Kép: drMáriás: Zámbó Jimmy, mint a világ legszebb nője Toulouse Lautrec műtermében
Van az a klasszikus, amikor az esztéta és egyetemi tanár azt írta:
Az ország jelentős részén valódi döbbenet vett erőt, Zámbó Jimmy halálhíre éppúgy megakasztotta a mindennapi élet menetét, mint egykor Londonban és New Yorkban John Lennon erőszakos halála...
És még ezt is:
...a Király mitikus utóélete csak most kezdődött el, de már kitapintható a két egymástól jelentős mértékben eltérő interpretációs séma. Nem kevesen arra az álláspontra jutottak, hogy többről van szó, mint két élesen eltérő véleménytípusról: s valóban, Zámbó Jimmy élete és halála körüli viták azt mutatják, hogy - e tekintetben - két Magyarország létezik. Van az az ország, amelyben Jimmy uralkodott, s van egy másik, ahol javarészt kiállhatatlan senkinek tekintették, bár énektudását - ama bizonyos négy és fél oktávot - itt is elismerték...
Na most, én nem tudom, hogy a Bödőcs Tibor vagy az ő főhőse, az Oszkár, melyik Magyarországba sorolható, amikor így emlékezik a Királyra:
Dolgoztam a Kálmánnál, benne voltunk a kilencvenes évek sűrűjében, és volt olyan időszak, mikor annyit kerestünk, hogy mindennap a Bárányban vacsoráztunk, és akkor már meg is reggeliztünk, mert addig mulattunk a Télikertben, míg ránk nem virradt. Ott, az Arany Bárányban találkoztam a Királlyal. Én mondjuk nem voltam és nem vagyok oda a dalaiért, de ez emlékezetes eset volt.
Szóval iszogatunk a Bárányban, és egyszer csak megjelenik a Zámbó Jimmy. Kilencvenhárom körül lehetett. A sportcsarnokban valami tévéfelvétel volt. Ünnepelte az ország, hogy a Lagzi Lajcsi betöltötte a két mázsát, vagy valami ilyesmi, aztán a csepeli fejedelem és az udvartartása a Bárányban szállt meg, de alvás nem sok volt, persze.
Eleve úgy kezdődött, hogy a Király akart egy négert, csak hogy legyen ott egy néger. Ilyen Amerika-mánia volt akkor még. Az is újdonságnak számított, hogy baseballütő, vagy hogy dobozos sör. Mobiltelefon még nem nagyon volt, de válltömés az orrba-szájba, Vlagyivosztoktól Kőszegig, Kőszegtől Las Vegasig. Ez volt a kilencvenes évek eleje: Kisgazdapárt, Dallas, Tetrisz, névjegykártya, lilazakó, kénezetlen demokrácia, válltömés. Aztán a Kálmán szerzett négert, neki nem létezett lehetetlen. Behozta a nigériai sebészt Ebergényből, aztán ott vigyorgott az a bakelitfekete doktor Fakum Maki, mert itatták, mint a falusi állatorvost, az meg nem volt hozzászokva, ezért már a második pohár édes BB-től esőtáncot járt. Megszerették itt Zalában a Fakum Makit, pedig itt mikor az első néger kosárlabdázót meglátták a Zetében, azt kiabálta az egész sportcsarnok, hogy ebola, ebola. Ehhez képest Fakum Maki köztiszteletben állt. Hát a piát nem bírta, nem volt neki hozzá enzimje, de a király bírta, ivott a Maki helyett is. Háromdecinként kérte a viszkit a Jimmy, gleccsernyi jéggel, de a jeget tette is be egyből herére, mert négyesével kapkodta a potencianövelőt, oktávonként egyet. Akkor jelent meg itthon a Viagra, azt hitte csórikám, olyan, mint a C-vitamin, hogy majd kicsorog belőle. Izzottak a heréi, mint a paksi turbinák. Jegelni kellett, mint a hullákat.
[...]
