"Teljesen véletlenül összefutottam Krasznahorkaival, az állomásra tartó buszra várt. Eddig csupán egyszer találkoztunk személyesen, erdélyi körútja során, azon az őszön, amikor a Lovejoy nevű üstökös több napon át látható volt az esti égen. Érdekes volt megtudni, hogy korábban ő is lakott a kolostori szobámban. Panaszkodott a sok lépcsőre, a meredek utcára, a bőgő tehenekre, a nem túl barátságos emeleti szomszédjára, akinek vele ellentétben ráadásul a tóra nézett az ablaka. Talán ezért lett annyira reménytelen, már-már nyomasztó a regénye, gondoltam magamban. Most jelent meg németül, Bázel, Zürich, Frankfurt, München, Göttingen közönségének fog felolvasni. Felszálltunk a buszra, és miközben kiértünk az állomásra, azzal lepett meg, hogy emlékezett, melyik városban élek, legalábbis erre következtettem abból, hogy megkérdezte, bár a szavait inkább a busz ablaka előtt elfutó házaknak, mintsem nekem címezte, most akkor ki fogja megírni a Bolyai-regényt.– Tessék? – kérdeztem, mert nagyon halkan beszélt.
– Most, hogy Esterházy meghalt, ki fogja megírni a Bolyai-regényt?
– fordult felém, majd látva csodálkozó tekintetemet, elmesélte, hogy Esterházyval nem is olyan régen, de még Esterházy betegsége előtt a Teleki Tékáról beszélgettek, ahova mindkettőjüket elvitték, és ahol ott van az a nagyon fura Bolyai Múzeum, meg azok a mondhatni bizarr jegyzetek a soha el nem készült Világtanhoz, igen, ez a téma őt is érdekli, de leginkább maga a könyvtár, ha volna megfelelő szálláslehetőség, el is jönne pár hétre, esetleg pár hónapra, hogy alaposabban szétnézzen.
[…]
Azt mondtam Krasznahorkainak, hogy hacsak a hagyatékban nem maradtak jegyzetek, most már nem fogjuk megtudni, Esterházy hogyan nyúlt volna Bolyaihoz. Legfeljebb elképzelhetjük.
[…]
Azt mondtam Krasznahorkainak, hogy hacsak a hagyatékban nem maradtak jegyzetek, most már nem fogjuk megtudni, Esterházy hogyan nyúlt volna Bolyaihoz. Legfeljebb elképzelhetjük.
Leszálltunk a buszról, Krasznahorkai maga mellé húzta irdatlan bőröndjét. Akárcsak egy álomban, mindenféle betűt kirajzolva ültek a levél nélküli ágakon a nagy testű madarak. Krasznahorkai az állomás-tér túlfelén búgva dolgozó toronydarut bámulta, olyan átszellemülten, mintha lenyűgöző természeti jelenséget csodálna. Azt hittem, nem hallotta, mit mondtam, de kis idő múlva megszólalt:
– És, mire jutottál?
– Nem hiszem, hogy túlságosan eltávolodott volna a mától, hogy belemerült volna a tizenkilencedik századba, egyáltalán, nem hiszem, hogy Bolyait feltámasztotta volna, és a korabeli utcákon követte volna, fel a Szentmiklós utcába, a Fazakas utcán át a Klastrom utcába, hogy végül a Németváros utcán lejutva a Kazinczyra, megint betérjen a Szentmiklósba. Esetleg megírja a könyvtáros regényét, a fiatal nőét, aki a Bolyai-kéziratokat olvassa, közben rájön, hogy van Isten, és ez-után Istennel folytat párbeszédet a nulláról és a semmiről.
– Feltámasztani? Lehet ilyet? – kérdezte Krasznahorkai, olyan halkan, hogy nem mertem megszólalni. A daru lassan elforduló karját követte, alig mozdítva nyakát. Aztán azt mondta: – A matematika nyilvánvalóan nem emberi alkotás. Engem ezért érdekel. Abban a kolostorban, ahol most te laksz, napokig nem tudtam aludni. Nem csak a tehenek miatt. Ha az ember érzékeny, ha érzékeny a füle, akkor egész éjjel hallja, ahogy a svájciak a pénzt számolják. Reménytelenül hánykolódtam, aztán hajnalban elnyomott az álom, de alighogy elaludtam, egy kéz megérintette a vállamat, és egy hang azt mondta, diktálni fogunk. Felkeltem, odaültem a komputeremhez, és annak ellenére, hogy soha nem szoktam egyenesen komputerbe dolgozni, oda írtam be a regényemet. Van egy fejezete a matematikáról, a matematikai végtelenről.
