Klasszikus nagyregény, épp oly szép, mint a címe.
Csábító és kézenfekvő a hasonlat: olyan, mint egy japán kert, egyszerre mesterséges, konstruált és ugyanakkor mégis természetes. Nagyívű kompozíciójával és apró részleteivel, stílusával elvarázsol, meditációra ösztönöz, de ugyanakkor mégis nyugtalanító, elgondolkodtató.
Ausztráliában jelenleg három magyar katolikus pap teljesít szolgálatot – az ottani magyar emigránsok mellé vannak kirendelve. Történetesen az egyik az ismerősöm, és legutóbb éppen pár napja járt itthon, akkor beszélgettünk. Szóba került, hogy Ausztráliában egyre több a katolikus, már többen vannak, mint az angolszász eredetű protestánsok. Kérdeztem, a bevándorló katolikusok mind fehérek, vagy inkább színesek, akik Malajziából érkeznek, ahol, úgy hallottam, egyre többen vannak. Kijavított: nem Malajziában, hanem a Fülöp-szigeteken él sok katolikus. Tényleg, rosszul emlékeztem, de hát nekem Malajzia és Fülöp-szigetek épp olyan egyforma, mint az ottaniaknak Bukarest és Budapest – jót nevettünk rajta (rajtam). Multikulturális lesz a világ, és ez a könyv pont erről a multikulturalizmusról szól a leghangsúlyosabban. Ez járt a fejemben, miközben olvastam, és az, hogy mennyire tekinthető ez a könyv a távol-keleti kultúra reprezentánsának? Nincsen rá válaszom, azt éreztem, hogy egyszerre használja a modern világirodalom formabontó időkezelését, a linearitás felbontását, ugyanakkor a stílus, a költői nyelv, a természet és az ember, és a művészetek és az ember kapcsolatának megközelítése egyértelműen távol-keleti. És ugyanakkor mind mögött a történet arról szól, hogy az emberi ostobaság, gonoszság és kegyetlenség végtelen és egyetemes. Amit mi Európában például a holokauszt példátlan embertelenségének tarunk, az a Távol-Keleten szinte természetes. Minden különösebb érzelmi reakciók – gyűlölet vagy élvezet – nélkül tömeges méretekben végrehajtott gyilkosságok, népirtások. A japánok ebben a német nácikra hasonlítanak, ugyanakkor a kertjeik szabályossága, tervezettsége az angolokéval rokon. Az első koncentrációs táborokat nem a németek, hanem az angolok találták ki – szó is van róla a regényben – a búr-angol háborúban, Dél-Afrikában. Ez az egyetemes emberi kegyetlenség ott van – én úgy érzem – a japán kertek rideg, elvont szépségében is. A meditációhoz, a megtisztuláshoz és a nyugalomhoz nem kert kell, hanem tudat (lélek). Meditálni, a nyugalomhoz eljutni a legzajosabb nagyvárosban is lehetséges, hisz a külvilág – a többi élőlény tudatán kívül – csupán káprázat, ez a keleti filozófiák egyetemes tanítása. A japán kert kifinomult szépsége az elit privilégiuma, miközben transzcendens világot meg lehet találni a természet minden apró egységében, egyetlen virágban, fűszálban, bogárban – hisz a transzcendencia forrása a tudat (a lélek), amely a külvilágba kivetítve felfedezi azt.