A sármos és szentimentális rosszfiú és a gátlástalan és butácska, de gyönyörű úrilány románca az 1920-as évek Amerikájában. Remekmű, egy kicsiny ékszerdoboz, a fülszöveg szerint mesteri szimbólumok, elegáns szerkezet, kristálytiszta próza, s a görög tragédiák sorsszerűségével kibontakozó cselekmény – ez szerintem tökéletesen igaz.
Két megjegyzést tennék még hozzá. Szerintem az ábrázolt világ, az amerikai felső tízezer hazug üressége kortól és országtól függetlenül jellemzőnek látszik, és ezért nem csak a főszereplők szenvedélyes érzelmei magával ragadóak, hanem a díszletek is ismerősek, és a saját környezetünkkel behelyettesíthetők – ezért is élő ez a könyv.
A másik: Fitzgerald remekül oldotta meg a narrációt. Nick Carraway naivul tisztességes és kissé korlátolt figurája nem egy mindentudó elbeszélő szemszögéből írja le a cselekményt, és ezzel lehetőséget teremt az olvasónak a saját, privát olvasat kialakításához, ami személyes kötődést teremthet a könyv és szereplői felé. Én szeretem.
[Először Máthé Elek fordításában olvastam, az Olcsó Könyvtár kiadásában, valamikor az 1970-es években, aztán 2014-ben Bart István fordításában újra. A két fordítást nem tudom összehasonlítani, 2014-ben már csak a történetre emlékeztem, az belém égett. A filmet, illetve a filmeket nem láttam, nem érdekelt, jó volt így könyvben. Pedig ebből biztosan nagyon jó filmet lehet készíteni, annyira erős hangulata van.]
Legyen hozzá még egy kis zene:
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
2019.09.24. 19:37 vargarockzsolt
Szólj hozzá!
Címkék: klasszikus amerikai regény
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://vargarockzsolt.blog.hu/api/trackback/id/tr8215163922
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