– Ismerem – mondtam, mert olvastam a könyvet, jóllehet a végtelenről szóló fejezetre nem emlékeztem. Egyedül a rókás jelenetet tudtam volna felidézni, a rókát, ahogy odavánszorog a kert közepén álló fához, leheveredik a törzséhez, és meghal."
Láng Zsolt: Bolyai
64-68. oldal
Krasznahorkai az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című könyvében ír a végtelenről, a végtelen lehetetlenségéről a valós világban, ezzel a transzcendens világ mellett téve le a voksát:
“ha például azt mondjuk, hogy a legnagyobb számnál mindig létezik egy még nagyobb szám, akkor szerintük ezzel máris megvan a végtelen vitathatatlan bizonyítéka, vagyis az ő egy életen át folytatott munkájának, azaz e könyv tételének az úgynevezett cáfolata, csakhogy ez nem cáfolat, írja a Gilmore-Grothendieck-Nelson-féle Institut lakója, ez puszta konstrukció, ennek az érvényét a valóságban nem fedezhetjük fel, nem bizonyíthatjuk be, azon egyszerű oknál fogva, mert a valóság nem ismeri a végtelen számot, mert nem ismeri a végtelen mennyiséget, a valóság számára végtelen mennyiség nem létezik, mert a valóság kizárólag véges tartományokban létezik, különben maga a létezés, különben maga a valóság lehetetlen volna, azaz a valóság tárgyi jellegű, mondja kissé hevenyészett fogalmazásban Sir Gilmore, és amíg vannak dolgok, addig vannak közöttük fogalmi távolságok is, és amíg két dolog között van ilyen értelmű távolság, addig a valóságban, amelyet én, hangsúlyozza a szerző, nemhogy nem tagadok, de egyenesen csak a valóság meglétét ismerem el, mert csak és kizárólag a valóság van, tehát amíg a valóságban két dolog között, mely jelentheti akár az anyag legeslegparányibb részét is, míg tehát két elem, két részecske, két isten, két madár, két virágszirom, két sóhajtás, két lövés, két érintés között távolság van, fogalmaz Gilmore, addig a világ, addig az univerzum: véges, és nem végtelen, mert végtelen, érkezik el műve utolsó mondatához Sir Wilford Stanley Gilmore, csupán egyetlen esetben állhatna fenn, ha ugyanis létezne két dolog, két elem, két részecske, ha létezne két isten, két madár, két virágszirom, ha létezne két sóhajtás, két lövés vagy két érintés, amik között nincsen, amik között nem volna távolság, a végtelenről 109csak és kizárólag ebben és csak ebben az esetben beszélhetnénk, csupán egyetlen esetben, ha ez a távolság nem állna fenn. De ez a távolság bizonyíthatóan fennáll, fejezi be több mint kétezer oldalas művét Sir Gilmore.