Szóval ilyen herére a jeget módon barbárkodtak ott a Jimmyék a Bárányban. Összetrombitálták a megye összes kurváját, mi meg csak pislogtunk. Nagyobb tánc volt, mint az Aretha Franklin temetésén. Aztán kerestettek az őszi avarban a csácsi erdész idomított kocájával szarvasgombát, mert azt kívánt őfelsége, és első és utolsó Jimmy hajnaltájt kitalálta, hogy orgonán akar játszani, de nem a főbejáraton távoztak, hanem ki kellett bontanunk neki a falat, mert ott óhajtott kimenni az uralkodó, nem az ajtón, ahogy a földi halandók, és nem volt apelláta, hiába mentegetőzött a portás bácsi, hogy nincsen kőműves ilyenkor. Azt üvöltözte a Király, hogy neki a Tasnádi Peti hozott dobermannkölyköket Floridából, hát megcsináltuk neki mi, grátisz: úgy, ahogy voltunk, makkos cipőben kivertük a falat. Aztán ki kellett nyitni neki az olajúti templomot, de ahhoz meg fel kellett ébreszteni a plébánost, szegényt. Ott remegett a sekrestyében zakatoló szívvel a Timót atya, mert őt még elvitte az ÁVO ötvenegyben. Csengőfrásza volt a Timótnak. És ahogy ott ültek a martini áztatta, bukott angyalok, az utolsó Zámbóházi meg félmeztelenül, hét pecsétgyűrűs manccsal, ájtatos gengsztermosollyal orgonált nekik, hát a zenészei szerint akkor énekelte legszebben a Jimmy azt, hogy Egy jó asszony mindent megbocsát…"
Az esztéta és egyetemi tanár még azt is írta pár évvel később - tehát jól meggondolta, jól megfontolta, és nem változtatott a véleményén:
Zámbó Jimmy egyedülálló példával szolgált, művészete épp oly távol állt a tragédiától, mint a komédiától, hatásvadász volt, de ez a hatásvadászat nem volt üres, sikerre volt éhes, de azt nem keverte össze a tapsrendező foglalatosságával, aki a hatáspontot keresi mindenben. „Néha könny van a két szemeden,/ titkon is észreveszem, / Tudom, bűn, amit én keresek,/ ha nélküled messze megyek. / És mennyi bánat ér / tudom már rég, ezért ne félj! / Egyszer megjavulok én, /jó leszek majd, / És visszatérek hozzád / újra.” Láttam, ahogy ezt énekelte, és elég pontosan emlékszem a közönségre, amely pontosan megértette, hogy róluk van szó: s a reményről, hogy a Király nem hazudik, nem csak művészkedik, nem csak pénzt keres és élményfürdőt kínál, hanem – ha tetszik, ha nem – az igazat mondja, amire nekik is (amúgy mindannyiunknak) égető szükségü(n)k van.
Ez tulajdonképpen nem is fontos, már amit az esztéta és egyetemi tanár írt, csak piszkálta a csőrömet, és gondoltam ezzel vezetem be rajongó értékelésemet: én a nagyképű, fellengzős dumát utálom, viszont erre a stílusra - az Osziéra, vagyis a Bödőcsére - vevő vagyok, és természetesen a Hofi jut róla az eszembe, aki tényleg kitörölhetetlen a Kádár-korszak kultúrtörténetéből, mint ahogy Bödőcs Tibor a NER klasszikus stand up comedy humoristája lesz, satöbbi, nem áradozom tovább. (Áradozást lehet itt találni, aki meg fikázást akar, az keresse a sznoboknál, meg NER tollnokainál.)
Viszont, mint regény, szerintem ez nagyon gyenge - ellenállok a kísértésnek, hogy Oszi stílusában keressek hozzá hasonlatot. Hogy miért, azt most nem részletezem, mert hát minek? A regényírás is egy szakma, meg lehet azt tanulni, de talán Bödőcsnek nem szükséges, mert így is zabálni fogják, zabálni fogjuk a könyveit, írjon csak minél többet! Szóval, szórakoztató vicces olvasmánynak 10/10, szépirodalomnak 10/3.
Az jutott még az eszembe, hogy az Oszkár képei - csak címük van, meg Oszkár elmeséli őket - a drMáriás képeit idézik, és ezért ezzel illusztrálom ezt a posztomat, valamint drMáriás meg eszembe juttatta az egyik kedvenc számomat, és ha Krasznahorkai előírja, hogy a könyve olvasása közben milyen zenét kell hallgatni, akkor én meg ezt szúrom ide a poszt végére:
