Az 1970-es években járt Magyarországon egy indiai küldöttség, amely ellátogatott a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumba. A delegáció magas rangú vezetőjét – minden protokolláris előírást felrúgva – váratlanul megszólította egy kissé elhanyagolt külsejű, idős teremőr. Egy, a jelenlévők többsége – hivatalos kísérők, kommunista káderek, tolmács(!) – számára teljesen ismeretlen nyelven kezdett társalgásba, mint utólag kiderült, ősi buddhista szövegekről, a Tipitakáról, páli nyelven. Sajnos, a teremőr nevét nem tudom, pedig biztosan érdekes ember lehetett.
Pár évvel korábban Tiszapalkonyán, az Erőmű Vállalat beruházásánál is dolgozott egy raktáros, aki titokban, munkaidőben és munkaidőn kívül, szanszkritból fordított, a Védákat, meg Buddha beszédeit. Az ő nevét ismerem, Hamvas Béla volt.
Ők jutottak az eszembe, miközben a Túlságosan zajos magányt olvastam. A főszereplő egy alkoholista betanított munkás, aki Nietzschét és Kantot olvas, miközben zúzza a könyveket.
Igazából persze nem is tudása, a műveltsége, hanem az érzékenysége, az embersége teszi szimpatikussá. És természetesen Hrabal stílusa, amely hol vaskosan humoros, hol meg szívszorongatóan szomorú.
A második kisregény egy vidám, bohém, művészkompánia kalandjait meséli el, Vladimirt, a grafikust állítva középpontba. Az anekdota-szerű sztorik ugyan gyakran alpáriak, vulgárisak, de a főhős ragyogó személyisége megszépíti, megemeli a kisszerű történeteket.
Lehetett vidáman élni a kommunista-szocialista Csehszlovákiában (és Magyarországon is), de a diktatúra azért megnyomorította azokat, akik egy kicsit is kilógtak a sorból. Hrabal hősei ezek a nem normális, perifériára sodródó emberek, akiket közelről ismert, akiket nagy beleérzéssel és szeretettel ábrázolt.
(Újraolvasás volt, Hrabalhoz jó visszatérni.)