Láng Zsolt: Bolyai
64-68. oldal
Krasznahorkai az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című könyvében ír a végtelenről, a végtelen lehetetlenségéről a valós világban, ezzel a transzcendens világ mellett téve le a voksát:
“ha például azt mondjuk, hogy a legnagyobb számnál mindig létezik egy még nagyobb szám, akkor szerintük ezzel máris megvan a végtelen vitathatatlan bizonyítéka, vagyis az ő egy életen át folytatott munkájának, azaz e könyv tételének az úgynevezett cáfolata, csakhogy ez nem cáfolat, írja a Gilmore-Grothendieck-Nelson-féle Institut lakója, ez puszta konstrukció, ennek az érvényét a valóságban nem fedezhetjük fel, nem bizonyíthatjuk be, azon egyszerű oknál fogva, mert a valóság nem ismeri a végtelen számot, mert nem ismeri a végtelen mennyiséget, a valóság számára végtelen mennyiség nem létezik, mert a valóság kizárólag véges tartományokban létezik, különben maga a létezés, különben maga a valóság lehetetlen volna, azaz a valóság tárgyi jellegű, mondja kissé hevenyészett fogalmazásban Sir Gilmore, és amíg vannak dolgok, addig vannak közöttük fogalmi távolságok is, és amíg két dolog között van ilyen értelmű távolság, addig a valóságban, amelyet én, hangsúlyozza a szerző, nemhogy nem tagadok, de egyenesen csak a valóság meglétét ismerem el, mert csak és kizárólag a valóság van, tehát amíg a valóságban két dolog között, mely jelentheti akár az anyag legeslegparányibb részét is, míg tehát két elem, két részecske, két isten, két madár, két virágszirom, két sóhajtás, két lövés, két érintés között távolság van, fogalmaz Gilmore, addig a világ, addig az univerzum: véges, és nem végtelen, mert végtelen, érkezik el műve utolsó mondatához Sir Wilford Stanley Gilmore, csupán egyetlen esetben állhatna fenn, ha ugyanis létezne két dolog, két elem, két részecske, ha létezne két isten, két madár, két virágszirom, ha létezne két sóhajtás, két lövés vagy két érintés, amik között nincsen, amik között nem volna távolság, a végtelenről 109csak és kizárólag ebben és csak ebben az esetben beszélhetnénk, csupán egyetlen esetben, ha ez a távolság nem állna fenn. De ez a távolság bizonyíthatóan fennáll, fejezi be több mint kétezer oldalas művét Sir Gilmore.A mű legvégén szerepel még egy rövid Megjegyzés, melyben a szerző durva szavakkal különböző erejű és különböző színvonalú, de valamennyi esetben rendkívül trágár kifejezések kíséretében szidja a következő matematikusokat, elsősorban egy bizonyos Georg Cantort, majd Bolzano, Dedekind, Frege, Zermelo, Fraenkel, Brouwer, Whitehead és Paul Cohen kapja meg a magáét, hogy aztán a szerző a legkeményebb szavakkal egy bizonyos David Hilbertnek rontson neki, ahol szinte minden mondatban ott szerepel már a „baszd meg”, „az anyád”, „a szart” és más, hasonlóan nyers kifejezések, végül újra és újra egyetlen névhez tér vissza, ehhez viszont tényleg fáradhatatlan, kimeríthetetlen dühvel, Georg Cantor nevéhez, haragja itt csap a legmagasabbra, ha csak leírja a nevet, hogy Cantor, érezhető a sorok között, ahogy elborítja az agyát a vér, mert Cantor az, írja, aki egy Kronecker nevű higgadt elme minden elővigyázatossága ellenére megpecsételte a nyugati világ szellemét, a nyugati világ tudományos gondolkodásának felháborítóan korlátolt történetét, ő, ez a szerencsétlen platonista, ez a szánalmas istenhívő, ez a súlyos depresszióban szenvedő elmebeteg győzte meg ezt a korlátolt nyugati világot arról, hogy a végtelen: létezik, 110hogy a végtelen maga a valóság része, ő, ez a Georg Cantor, aki pedig még azt sem érdemli meg, áll az utolsó sorokban, hogy elfelejtsék a nevét.”
108-111. oldal
Láng Zsolt viszont téved (Láng Zsolt szereplője téved), rosszul emlékszik, nem róka az, aki a fához vánszorogva meghal:
"A halott kutya a ginkgófa törzsénél olyannak látszott, mint aki csak aludni tért oda. Gyöngéden ölelte át halálra vert testével ezt a törzset, s olyan szelíd nyugalom áradt kihűlt teteméből, hogy ha láthatta volna valaki, azt hihette: legalább elérte, amit élete borzalmas végén elérhetett: a végső békét.
Csak megmerevedett négy lába tanúskodott valami másról, a két mellső és a két hátsó láb, ahogy a fájdalom utolsó percében még kinyújtotta őket, s azok úgy is maradtak, úgy is merevedtek meg, kinyújtva, de átellenesen, keresztbe vetve, a mellsőknél a bal elöl, a jobb hátul, a hátsóknál meg a jobb elöl s a bal hátul, s az egész kicsit fölfelé hajlott, a fájdalomtól, a levegőbe.
