1942 (a regény megjelenésének dátuma), Franciaország. Az ország 3/5-ét megszállták a németek, a maradék területeken Pétaint marsall kollaboráns Vichy Franciaországa*. Az olvasó ebből mit sem tud, nincsenek háborús utalások.
Maigret főfelügyelő urat, a párizsi bűnügyi rendőrség vezetőjét lapátra tették, a hivatalos indok szerint azért, mert a Nemzetbiztonsági Hivatalt és a Bűnügyi rendőrséget összevonták.
Maigret-t lehelyezték Vendée-be, a Lucon nevű kisvárosban lett megyei prefektus. Napközben az egyik kávéházban biliárdozik, esténként a helyi orvossal és vaskereskedővel kártyázik. Látszólag minden rendben van, de biztosan nagyon frusztrált, forr benne az indulat.
Aztán végre történik egy gyilkosság!
Egy kis halászfaluban, az Atlanti-óceán partján zajlanak az események, ahol egyszerre jelennek meg Balzac és Móricz Zsigmond tollára illő szereplők. A falu perifériáján feltűnő elit belterjes, erkölcstelen és degenerált; a helyi halászok meg a tenger hullámaiból és a partmenti nedves lápból kinövő őserő szimbólumai: szilajok, fékezhetetlenek, ösztönlények. Maigret itt jól érzi magát, eszik, iszik, időnként kitör belőle a vadparaszt, de azért megoldja a bűnügyet is. Ha a teljes világ erkölcsi rendjét nem is tudja helyre igazítani, azért helyi méretekben igazságot tesz. (A gyilkos minden bizonnyal guillotine alatt végzi – a nyilvános, bárddal történő lefejezést 1939-ben eltörölték Franciaországban – micsoda puhányság, óh, hogy korcsosul a nemzet! – ez a saját ironikus megjegyzésem.)
Julian Barnes a Flaubert papagája című regényében írja:
„1872-ben a francia irodalmi körökben sokat vitatkoztak róla, miféle bánásmódban kell részesíteni a házasságtörő asszonyt. Megbüntesse-e a férj, vagy bocsásson meg neki? Az ifjabb Alexander Dumas a L'Homme – femme című művében egyszerű megoldást tanácsolt: „Öld meg!” A könyvet harminchétszer nyomták újra az esztendő folyamán.”
Hetven évvel később Maigret felügyelő, az állami hivatalnok, a törvény embere nem támogathatja az ilyen drasztikus megoldásokat. De! A házasságtörés áldozata, a felszarvazott férj – még ha kiderül is róla, hogy gyilkossá vált – megőriz valamit Maigret felügyelő szimpátiájából. Simenon (a regényeiben, csak a regényeiben!) konzervatív, a hagyományos erkölcsök védelmezője. A félrelépő nő nála vagy teljesen erkölcstelen vagy fehérmájú elmebeteg szeret kefélni, hogy egy magyar celebet idézzek, aki egy csoportos nemi erőszak áldozatát hibáztatta így, mentséget keresve az elkövetőnek.
Hangulat: az van. Kissé közhelyes, de azért működik a ködös, szeles, esős tengerparti halászfalu és a biztonságos meleg fogadó kontrasztja, ahol jókat lehet enni, inni. Maigret alkoholista, sokat iszik, de soha sem részeg, jól bírja, a figurájának ez fontos része.
A bűnügyi szál nem túl erős. Ez a regény az időutazás, Simenon ma már anakronisztikusnak tűnő egykori értékrendje miatt volt érdekes nekem.
* Simenon utólag azt állította, hogy Maigret a náci megszállás alatt De Gaulle csapatainak szolgálatában állt, de ezt semmilyen korabeli forrással nem tudta alátámasztani, szóval valószínűleg füllentett. :) Tényleg, hazudhat-e egy szerző valamelyik saját regénye hőséről?