Volt: hajnali fürdés a Balatonban. Napfelkeltét akartam aranyhíddal, de az ég felhős volt, nem látszott, csak ahogy a víz, a túlpart dombjai és az égbolt sötétkék sávjai fokozatosan kivilágosodtak, és áttűntek a zöld és a szürke különböző árnyalataiba.
Erősen fújt a szél, de a levegő még nem hűlt le nagyon és hatalmas hullámokon úsztam a meleg vízen.
Nem voltunk sokan, az általam belátható kb. 500 méteres partszakaszon pontosan tizenkilencen. Egy órát úsztam, az alatt volt időm megszámolni: egy hattyú, tizenöt vadkacsa és három sirály. Mind közel jöttek, megnézték, mi az a világos gombóc, ami ott úszik a sötét hullámok közt? – a kopasz fejem. A hattyút elzavartam, azt mondják, csíp ez a nagy madár.
Később elkezdett esni az eső is, apró hideg cseppekkel, legjobb volt elmerülni; a homályos sűrű vízben behunyt szemmel lebegtem.
A népszerű író halála sokakat megrendített. Az újságok nekrológokat közöltek, a közszolgálati TV csatornák előkeresték a korábban felvett interjúkat, az irodalmi lapok az eddig kevés figyelemre méltatott köteteiről is lehozták a dicsérő kritikákat. A kiadója felvette a kapcsolatot az író özvegyével, és közölte, felgyorsítják a legújabb – immár posztumusz kötet megjelentetését.
Az ország mindhárom írószövetsége bejelentette, saját halottjának tekinti, és igényt tart a gyászszertartáson egy búcsúztatói szerepre, közvetlenül a minisztérium képviselőjének beszéde után. Hosszadalmas egyeztetések után tudtak csak megegyezni a beszédek sorrendjében – végül győzött a józan ész: a jobboldali írószövetség képviselője elfogadta, utoljára marad, viszont kicsikart egy ígéretet, hogy a legközelebbi temetéskor ők lesznek az elsők.
A népszerű író temetése méltó módon lezajlott. A főváros központi temetőjében, a díszsírhely körül több ezer ember tolongott, és a jeles eseményről még a kereskedelmi televíziók is tudósítottak.
Ezen történésekkel párhuzamosan az egyik internetes portálon emlékolvasást szerveztek az író tiszteletére. Ez csupán annyiból állt, hogy elolvasták az író könyveit, aztán egy kocsmában összegyűltek és felolvastak néhány kedvenc idézetet a műveiből, és koccintottak az egészségére. Észre sem vették a szomszédos asztalnál ülő és figyelő két különös figurát: az egyikük alacsony volt, köpcös és feltűnően hasonlított Örkény Istvánra, a másikat csak egy pillanatra láttam, mert elég hamar elmentek.
Szombaton, úgy hat óra tájban, Verőcén a Forrás kávézó és könyvesboltban, a teraszon, egy függőágyban lapozgatta egy magas, hosszú szőke hajú, sárga pólós, farmeres és mezílábas srác. Teljesen normálisnak tűnt, nem tudom, mit keresett ebben a könyvben. Én kávéztam, miután már túl voltam a Dunakanyar legjobb cukrászdájában vásárolt kandírozott füge, tejszines meggy, csokis keksz fagylaltvariáción. Ittam a kávémat és bámultam a Dunát – jó kis délután volt. (Este szalonnát sütöttünk, régi blues lemezeket hallgattunk, és arról beszélgettünk, hogy hülyeség a háború.)
Kapcsolódó könyvek: Klaus-Ulrich Keubke: 1000 katonai egyenruha
Nevetséges lenne – gondolta Jonathan Trotz –, ha az élet nem volna szép.
Kapcsolódó könyvek: Erich Kästner: A repülő osztály
Mindennapi életünkben gyakran ragaszkodunk korábbi meggyőződésünkhöz, kiválogatjuk a bennünket megerősítő tényeket, és elutasítjuk a cáfolatokat. Mások megítélésében gyakran hagyatkozunk általánosításokra és sztereotípiákra. Azok az emberek például, akik a kísérletekben a „félénk, visszahúzódó, de segítőkész” minősítést kapták, a kísérleti személyek szerint inkább lehettek könyvtárosok és szociológusok, mint levéltárosok.
