Mikor Emma Bovary meghal, ketten virrasztanak a holtteste mellett: a pap és Homais, a patikus. A régi és az új vallás képviselője. Olyan ez, mint valami XIX. századi allegorikus szobor: a Vallás és a Tudomány virraszt a Bűn holtteste fölött. Részlet G. F. Wattts festményéből. Ha eltekintünk tőle, hogy az egyház és a tudomány emberének egyaránt sikerül elaludni a halott mellett. Míg kezdetben csak egy filozófiai baklövés egyesíti őket, hamarosan az összefonódó horkolás mélyebb testvériségében egyesülnek.
106. oldal
Igazán sajnálom az írókat, mikor kénytelenek említést tenni a nők szeméről: olyan szűk a választék, és bármely szín mellett döntsenek is, óhatatlanul banális gondolattársításokhoz vezet. A nő szeme kék: ártatlanság és tisztaság. A nő szeme fekete: szenvedély, mély érzelmek. A nő szeme zöld: zabolátlan féltékenység. A nő szeme barna: megbízhatóság és hétköznapiság. A nő szeme ibolyaszín: Raymond Chandler írta a regényt.
97. oldal
Laza bölcsész fecsegés. Posztmodern esszéregény Flaubert-ről.
Aki történetet, cselekményt vár, az csalódni fog. Tétje sincs, a narrátor-főszereplő-nyomozó pszeudo-Bovary és neje életének története érdektelen, súlytalan. Rejtőt idézve: olyan ez a könyv, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.
Ugyanakkor szórakoztató. Franciás szellemesség és angol irónia jellemzi, és aki a mélységet keresi a könnyed felszín mögött, az a posztmodern irodalomtudomány legszebb példáira is rátalálhat. Balassa Péter 1989-ben, Gács Anna 1998-ban, Sütő Zsuzsa 2014-ben írt róla remek tanulmányt-recenziót.
Ja, és még annyit, hogy van benne egy 10 oldalas esszé Bovaryné szeme színéről, az szerintem egészen zseniális. :)