Érdekes könyv. A hátlapon írja egy írónő, hogy a „mesterségesen lilára színezett nyomorúság helyett” megismerhetjük belőle a valóságot. Egy interjúban a szerző is megerősíti, hogy „…a magyar irodalom a hagyományaiból adódóan konokul ragaszkodik a szegénység témájához”.
Ja. Jókai meg Mikszáth még rendben volt, de aztán jöttek a mesterségesen lilára színezők, József Attila: Harmad napja nem eszek, se sokat, se keveset, Móricz: Barbárok, Árvácska, satöbbi. Aztán a magyar irodalom ebben benne ragadt. Van ez a Tar Sándor, Háy János, Kiss Ottó, Ménes Attila, Borbély Szilárd vonal, amelyik nem is tud másról írni. (Mondjuk az Esterházyt, Nádast, Krasznahorkait nem tudom ebbe beleilleszteni, de ez legyen az én bajom. Még az is eszembe jutott, hogy a Pilinszky meg a vallási tematikában ragadt bele. Ahelyett, hogy slam verseket írt volna. A Hamvas meg olyan ezoterikus izé, ami most éppen divatos, de olvashatatlan. Mármint a Hamvas. Olyan hosszú, és érthetetlen, mert tele van idegen szavakkal. Hiába trendi. Szegény Hamvas.)
Még szerencse, hogy már érezni a megújulást, Frei Tamás, Lakatos Levente, Vass Virág meg Fejős Éva már betörtek Dévénynél új időknek új dalaival. Nem is értem, hogy ezek a szerzők miért az Ulpius-háznál, és miért nem a Kalligram kiadónál jelennek meg. De talán most majd beindul egy egészséges változás. Kötter Tamás könyve lehet az első fecske.
No, de nézzük tovább. Ez a könyv a mellett, hogy nem a szegényekről, hanem a gazdagokról szól, ráadásul még posztmodern is! Van benne tizennégy novella, amelyek lazán, szereplőkkel és helyszínekkel kapcsolódnak egymáshoz. Rövid történetek, rövid mondatok, amelyek az olvasót nem terhelik túl. Egységes egyedi stílusban. És ez így együtt egy igazi világ: Budapest, 2014. Topmenedzserek, multinacionális jogászok, és akik hozzájuk kapcsolódnak: kiszolgáló személyzet és lányok. Nők! Ez nagyon fontos. A nők a szerző számára láthatóan nagyon fontosak. Szinte minden férfi szereplőjének a fejében állandóan a nők járnak. (Erről a Kiscsillag egy száma jutott az eszembe, az Állnak a férfiak*. Ezek szerint a férfiak fejében, függetlenül attól, hogy multinacionális jogászok vagy rozsdás vasszagúak, mindig csak a nők járnak. Ez bizony egy újabb bizonyíték az emberi faj – legalábbis annak férfi halmaza – egységes mivolta mellett. Már csak ezért is megérte elolvasni ezt a könyvet.)
Szóval a nők. Erről sokat tudnék mesélni. Kötter egy interjúban kifejti, hogy ő a nők tradicionális szerepvállalását tartja helyesnek, ami könyve szerint abból áll, hogy a nők többnyire kurvák, vagy ha nem, akkor áldozatok. Én ezt nem pontosan így gondolom, de nem vitatkoznék a szerzővel, nyilván neki ilyen tapasztalatai vannak, voltak, gondolom úgy se tudnám meggyőzni.
Inkább még egy kontextust vennék elő. Párhuzamosan Kötter könyvével Joyce Dublini emberekjét olvasom. Elég unalmas. Szenvedek tőle. Azért kéne elolvasnom, mert akkor állítólag az Ulysses érthetőbb lesz. De miért kéne az Ulyssest elolvasnom? Sznob vagyok? Aki Joyce-t, József Attilát, Tar Sándort, Nádast vagy Esterházyt olvas az sznob? Vagy csak életidegen bölcsész? És ha párhuzamosan Kötter Tamást meg Frei Tamást is olvas, akkor már nem? Nem tudom, olyan bonyolult a világ.
Az viszont biztos, a Rablóhalak nekem nem volt unalmas. Egy nap alatt elolvastam. Sokszor hangosan röhögtem rajta. Van akinek nem jön be ez a laza stílus, de én élveztem. Réz András írja a könyv hátlapján: „Kitinpáncélosok rohangálnak egy napolaj illatú plasztik strandlabdán. Néha megtorpannak, egy pillanatra felvillan bennük, hogy a dolgok mélyére kellene ásniuk. Nem teszik. A Rablóhalak nem a Nagy Bummról szól, hanem a halk nyüszítésről.” Nos, ezek a könyv legjobb mondatai, de én a nyüszítést nem hallottam. Inkább képregényfigurákat, karikatúrákat láttam, akik szórakoztatóak, de nem keverhetők össze az igazi, élő emberekkel, akiknek érzelmeik vannak, akik nyüszíteni tudnak. Nincs nyüszítés, de legalább nem unalmas.
* a videó képeiért én kérek elnézést: