„Három évtizedes csöndet tör meg a maga tizenkét versével most a Csönd. Letisztult, feszesre komponált, a végsőkig érlelt mestermű mindahány.” – írja Keresztury Tibor az ÉS-ben, és mellé teszi azt is, hogy ő, Keresztury Tibor tizenöt éve nem írt verseskötetről recenziót, de ez a kötet annyira felzaklatta, hogy feladta önként vállalt hallgatását.
Egy másik ajánlóban Murányi Gábor arról ír, hogy 20-25 perc alatt végzett a kötettel, de aztán még aznap elolvasta ötször.
Rajongó és értő olvasatban tehát nincs hiány.
A legmélyebb elemzést a Tiszatájba Lengyel András írta, és ebben olvastam arról is, hogy miért lehet megosztó ez a könyv:
„…e kötet végső soron létösszegző kötet. Sok minden van benne: az életrajz, filológiailag is megfogható, azonosítható „adalékai”, az idő – öregedésben, betegségekben és tapasztalatokban is kifejeződő – múlása, egy egyénileg és szociokulturálisan egyaránt kondicionált képi világ verbalizált logosza, s – mindezeket némileg felül is írva, kontextusba helyezve – a léte lezárulásához közeledő ember önértelmező „filozófiája”, vagy, így talán pontosabb: bölcsessége…”
Lengyel András: „Elmúlás vázlatai a ragyogásban”
(Megjelent a Tiszatáj 2018/5. számában)
Komoly, majdhogynem tragikusan komoly ez a „Csönd”, nekem leginkább Radnótit idézte a versek képi világával, letisztultságával és mélységével – aztán rátaláltam a konkrét utalásra is: Az éjszakai láger felett dunnák köröznek. [Feljegyzések a télről] – Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok [Hetedik ecloga]. Ez csak egy utalás, nincs szó konkrét, direkt párhuzamról, a két költő költészetről vallott kimondatlan gondolkodását érzem rokonnak.
HASZNÁLATI UTASÍTÁS AZ OLVASÓKNAK: VIGYÁZAT, KÖLTÉSZET VAN EBBEN A KÖTETBEN!
Angyalok, kutyák, varjak, cigányok
Már csak a maradék messzeség
és a lemondások lépteinek zaja
és az erekben a vér:
a kék folyosókon tülekvő só-hattyúk csapata,
már csak az elháríthatatlan hívás van,
arcomat készítem
a sugarakkal aládúcolt alkonyatban,
tulipánbimbók selyem-zsindelyeiből szájat,
az idő átkelőhelyéből orrot,
a magasság dobogástalan vágtatásából szemeket,
gyerekkori arcomat készítem,
felfoghatatlan szavakat suttog a házfal
és suhogás hallatszik,
mintha zsákmánnyal szálló felhő suhogna,
hajlik a nap, az üszkösödő jelenlét körvonala,
a lüktető járatokban tanyát lelt szökevény
előbújik,
mutatkozik a múlt,
elevenné válnak a megfakult vonások,
a nyári levegőt átszövő károgások szálai,
a bokrok,
melyek mögött
kártyáznak a cigányok,
ajkaik közül füst fakad,
mellettük homály-nyakú táj,
múlt lesz-e még
a most?
az ablakpárkányon kaparászó ég?
a kert liliom-habja?
a szorongás?
kívülről látom magamat,
ami vagyok, árnyéka nélkül kószál a mezőkön,
ami vagyok, mozdulatlanul térdel
a hamuval kitömött fák között,
ami vagyok
vér és hús és csont,
már csak romladozás,
már csak a hiány haladéka,
úgy alkonyodik, ahogy valóságot vált a létezés,
sokasodik a csönd a tűznyelő láthatár előtt,
a hegy tetejéről elindul imbolyogva a hold,
át a kifeszített semmin,
kezében rudat tart: hosszú harangkondulást,
a tekintetek hímzőtűivel döfködött világ
megfeketedik,
megfeketednek
a redőzetek és a gyűrődések,
a pályaudvarok betonkerítésein virító graffitik
és a halakon osztozkodó hullámok,
a remeték lakóüregei
és az alakváltoztató országok,
a korán fekvők,
a korán alvók,
én kérdezek, én felelek,
– milyen volt az életed?
– tökéletes, mint egy részletesen megtervezett,
soha meg nem írt vers.
– a nemléthez jutás a kezdet értelme?
– a várakozás lélegzete mindent ellep.
összeérnek a terek.
járőrhajók, folyékony mélységet szelő villanások,
szárnyverdesések, ugatásoktól meggyulladó lámpák,
valaki álmában
ismeretlen nyelven hangosan beszélget valakikkel,
valakik tündöklő szakadékba röpítenek valakit,
s ott hagyják,
nem tudja, mi van,
reggel, dél, alkonyat,
de tudja, hogy a szakadékból nem szabadulhat élve,
körös-körül meredek fény
10-11. oldal