Kapcsolódó könyvek: Bereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia
Francis Bacon a magányosságról:
Aki örömét leli a magányosságban, az vagy vadon élő állat, vagy isten.
Kapcsolódó könyvek: Francis Bacon: Esszék
Kérdező: – Még egy elméleti jellegű kérdés: véleménye szerint mennyire kötelezi – illetve kötelezi-e egyáltalán – az írót a saját anyaga, valamint az olvasóközönség, amelynek ír?
Truman Capote: – Azt hiszem, az egyetlen, akivel szemben az írónak kötelezettsége van: önmaga. Ha az, amit írok, nem elégít ki bennem valamit, ha nem érzem őszintén, hogy a képességem szerinti legjobbat alkottam, nyomorultul érzem magam. És egyszerűen nem jelentetem meg. A művésznek csak önmagával szemben van kötelezettsége. Különben semmi értelme a munkájának. Semmi. Ezért olyan szörnyen unalmas dolog filmforgatókönyvet írni.
Ez volt az első Bartók darab – 1974-ben, még gimnazista voltam –, amit hallottam. Azonnal beleszerettem. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy másoknak ez disszonáns, érthetetlen, macskazene. Mit nem lehet ezen érteni?
Az első felvételen Kelemen Barnabás úgy játssza, hogy az már rockandroll. A zongoránál meg Kocsis, akinél jobban Bartókot senki nem ismerheti.
A második felvétel sokkal jobban tetszik. Szigeti játékában annyi fájdalom és esendőség van, hogy megszorítja az ember szívét. Van, amikor a perfektnél tökéletesebb a „hibás”. Bartók zongoristaként itt egy kicsit visszafogott, mondhatnám, szemérmesebb Kocsisnál, de ez nem baj. Én ilyennek szeretem Bartókot: ha kell, szárazon, csontszikáran kalapálja a billentyűket, mint például az Allegro Barbaroban, itt meg csendesen meghúzódik a hegedűs mögött. Hiszen az a dolga.
Az első rapszódiát Bartók 1928-ban írta, és Szigeti Józsefnek ajánlotta. A fenti kép későbbről való, talán éppen az 1940-es washingtoni koncert idejéből.
A természet normája a közöny. Mondja például Geoffry Miller, és kijelentésével Antoine Roquentin vagy Kurtz ezredes talán egyet is értene.
Tegyük fel azonban (tegyük fel, esetleg kockára az életünket), hogy egy napsütéses áprilisi délutánon a körúti presszó teraszán ott ül a levéltári segédfogalmazó, és hallgatja, amint barátja, aki nemrég tért haza Ausztráliából (útközben tett egy kis kitérőt Vietnamba és Kambodzsába is, Angkort unta, viszont a szeretője várta repülőtéren), két órán keresztül az ezoterikus multiuniverzumról szónokol.
Tegyük fel továbbá, hogy nem sokkal a szónoklat befejeztét követően csatlakozik a társasághoz a Hungarofest Nonprofit Kft igazgatója, és az este a Hunnia Art Presszóban folytatódik, ahol az illusztris társaság a Vodkus fiúk előadásában Cseh Tamás dalait hallgatva kulturáltan szórakozik/mulat/iszik mint a gödény/nosztalgiázik (a nem kívánt törlendő).
Ez volna a közöny? Rövid bizonytalankodás után a válaszom határozott nem.
Következik-e mindebből, hogy a levéltári segédfogalmazó – és társasága – normasértő?
Esetleg az emberi kultúra ezen megnyilvánulásaira a természet normái nem vonatkoztathatók?
A farkam tudja! – felehetnék a kérdésre parlagiasan, de ezzel egy hangyafaroknyit sem közelednék a megoldáshoz, ami viszont nem is baj, mert most éppen semmi kedvem megoldásokat keresni, elegendőnek tartom a probléma konstatálását, majd ezt követően felkonferálom a következő érzelmes melódiát: