NEMES NAGY ÁGNES:
Nekem nem fontos, hogy valami régen történt-e vagy a jövőben fog történni – az idősíkokat hajlamos vagyok összezagyválni. Kijövök a szalamiszi csatából, hogy beforduljak a Nefelejcs utcában egy kapualjba. Az idő számomra egyszerre, együtt van jelen; az aktualitásérzésem, a jelenléti érzésem messzire kilóg az életemből. Rilke mondja valamelyik elégiájában, hogy a halottak nemcsak azért halottak, mert megszűntek jelen lenni. Akkor halottak, ha nem hatnak ránk. És fölteszi azt a nagyon fontos, rilkei kérdést, hogy tudnánk-e mi nélkülük élni. Nem hiszem, hogy tudnánk nélkülük élni, a halottak nélkül;
Erre gondolt, az első elégiára, amelyik így kezdődik:
"Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyú minden angyal."
És a vége felé van ez:
"Végül nem kellünk a korán leszakítottaknak;
elszoktak már lassan a földtől, mint anyamelltől
elnő csöndben az ember. De mi, kiknek olyan nagy
titkok kellenek és oly gyakran a gyász hoz
boldogító haladást –: bírnánk-e mi nélkülük élni?"
Nemes Nagy Ágnes költő volt, és meghalt, a magyar irodalombarátok számára akkora jelentősége lehet, mint Nyilasi Tibornak a magyar szurkolók között, vagy az LGT-nek a magyar beat rajongók között: lokális jelentőségű világklasszis volt, akire a hagyományokból építkező konzervatívoknak érdemes emlékezni - egy f@szt!
A halottak akkor is bennünk élnek, ha nem tudunk róluk, a halottak halottak, és kit érdekel, hogy mi bírunk-e nélkülük élni, satöbbi. Ezt a vonalat most nem folytatom, inkább idézek két anekdotát a kötetből, amely a Nemes Nagy Ágnessel készített interjúkat közli:
Vajda Juliannát, a valamikori Lillát nagyon idős asszony korában megkérdezték, hogy tulajdonképpen miért nem ment hozzá Csokonaihoz? Mért nem állt a sarkára? Igenis, akkor is lehetett volna valamit csinálni. Mért nem ment hozzá a családja akarata ellenére? S akkor a kicsi öregasszony elgondolkozott, és vékonyka hangján azt válaszolta: mert hosszú volt az orra.
321-322. oldal
Fordítottam jó pár Brecht-drámát is, s a szabadkai színtársulat előadta az egyiket. Vendégül, a bemutatóra meghívtak engem férjemmel. Elfogadtuk a meghívást. Tél volt, nagyon jeges az út, s visszafelé jövet autónkkal belecsúsztunk az árokba. Kiálltunk az út szélére, integettünk, hogy valaki segítsen. Meg is állt egy szép Zastava, ki is szállt belőle egy nagydarab ember, odajött, felmérte a helyzetet, azt mondta, álljunk félre, majd alányúlt a mi kis piros Fiat ötszázasunk alá, s föltette az országútra. Majdnem elnyúltunk a döbbenettől. Kérdeztük, hát hogyan, miképp bírta ezt az autót csak úgy megemelni, mi a foglalkozása. Azt válaszolta: „Költő vagyok.” Egymásra bámultunk a férjemmel. Költő?! Megállt az eszünk. Igaz, hogy Kosztolányi is erős volt, de ennyire! Bámulatos volt! S akkor elkezdtünk dadogni: „Hát akkor kollégák volnánk? Mi írók vagyunk Budapestről.” Meg hogy ez milyen különös szerencse, hogy így, az országúton összetalálkoztunk egy itteni költővel. S akkor ő egy kicsit elmosolyodott: „Maguk pesti írók? Nem vagyok költő, hanem öntő, vasöntő.” Hát így ismerkedtem meg én egy jugoszláv, egy szabadkai költővel.
[Innen hiányzik az oldalszám, elfelejtettem felírni.]
Ennyit a költészet és költők jelentőségéről. :) Számomra érdekesebb volt a kor, amelyről NNÁ mesélt, például:
A legrémesebb rákosizmus idején volt egy írókongresszus, ahol például minket, az Újholdat, kiirtottak, mint a babitsi l'art pour l'art hervadó virágait – ez például Darvas Józsefnek a megjegyzése. Az írókongresszus után Illyés meghívott minket magához, Lengyel Balázst meg engem, és beszélgettünk. Mi persze azt szerettük volna kitudni tőle, hogy most…, most…, most mi mit csináljunk? Nemcsak mi, hanem mit csináljon a magyar irodalom? Addig, addig, míg én meg is kérdeztem tőle: „Ilyen körülmények között mit tegyen a polgárinak nevezett író (nem mintha én ezt a megbélyegzést vagy ezt a jegyet elfogadnám, hogy van polgári író, meg ilyen író, olyan író, pláne annyira elképesztő következményekkel, mint amivel ez akkor járt), tehát mit tegyen az ilyen író ilyen körülmények között?" S arra volt Illyés Gyulának az a feledhetetlen válasza, hogy: „A polgári író akassza föl magát!" Ezt én nem nagyon tudtam soha elfelejteni.
