Ez volt a dolga. Aki ilyet tud, annak meg kell írnia.
Kiss Ottó megrázó, felkavaró, szívszorítóan fájdalmas történettel rajzolta meg a Kádár-kor vidéki Magyarországának hiteles és jellegzetes képét, egy gyerek szemszögén keresztül.
A kritikusok meg tehetnek egy szívességet.
Igen, a regény második fele, különösen a vége, talán elnagyolt, és elnagyoltságában is hosszú, de ez a történet logikájából következik. Mert mi is lenne a helyes, követendő írói eljárás, metódus, ha a főhőssel már az élete elején megtörténnek a legfontosabb események, amelyek határozott pályára állítják a későbbi sorsát?
Ennek így kellett lennie, nem hiányzik az elszürkülés* fokozatainak a részletesebb kibontása, ábrázolása. Azért meg külön piros pont, hogy elkerülte a drámai, de hazug csattanó csapdáját. Ilyenre csak igazán komoly írók képesek.
És az olvasó? Hát, az olvasó csak olvasson. :) Keressen magának szép, romantikus, kalandos történeteket, amelyek szórakoztatnak.
Van egypár olyan író, aki nem nagyon törődik az olvasója szórakoztatásával. Kapásból Tar Sándor, Ménes Attila és Borbély Szilárd neve jut az eszembe. Persze, biztosan lehetne folytatni a sort. Ezeknek az íróknak megvannak a saját történeteik, karaktereik, helyszíneik, és ezen nem lehet változtatni. Ilyen fájdalmas regényeket, elbeszéléseket bírnak írni. Azért ez nem rossz irodalmi társaság. Kiss Ottó ezzel a regényével közéjük lépett.
* Sokáig gondolkoztam ezen az elszürkülésen. Talán, ahogy felnő az ember, bedarálja a világ, vagy csak egyszerűen eljelentéktelenedünk, eltörpülünk a többi emberhez vagy a világ gazdagságához képest. És talán ez nem is minden emberre igaz. De vannak kiinduló feltételek, amelyek erre predesztinálnak. Jó szemű író kell ahhoz, hogy ezekben a hétköznapi, látszólag unalmas élettörténetekben felfedezze a megörökítésre méltó egyedi vonásokat.