Egy doboz desszert, amelybe 46 darab Bogoly Berti-féle mindenízű drazsé van csomagolva. Látszólag, külsőleg egyformák, de belül, a finom csokimáz alatt meglepetés vár, hol édes, hol keserű.
Márai írja a Naplójában, hogy a 20. század legjelentősebb szerzői nem voltak tekintettel az olvasóikra, saját világukba teljesen elmerülve írták a műveiket, nyilván Joyce-ra, Proustra és hasonló szerzőkre gondolt. Ezzel szemben Kőrösi Zoltán tiszteli az olvasóit, történetekkel ajándékozza meg őket, de ezekről az ajándékokról az a közmondás jutott az eszembe, hogy óvakodj a görögöktől, még ha ajándékot is hoznak! 46 darab desszertet nem lehet egyszerre felfalni, a sorozatban érkező élményeket adagolni kell, különben rosszul leszel tőlük, talán ezért is van, hogy a túl mohó olvasók megcsömörlöttek, még mielőtt a vékony kötet végére jutottak volna.
46 novella, rövidek, tömörek, örkényi kétpercesek. Sokszor szentencia-szerű bölcsességgel kezdőnek, amely arról szól, hogy a következő történet hitelessége bizonytalan, az elbeszélő úgy hallotta, azt mesélik, de hát az emlékezet már csak ilyen, bizonyos dolgokat kiemel, más dolgokra ügyet sem vet, aztán az idő is elvégzi a maga munkáját. Például:
”Vannak, akik úgy vélik, hogy ezt az ügyet annak idején még az újságok is hírül adták, így hát kétség sem fér hozzá, bizonyosan igaz. De vannak olyanok is, akik arról beszélnek, hogy ők maguk is a helyszínen lettek volna, csakhogy, emelik fel figyelmeztetően a mutatóujjukat, vigyázzunk ám, mert bizonyos részletekre ők például másképpen emlékeznek, mint ahogyan az mára fennmaradt.”
57. oldal, A salgótarjáni eset
Máskor viszont a szentencia elmarad, és helyette egy lírai kép adja meg az időt és a helyszínt. Például:
”Úgy mesélik, ez az eset valamikor október elején történt, októberben, amikor még zöld és sárga, pirosodó és barna levelű fák váltogatják egymást az útszélen a börzsönyi erdőkben, és hajnalonként ugyan hűvös van, a pókhálókon gyöngyös vízcsöppek gyűlnek, de délutánra kisüt a nap, a kirándulókról lekerül a kiskabát is. Bizonyos kerékpáros kirándulók ereszkedtek le a határ mentén, az Ipoly folyását követve, hogy aztán átvágjanak a dombok között és Kemence után lekanyarodjanak a perőcsényi völgybe.”
127. oldal, A perőcsényi eset
Akár így, akár úgy, nyugodt hangban kezdődik az elbeszélés, hétköznapi helyszínen, hétköznapi szereplőkkel, magyar városokban, falvakban, magyar emberekkel. Aztán mindig történik valami csoda. Ezt a csodát a csecsemők vagy kisgyermekek megjelenése kíséri, ez minden történetben azonos, de a csodák lefolyása és kimenetele mindig más és más. És a csodákra nincsen magyarázat, csak az a biztos, hogy felfeslik valahol a valóság szövedéke, és előtűnik egy pillanatra valami, ami titok, ami megmagyarázhatatlan, ami néha reménykeltő, sokszor félelmetes, de mindig olyan élményt ad, ami lét intenzív megélésének lehetőségére hívja fel a figyelmet.
Aztán a történetek befejeződnek, az emberek napirendre térnek felette, mit is tehetnének mást, hisz nincsen magyarázat, és tanulság sincs, ha csak az nem, hogy nem tehetünk semmit, ”Talán ha a hó lehull, az majd segít.” vagy ”Jobb, ha hallgat az ember.” esetleg ”A fene se érti ezt az egészet.”
Ezt a tanulság nélküliséget, elbeszélői (írói) elhallgatást, lehet többféleképpen magyarázni, Balassa Péter annak idején a recenziójában* a keleti filozófiák, a zen rezignált bölcsességét fedezte fel ebben, Németh Gábor szerint** viszont a szerző „a világba vetettség hideg, szenvedélytelen és terméketlen fájdalmáról hallgat”. Én nem tudom, hol így, hol meg úgy éreztem. A sok novella közül volt amelyik a szépséges és titokzatos nyugalmával (A perőcsényi eset), volt amelyik az őszinte, de ki nem mondott fájdalmával (A szolnoki eset) fogott meg. És még olyan is akadt, amelyiken végig szinte felhőtlenül mosolyogni tudtam (A városligeti eset).
A kötetet Czabán György fekete-fehér fotói illusztrálják. A fotók egy része a novellák helyszínét mutatja, de néhány portré is van benne, barátokról, ismerősökről, az irodalmi élet szereplőiről, például Balázs Attila, Csordás Gábor, Mészáros Sándor is feltűnik egy-egy képen, és ezzel a mellettük szereplő történetek elemelődnek az egyébként is furcsa, groteszk novellai valóságoktól. Például Balázs Attila író a fényképe mellett saját nevén, de egy álmodozó hentesként szerepel a történetben, viszont az író-kritikus Mészáros Sándor fotója mellett egy Hatvani László nevű debreceni tanáremberről olvashatunk – miközben Mészáros Sándor debreceni kötődése közismert.
