A kötet hátsó belső borítóján, Szilágyi Lenke fotóján*, egy bájos kislány mosolyával és frizurájával, egy ötven éves nő arca néz rám, megrázó élmény, itt biztosan az időről, az el nem fogadott öregedésről lesz szó, gondolom, és valóban.
Rögtön az első versben:
ahogy a háztűznéző alatt előjön
a kisházból a húgy- és szarszagú,
félbolond nagymama, és a levesbe nyúl,
ahogy a fásult majomarcból kinéz
az idegen testbe élethosszig bezárt
makacs, legyőzhetetlen értelem,
úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra
barátaid arcából a halál.
Szerencsére valaki visszaküldte a nagymamát, olvassuk pár sorral később, tényleg szerencsére, mert ebben a hangfekvésben nem lehetne bírni végig.
Emlékek következnek, nem túl mélyről, felszínes hangulatok, olyanok, amelyek ismerősek, saját élményekből, más versekből, semmi különös, az olvasótól függ, hogy felébreszt-e benne valamit, ami túl mutat a közhelyeken. Nekem ennyi az első ciklus, a Futamidő.
A második ciklus a Turista címet viseli, és dalszerű, többségében rímes, megzenésíthető versek vannak benne, mondjuk úgy, hogy hangulatlíra.
A harmadik ciklus nagy költőelődökhöz (pl. Weöres, Kosztolányi, Vörösmarty) tartozó verseket tartalmaz, ezek közül egy Litera szilveszteri bulira írt alkalmi Dante hommage igazán szellemes.
A negyedik ciklus a Hosszúalvó cím alatt először az apa betegségével, halálával és a gyász megverselésével visszahozza a drámai hangvételt, és végül a ciklus és a kötet szerintem legszebb, legjobb versével** zárul.
Butuska kislány kinézet és felszínesség mögött igazi mélységek is vannak ebben a kötetben, nem az én világom, de nem bántam meg, hogy elolvastam.
* * Erről a fotóról az arc kinagyítva:
** Hosszúalvó
Hol jártál, Hosszúalvó, meséld csak el, miféle szerverek
továbbították rezgő képeid a ködös óceán felett,
voltál-e szélsirály, keresett-e a billenékeny álom
kapaszkodót árbocrúdon, guanóval borított sziklaháton,
szédültél-e, mint emberként még soha, láttad-e, hogy hiába,
hogy csak csuszamló perc a föld, erdők és testek ruhatára,
ringó morajlás oszlopa, amelyen ébren kell átvonulnod,
láttad fentről, mi volt az út?, egyetlen kiáltásnyi szurdok,
meséld el, Hosszúalvó, mi van a hegy fölött, a lélegző ég alatt,
óriás felhőtüdők rózsáin át a fény hogyan halad,
hogy gurguláz habot a hasadékok szája,
csillog a völgytorok cseppköves uvulája,
még távolabb miket rajzol a jég, a só, a mész,
hogy csak redőzött kép a föld, Isten szemgödre néz,
mondd el, mit mond a víz, locsog a lelkes seregekkel, a lények
mit zúgnak, fáj-e, mondd el, amikor alakot cserélnek,
kihűlő bundák és kihulló tollak alatt a bőrző testek
dobognak, felvijjognak, nevet kapnak, remegnek,
hol jártál, Hosszúalvó?, mesélj ónos, örvényes álmaidról,
tengerbe dőlt olajról, tizenhét tonna sűrű hajról,
mesélj a tűzzel földbe karcolt füstölgő sebhelyekről,
hidak fehér öltéseit, sorsok gyűrűit látni fentről,
az összefogdosott világon szerpentinek bonyolult ujjnyomát,
házak hullámtörőit, hol megdőlt tetők közt úszol át,
mutasd meg, Hosszúalvó, a halak árnyékszigetét, a nagy hajókat,
hogy kelnek útra és keresnek másutt élő formát a holtak,
hogyan billegteti a csillagok bójáit az ég dagálya,
hogy buknak mind alá, hogy porlik lélegzetté szét a pára,
nyikorgó láncokon kikötve hogyan himbál a kék fény,
és száll a szürkület, iszapba átszivárgó nehézfém,
mit láttál odafent, mesélj a folyosókról is, Hosszúalvó,
hány űrön át haladsz, hogy lesz a titkos pillanatból ajtó,
milyen kilépni ott a kivilágítatlan és hűs terekbe,
marad-e valami, emlékszel-e a tajtékos életedre,
viszed-e sorsodat, mint lassú áramlás a zsákba varrt halottat,
görget-e szőnyegén tovább a zajló múlt, ha ott vagy,
vagy több ezer évnyi csönd sötétjén át beszélsz az óceánhoz,
ismételgetve, amit rövid életed radarja látott,
pulzáló kis doboz, lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe,
vagy lebeg és forog, fényhólyag, mit sem értve,
áttetszően, vakon, sohase bomló, gyilkos holmi,
üres pillepalack, folyton az ég színén fog vándorolni?
[Első megjelenés: Holmi folyóirat 2009. október]