Ez a négy kicsi kinyújtott láb elárulta, hogy nem a végső békét találta meg, mert abból az iszonytató magányból, amelyből érkezett, nem volt sehova másfelé irány, csak egy másik és most már végérvényesen iszonytató magányba.
És még mindig futott.
Gyöngéden ölelte halálra vált testével a ginkgó törzsét, de még mindig futott.
Mert e két iszonytató magány közt ezen a négy átellenesen előre- s hátravetett lábon, ahogy kimerevedtek a levegőbe, minden kétség nélkül látszott, hogy nem bírják abbahagyni.
Még mindig szaladtak, rohantak, vágtáztak előre, mert szaladni, rohanni, vágtázni kellett, mert futni kellett, és futni, futni, mintha ennek soha, de soha nem lehetne vége."
137. oldal
Láng Zsolt jól emlékszik (Láng Zsolt szereplője jól emlékszik), volt ott egy róka is:
A kyozo mögött nem messze egy magas azáleabokor sűrűjében egy veszett róka guggolt, ugrásra készen.
Mind a két szeme nyitva volt, és egyáltalán nem pislogott.
És ezekben a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben nem volt más, csak égő őrület.
Leszállt az este.
A magnóliafák lassan összébb húzták hatalmas szirmaikat.
[...]
A távolban, a két repositorium közelében, a sűrű azáleabokor alatt a veszett rókát rázni kezdte a görcs.
A róka haldoklott.
Azokban a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben már nem égett semmiféle őrület.
Megtört bennük a fény.
90. és 101. oldal
108-111. oldal
Láng Zsolt viszont téved (Láng Zsolt szereplője téved), rosszul emlékszik, nem róka az, aki a fához vánszorogva meghal:
"A halott kutya a ginkgófa törzsénél olyannak látszott, mint aki csak aludni tért oda. Gyöngéden ölelte át halálra vert testével ezt a törzset, s olyan szelíd nyugalom áradt kihűlt teteméből, hogy ha láthatta volna valaki, azt hihette: legalább elérte, amit élete borzalmas végén elérhetett: a végső békét.
Csak megmerevedett négy lába tanúskodott valami másról, a két mellső és a két hátsó láb, ahogy a fájdalom utolsó percében még kinyújtotta őket, s azok úgy is maradtak, úgy is merevedtek meg, kinyújtva, de átellenesen, keresztbe vetve, a mellsőknél a bal elöl, a jobb hátul, a hátsóknál meg a jobb elöl s a bal hátul, s az egész kicsit fölfelé hajlott, a fájdalomtól, a levegőbe.
Ez a négy kicsi kinyújtott láb elárulta, hogy nem a végső békét találta meg, mert abból az iszonytató magányból, amelyből érkezett, nem volt sehova másfelé irány, csak egy másik és most már végérvényesen iszonytató magányba.
És még mindig futott.
Gyöngéden ölelte halálra vált testével a ginkgó törzsét, de még mindig futott.
Mert e két iszonytató magány közt ezen a négy átellenesen előre- s hátravetett lábon, ahogy kimerevedtek a levegőbe, minden kétség nélkül látszott, hogy nem bírják abbahagyni.
Még mindig szaladtak, rohantak, vágtáztak előre, mert szaladni, rohanni, vágtázni kellett, mert futni kellett, és futni, futni, mintha ennek soha, de soha nem lehetne vége."
137. oldal
Láng Zsolt jól emlékszik (Láng Zsolt szereplője jól emlékszik), volt ott egy róka is:
A kyozo mögött nem messze egy magas azáleabokor sűrűjében egy veszett róka guggolt, ugrásra készen.
Mind a két szeme nyitva volt, és egyáltalán nem pislogott.
És ezekben a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben nem volt más, csak égő őrület.
Leszállt az este.
A magnóliafák lassan összébb húzták hatalmas szirmaikat.
[...]
A távolban, a két repositorium közelében, a sűrű azáleabokor alatt a veszett rókát rázni kezdte a görcs.
A róka haldoklott.
Azokban a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben már nem égett semmiféle őrület.
Megtört bennük a fény.
90. és 101. oldal