A könyv Kőrösi Zoltán Az utolsó meccs című focis novelláskötetének a párdarabja, akinek tetszett ez a könyv, annak érdemes azt is elolvasni.
Egy karc:
Álmodozva bámul.
Nos, ahogy fennmaradt, abban az időben a Király utcában és a Hunyadi téri vásárcsarnok környékén igen sokat beszéltek egy bizonyos Balázs Attila hentesről. Illetve nem is csak beszéltek, hanem kérdezősködtek is. Hogy az addig rendben volna, a hentesmestert mindenki ismeri, rendes ember, jó ember, de mostanában valami baj van vele.
[…]
Azt is híresztelték a csarnok környékén, hogy a beszédével is történhetett valami, sőt, ezt venni észre legelőbb. Hiszen az ideig nem is lehetett odalépni a pulthoz, hogy az a nagydarab ember mindjárt meg ne kérdezte volna, milyen az idő, hogy van otthon a család, csúszik-e az út, mikor kell orvoshoz menni. És közben pedig már a pillantásokból is értett, járt a keze, csak úgy villogott a kés. Most meg mintha már nem is ő lenne.
Mint aki csak keresi a szavakat, vagy nem is tudja, mit akarna mondani. Álmodozva bámul, a vágódeszkát farigcsálja. Vagy megesett, hogy a húsdarálót kapcsolgatta, csak mert a forgását akarta nézni. És mindeközben olyanokról beszélt, hogy valami baj történt az idővel. Mert hogy őszerinte valamikor, bár senki nem ügyelt rá, de megállt az idő, illetve nem is egyszerűen megállt, és nem is az, hogy nem megy, hanem most már körbe-körbe forog, éppen ahogyan a növényekből hús lesz, a húsból másik hús, és aztán amikor visszaveszi a föld, hát újra csak növény. Erről beszélt, és mutatta is, hogy ez az egész olyan volna, mint a forgókés, szeletel csak folyton. És hogy ő már tudja, miszerint igenis, ki lehet ebből lépni, amiként a saját lábnyomába is visszahátrálhat az ember, nem könnyű, az igaz, de sikerül, ha óvatos.
Kőrösi Zoltán: Történetek a csecsemők csodálatos életéből
105-106. oldal, A Király utcai eset
[A képen Balázs Attila író. A könyvben is róla van fénykép a novella mellett, henteskötényben áll egy hentesüzlet előtt, de az a fénykép (Czabán György felvétele) nem elérhető.]
Idézetek:
A váci eset
Valójában ez az eset nem is Vácott történt meg, hanem valahol ott Vác és a szentendrei sziget között, a Duna közepén. Szürkület, vagy inkább este volt már, a utolsó komp indult a váci révből. Az a fajta késő nyári alkonyat, amikor nem mozdul semmiféle szél, a hirtelen támadt hűvösségben gőzölögni látszik a víz, és szinte összeolvad a folyó és a hamar érkezett sötétség; néhány lépésnyire láthat csak az ember, s aztán már az áthatolhatatlan homály, belefárad a szem.
Lassan, pöfögve, a reflektorokat is felkapcsolva igyekezett át a komp a szigeti partra. Autósok, gyalogosok, biciklisták bámulták a vizet, várták a kikötést.
65. oldal
Arrafelé, a késő őszi időkben, amikor már csak a hideg és nyálkás szelek söpörgetik a barnult levélcsomókat a járdaszélen, és az ablakokon vastagra, csíkosra hízik a pára, úgy mondják, nincsen is jobb annál, mint hogy az ember átpirosodott bőrrel, vízszagúan, nedves hajjal leül a termálfürdő büféjében, hátradől a bőrfotelban, mintha még az össze-vissza hullámok között lebegne, kibámul a vastag üvegen túlra, és valami fehérséget képzel oda, hó is lehetne akár, vagy csak a szem káprázik, éppen, ahogyan a fülben is ott van még a medence zaja, kiabálások és fújtatások, sípolás és fröcskölés, akár a csontszín kávéfőzőgép szuszogása, és ott fent, a sarokba illesztett vasállványon a már kora reggel kinyitott televíziókészülék egyhangú, álmosító duruzsolása, és úgy múlnak a percek és az órák, mint az eső is szemetel, múlnak csak, de ettől sem felállni, sem elindulni nem kell, csupán néha-néha kinézni az ablakon túlra, hallgatni az ajtó fölötti nagy, kerek óra kattogását.
17. oldal, A gyulai eset
Katonáék pedig, hogy már némely lökdösődések révén a bejáraton belül juthattak, rövid tanakodást követően a vízilovak medencéje és a zebrák, az antilopok kifutója felé vették az irányt, mondván, hogy az ifjú Katona Imre épülését alighanem e vadállatok megtekintése szolgálhatja a legelőnyesebben. Az elbeszélések szerint a kijelölt úton mindaddig békésen is haladtak, míg a bölények lakóhelyével szemközti fabódéhoz nem értek, itt azonban, talán a pultra rakott állatcsemegék, valami vásárlás, vagy tán egészen más ok miatt, ki tudhatja, senki nem mondhat biztosat, a fiatal pár mind hevesebben veszekedni kezdett, olyannyira, hogy végezetül Katona Imre mind az állatkerti séta, mind a fiatalabb Imre cipelésének gondját a feleségére átruházva hátat fordított a családnak, fennszóval hangoztatva, hogy nem csupán a napfény és a meleg és a bosszúság, hanem igenis amiatt fog valahol üvegsöröket fogyasztani, mert személyesen ő azt nagyon is megérdemli.
100. oldal, A városligeti eset.
