vargarockzsolt

Élt a tizenkettedik században egy provanszál költő, aki a háborút, az erőszakot, a gyilkolást dicsőítette. Neve – nagyszerű költészete ellenére – csupán azért maradt fenn, mivel Dante az Isteni színjátékban megénekelte. A ”Pokol huszonnyolcadik énekének utolsó sorain csoszog végig” és „hajánál fogva viszi levágott fejét, amely ide-oda leng, akár egy lámpás” – ezzel a képpel kezdi regényét Paul Auster, s így vezeti fel regénye központi figurájának bemutatását, aki középkori elődjének névrokona, és talán reinkarnációja. Born professzor svájci származású, a regény jelenidejében – 1967 és 2007 között – filozófiát és politológiát tanít különböző európai és amerikai egyetemeken, ezen kívül valószínűleg kapcsolatban áll bizonyos titkos kormányszervekkel is. Nevezzük őt a nagybetűs Gonosznak.
Vele szemben áll a tipikus hatvannyolcas egyetemista srác. Amerikai középosztályból származik, költőnek készül, gyűlöli a háborút, nem akar harcolni-meghalni Vietnámban, rendkívül jóképű, intelligens, és oda van a szexért. A pozitív képet kicsit árnyalja, hogy fel nem dolgozott családi traumák állnak mögötte, ezért kissé labilis idegrendszerű, eléggé céltalan, meglehetősen dekadens és határozottan perverz. (Mi a perverz? Az, amit már én sem engedek meg magamnak.)
Ő tehát a Jófiú.
A regénynek vannak további szereplői is, leginkább nők, akik a két főhős vonzásában élnek. Amerikaiak és franciák, szépek és csúnyák, szegények és gazdagok.
Na most, ezeket az összetevőket jól összerázzuk, hogy legyenek benne ütközések, konfliktusok; a narrációt megkavarjuk, hogy az elbeszélő legyen egyes szám első személyű, egyes szám második személyű és egyes szám harmadik személyű is; csöpögtetünk bele itt-ott egy-két irodalmi hivatkozást, illesztünk bele verset, naplót, magánlevelet, visszaemlékezést és párbeszédet, és íme, már kész is a sikeres posztmodern regény.
Ja, kell még egy jól hangzó, talányos cím is, amelynek értelmezésén aztán rágódhatnak a kritikusok.
Azért, a sablonokat leszámítva, ez nem rossz regény. Paul Auster jó író, a kiszámítható, és időnként meglehetősen melodramatikus fordulatokon túl a háttérben Láthatatlanul, felsejlik valami rezignált bölcsesség. A konfliktusok rendszeresen feloldatlanok maradnak, az egykor izzó szenvedélyek az idők múlásával kihunynak, legfeljebb az emlékük parázslik halványan, és a párhuzamos életutak – bűnöktől és érdemektől függetlenül – a halálba futnak. Nincsen feloldozás, nincs katarzis, akár a való életben, és ennyiben ez a könyv hiteles, realista regény.