1. Az angol lobogó
Az angol lobogó története Kertész Imre élete, amennyiben nem mondható el másképpen, mint minden előzmény és körülmény leírásával, mondja Kertész a novella első mondatában, hangsúlyozva, hogy ez lehetetlen.
Lehetetlen minden előzmény és körülmény leírása, de lehetséges néhány motívum kiemelése, pontos ábrázolása, hosszú mondatokban, mindenre kiterjedően. Úgy fogalmazni, mint Thomas Mann (és mint Nádas Péter, és mint Krasznahorkai László, és mint Kazuo Ishiguro) lehetséges, annál is inkább, mert a Katasztrófa, amelyben telt Kertész élete, ember és történelem konfliktusából származik, és nem ember és Isten (vagy valamely transzcendens világ) konfliktusából. A történelem már régóta rémtörténetekből áll, de létezik mellette a szabadság világa, a műélvezetben, az irodalmi és zenei alkotásokban megélhetően és megérthetően még a diktatúra körülményei között is, és létezik szimbolikusan is, egy emlékképben, egy 1956-ban egy angol dzsipre terített angol zászló képében – hát ez bizony elég kisszerű megoldás vagy magyarázat vagy értelmezés, amit csak súlyosbít az utolsó oldalon didaktikusan összefoglalt mondanivaló, amelybe hiába van belekeverve Isten, itt már késő…
Ez a novella szép, míves, de a világfájdalmas önszemlélet, és a stílus, amelyből hiányzik a humor és az önirónia, párosítva a didaktikus és filozófiailag földszintes mondanivalóval, számomra csalódást okozó volt. 3,5 csillag.
2. Detektívtörténet
Ma már nem olvasok ponyvaregényeket, amióta egy ponyvaregény olvasása közben egyszer hirtelen azon kaptam magam, hogy egyszerűen nem érdekel, ki a gyilkos, hogy ebben a világban – egy gyilkos világban – nemcsak megtévesztő és tulajdonképpen felháborító, de fölösleges is azon töprengenem, hogy ki a gyilkos: mindenki. – írja Kertész az 1991-ben íródott Az angol lobogó 11. oldalán, majd a 2002-ben kiadott azonos című kötetét egy „ponyvaregénnyel”, egy 1971-re datált detektívtörténettel folytatja.
Természetesen ez a történet sem egyszerű ponyva, hisz a noir formai sablonjai mögött Kertész a hatalom és az erőszak logikáját kutatja, és ez a kutatás fontosabb, mint az, hogy valami bűnügyi rejtélyt prezentáljon és megoldjon.
A cselekmény egy dél-amerikai diktatúrában játszódik, ahol egy kis narratív játék után egy halálra ítélt egykori detektív, egy erkölcstelen szolga visszaemlékezését olvashatjuk egy ártatlan áldozatokat követelő rendőrségi tévedésről.
Az elkövetők saját szándékaiktól függetlenül hóhérok, az áldozatok pedig szint úgy a rendszer logikája szerint – saját elképzeléseiktől és cselekedeteiktől függetlenül – válnak áldozatokká. Ez a logika kimondva is zsidóüldözés idejét idézi:
– Ide hallgass – folytattam. – Felszámolunk, lecsapunk, felgöngyölítünk, kihallgatunk: rendben van, ez a munkánk. De miért gyűlölöd őket?
– Mert zsidók! – vágja ki erre. Úgy meglepődtem, hogy majd’ lenyeltem a cigarettám. Azt hittem, az a könyv ment az agyára, amit folyton bújt akkoriban, és most is a kezében láttam. Hinnék-e, hogy Rodriguez tudott angolul? Márpedig tudnia kellett, mert a könyv angol nyelvű volt, amerikai kiadás – valami disznó csempészáru. Ki tudja, hogyan tett rá szert: talán valamelyik házkutatás során kobozhatta el. A virító címnek egyetlen szavát értettem csak: „Auschwitz”. Bár ez nem angol szó, hanem egy helységnév. Persze az ember hallott valamit róla: rég volt, és messze is, valahol abban a nyavalyás Európában, annak is a keleti felén. Vigyen el az ördög, ha értettem, hogy mi közünk hozzá, és hogy miként jön ez ide.
– Te állat – mondom én –, hiszen ebben az egész nagy országban talán néhány száz vagy ezer zsidó, ha akad?!
– Az nekem – mondja – mindegy. Aki mást akar, az zsidó. Különben miért akarna mást?! – Csak bámultam rá. Rodrigueznek volt logikája, az már szent igaz.
74-75. oldal
Ez így túl direktnek, didaktikusnak hangzik, de az áldozatok szerepjátékai és a noir kellékei a kisregény végéig fenntartják a feszültséget, ezért ez egy fokkal jobban tetszett, mint Az angol lobogó. 4,5 csillag
3. A nyomkereső
A kötet négy szövege közül ez tetszett a legkevésbé. A történet annyira hiányos, hogy az események értelmezése akár az olvasó kénye-kedve szerint történhetne, de a szerzőről való tudásunk meghatározza az egyetlen lehetséges olvasatot: itt (is) csak az egykori koncentrációs táborok és a Holocaust lehet a központi téma. Irodalmon kívüli tudás lép be tehát a szöveg terébe, kötelező érvénnyel – akkor viszont minek a rejtélyeskedés? – tehetjük fel a kérdést.
A szöveg megformáltsága szokás szerint mesteri, de az eseményeknek nincs igazán meg a maguk belső logikája, ezért az egyes leírások, víziók öncélúnak tűnnek, a szereplők pedig csak marionett figurák, akiket az író bármire felhasználhat. A stílus néhol kissé modoros, a történet pedig unalmas. 3 csillag.
4. Jegyzőkönyv
A szégyen, a megaláztatás a legnagyobb kín. A személyiség megkérdőjelezését, kétségbe vonását jelenti, és ezzel megelőlegezi a halált.
Ez a novella egy ilyen megaláztatásról szól. Arról, hogy Kertész Imre az Auschwitz után, Auschwitz tudatával felépített és megőrzött – iszonyúan sérült és sérülékeny – személyiségét hogyan veszti el egy rövid utazás alatt, hogyan „hal meg”.
„Meghal”, aztán megírja, elé szerkesztve egy önigazoló menedéket: Krisztus a menedék.
Jól írja meg, nagyon jól írja meg, mondom én, aki szereti a stílusát, a fanyar humorát, az önmarcangoló őszinteségét, az irodalmi utalásait, idézeteit, a pontos mondatait, a briliáns kompozícióját.
Az önigazolással sincs semmi baj, a szöveg elővetíti és egyben igazolja is, hogy a szerző azon az úton járt, amely a végből visszacsatol a kezdethez. Halál után csak a feltámadás adhat életet. Remekmű. 5 csillag