintetben is pótolja azt, ami ezeknek a gyerekeknek hiányzik. A maga fegyelmével, a sok gyerekkel, a sokféle kényszerrel és a nem túl jól felszerelt termekkel elviselhető azoknak, akiket otthon viszonylag nyugodt, barátságos lakás, könyv és játék vár, de elviselhetetlen azoknak, akik otthon nem lehetnek egyedül, és idősebb, kisebb testvérek, nagyszülők, szülők elfoglaltságaihoz és természetéhez kell alkalmazkodniuk minden pillanatban. Ahhoz, hogy a nélkülöző, utcán felnövő gyerekeket nyugodt tevékenységformákhoz „szelídítse” az iskola és a napközi, sokkal többet kell nyújtania… A végeredmény általában az, hogy az iskola sem nagyon bánja, ha azok a gyerekek, akikkel sok baj van, nem járnak napközibe. A gyerek is igyekszik kiszabadulni onnan. A szülők pedig szintén nem bánják; annyi panasz, sérelem, összeütközés van amúgy is az iskola és a gyerekeik között, hogy csak jól járnak, ha kisebb a súrlódási felület.
*Mind a mai napig jellemző, hogy az állam illetve önkormányzat által finanszírozott jóléti kiadások legnagyobb része nem a szegények nyomorának enyhítésére fordítódik. Erre jó példa a rezsicsökkentés vagy az adójóváírás, amelyekből a nagy fogyasztók és nagy jövedelműek sokkal nagyobb részt tudnak igénybe venni, mint a szegények. De ugyan ez áll a devizahitelesek adósságtörlesztésére vagy a lakástámogatási rendszerre is.
Ez a divat 1972-ben a Május 1 Ruhagyárban. (Fotó: Fortepan)
IV. Ruházkodás
Az alacsony jövedelmű munkáscsaládokban főleg használt ruhában járnak a gyerekek. […] Ez a szegénység különösen 12 éves kor körül válik nyomasztóvá. Ebben az életkorban válik fontossá a gyerekeknek a jólöltözöttség, de minél nagyobbak, annál többe kerül az öltözködésük, annál nagyobb az árkülönbség a szép és a silány ruhanemű között. A 12 évesek és idősebbek kétharmada ruhát venne magának, 300 Ft-ja lenne. […]
Nem csodálkozhatunk azon, és nem ítélhetjük el, hogy a gyerekek ambíciói „ egy jó szerelésre” irányulnak. Vágyódásuk arra, hogy saját keresetük legyen, erősebb, mint azok az ambíciók, amelyek távlati célok érdekében hozott áldozatokra ösztönöznék őket. Ha az iskola, a pedagógusok, a szülők mégoly alaposan keltették volna fel az igényeiket a kulturáltabb, jobb élet, tudás, szellemi és emberi értékek iránt, egy mindig kopott, soha nem jól öltözött, örökké szakadó, bő, szűk, hosszú, rövid ruhadarabokkal kínlódó, „rendetlensége” miatt annyiszor megalázott serdülő mégis elsősorban szabadulni akarna eddigi helyzetétől. Az iskoláskor, a diákéletmód szétválaszthatatlanul az éhesen végigült órákhoz és a többiek „fölényéhez”, a lemaradás élményeihez kapcsolódik…
A nélkülöző gyerekek szégyellik helyzetüket. Saját maguk és másuk előtt is igyekeznek leplezni a valóságot. Ezt mutatja a velük készített interjúk szövege. A gyerekek bizonykodnak, hogy mindenük van, ami szükséges, ha kell valami, megkapják szüleiktől, és különben sem számít az öltözködés vagy a kaja. A többiek, a valamivel jobb módúak azonban többnyire könyörtelenül érzékelik a különbséget köztük és a náluk szegényebb gyerekek között. Erről tanúskodnak az interjúk rokonszenvi kapcsolatokat magyarázó részei. A rokonszenvet sajnálat kíséri, az elutasítást így indokolják: „semmit sem ad magára”, „hogy lehet tréningruhában járni?”, „kunyerál”. A nélkülöző gyerekek bőségesen adnak okot az elutasításra. Valóságos versenyképtelenségük igen gyakran vált ki vadságot, támadókedvet vagy elzárkózást.
A szűk lakás, amely lehetetlenné teszi a magányt és a társas érintkezést egyaránt, a magányra és társaságra vágyó gyerekeket is az utcára kényszeríti. Mire 16-17 évesek lesznek, s valami pénzük is van már, rég elfelejtették, hogy az utcákon, olcsó presszókon, tereken kívül más is van a világon. A piszkos, sivár udvarokon élik életüket a kicsik, az utcákon a valamivel nagyobbak, a tereken a kamaszok. Minden gyerek és gyermekcsoport teremt magának valamilyen világot. Ezeknek a lakásokból kiszorult gyerekeknek a „világa” is kiszorul a viszonylag védett, biztonságos falak közül, élményeik egy őket alig védő terepen születnek, itt működik a fantáziájuk. (Biztosan ez az egyik oka, hogy a kicsik és kamaszok tele vannak félelemmel szerencsésebb és védettebb felnőtt kortársaikhoz képest.)
