vargarockzsolt

Ez egy novelláskötet. Tartalmaz egy írói előszót, tizenhárom elbeszélést és egy kisregényt. Az Előszóban Capote felidézi írói pályáját, indulását, sikereit és kudarcait, és ismerteti írói módszerét. Ő az az író, aki a tárgyilagos megfigyelő szemével akarja látni és láttatni a világot. Leghíresebb műve, a Hidegvérrel címet viselő tényregény a maga műfajának megkerülhetetlen klasszikusa.
Milyenek ezek az írások? Először is érdekesek. Capote nem kitalálja, mint a legtöbb író, hanem felfedezi, észreveszi a való világban létező történeteket. De nem akármilyen sztorik ezek, hanem rendkívül érdekesek. A kisregény (Faragott koporsók) témája egy kisvárosi gyilkosságsorozat nyomozása. Az egyik novella főhőse Marilyn Monroe, egy másiké egy hírhedt gyilkossági ügy kulcsfigurája, akivel a szerző a kaliforniai San Quentin börtön cellájában beszélget. Ezekben az esetekben már maga a téma és a szereplők garantálják, hogy nem fogunk unatkozni.
De Capote-nak a figyelme nem csak a hírességekre terjed ki. Elkíséri egy munkanapjára a New York-i néger takarítónőt, felidézi egy déli család élet, és mindenhol érdekesebbnél érdekesebb sztorikra talál. Talán az a titka, hogy egészen közel megy a szereplőihez. Nem azért, hogy lélektani rúgókat keressen, és nem is azért, hogy ítélkezzen felettük, hanem azért, mert rettentően kíváncsi. A lehető legpontosabban le akarja írni azt, ami történt, ezért nem akarja, hogy befolyásolják az előítéletei.
Mindezek alapján lehetne egy jó tényfeltáró újságíró. Capote azonban ennél több. Stílusa követi az amerikai iskola legjobb, Mark Twain-re és Fitzgerald-ra visszamenő hagyományait, és ugyanakkor érezhetjük a rokonságot Hemingway-el is, a történetek mögött megbúvó, férfiasan titkolt, rejtett érzelmességet. A tekintete, az írói látásmódja viszont csak az övé. Ilyen kíméletlen tárgyilagossággal csak az tud nézni, aki saját maga poklát tökéletesen ismeri. Capote homoszexuális volt, alkoholista és kábítószerfüggő. Titkos tudását saját élete szétroncsolásával szerezte meg.
Mi az, amit legjobban szeretek ezekben az elbeszélésekben? A szikár, tökéletesen pontos és tárgyilagos stílusán túl azt, ahogy a történetek beleépülnek a világba. A szerző egy pillanatig sem állítja, hogy az a sztori, amit ő elmesél, a valóság egyetlen és kizárólagos arca volna. Minden történet mögött titkok rejtőznek, melyeket más megfigyelők tárhatnának fel, de persze azok is csak saját nézőpontjuk rabjai volnának. Az események egyfajta, korlátozott képét kapjuk, ezért aztán az író nem is von le különböző erkölcsi tanulságokat, nem nyilatkoztat ki örökérvényű bölcsességeket. Capote ott volt, figyelt, elmesélte, aztán elment. Történeteinek szereplői, ha élve maradtak, élhetnek tovább, új történetekbe kezdhetnek. És mi olvasók ott maradunk magunkra hagyatottan, tanácstalanul, ráadásul egy drámai esménysort átélve, érzelmileg feldúlva. És akkor föl kell tennünk a kérdést: most akkor mihez kezdjünk ezzel a történettel? És mihez kezdjünk a saját életünkkel?