657. oldal
Ennek a sztorinak aztán utóélete volt, a népiek próbálták Illyést mentegetni, hogy ő csak viccelt - elment Rákosihoz, és verte az asztalt, hogy adják ki a polgári írókat, és ezért nem kapott aztán Kossuth-díjat, hanem Szibériában élte le életét, és a MAKI (Magyarság Kutató Intézet) ezért szervez túrákat Barguzinba, hogy felleljék a csontjait, amelyeket köztudomásúlag Petőfi női csontvázai mellé temették.
És még.
Ha tehát urbánus az, aki például Lukács véleményeit magával hozza vagy hordozza vagy kifejezi, akkor, köszönöm szépen, én abszolúte nem vagyok urbánus. Tehát én ma egyrészt nem szeretem a magyarságnak és a kereszténységnek azt a fajta demagógikus emlegetését, amiből nekem elegem volt már a Horthy-rendszer alatt is, másrészt nem szeretem a lukácsista doktrinerségeket, illetőleg iszonyatosan veszélyesnek, önkényuralomra törőnek tartom, mert hiszen a Lukács ideológiájában nem az a legveszélyesebb, hogy mit mond a típusalkotásról, hanem az, hogy ezt a tankok hátáról gépfegyverrel hirdeti. Tehát az egyeduralomra való törést.
Akik ezt a személyiséget elfogadják irányadónak a maguk számára, még akkor is, ha – mint el szokták mondani, fölösleges itt neveket mondani, de úgyis tudod, hogy kikről beszélek én – el szokták mondani, hogy ők súlyos kritikával emlegetik Lukácsot, aki megfürdött a kor minden mocskában. Ha megfürdött a kor minden mocskában, akkor mitől olyan nagy-nagy ember – szeretném tudni? Mitől olyan irányadó az, amit ő az irodalomról mond? Én még azt is megengedem, hogy lehet, hogy ő kiváló filozófus, bár őszintén szólva kételyeim vannak efelől, mert egy ilyesfajta gondolkodásmód igazán érvényeset nem alkothat semmiféle szellemi területen, vagy nagyon ritkán alkothat, de mint irodalomtudós!… csodálkozva állok a hozzá nem értés ama hatalmas monumentuma előtt, ami az ő műve.
Képtelenségeket beszél Lukács. Képtelenségeket, abszurdumokat. Ő – mint ezt sokszor már mások is mondták, én azt képzeltem egy darabig, hogy a saját fejemtől jöttem rá, de aztán rájöttem, hogy mások is tudják –, ő fanatikus ember volt, aki az istenhit, a vallásosság fokán volt szocialista, marxista, kommunista, szadista – amit akarsz –, és ez teljesen lehetetlenné tette számára a „másság" belátását, hogy egy ma divatos politikai fordulattal fejezzem ki magamat. Tökéletesen lehetetlenné tette a megértést, a többféleség eltűrését, egy parancsuralmi rendszer volt az ő fejében, és ennek ő volt az inkvizítora. Természetesen azt szokták fölhozni mellette, hogy hiszen hányszor kellett önkritikát gyakorolnia. Igen, igen, de azért mégiscsak megmaradt…, hogy mennyire megmaradt, arra legfőbb példa a 60-as, 70-es évek. Mikor Lukács a Nagy Imre-kormányban kulturális miniszter lett, ezt mi kettősen fogadtuk. Egyrészt derűlátóan, hogy: „Nahát, milyen nagyszerű, akkor Lukács is megváltozik?!" Majd némi szkepticizmussal, hogy: „Uramisten, milyen irodalompolitika lesz az, aminek Lukács György a minisztere!" Hát tudod, ez az utóbbi vált be. Miután Lukács fölzárkózott Nagy Imre mellé és szerencsére megmenekült az első kivégzések alól, visszajött, majd visszafogadta az irodalmi élet – úgy értem, hogy a hatalom visszafogadta –, sajna, ugyanott folytatta, ahol abba se hagyta! Erre nézve meg kell nézni az ő 60-as, 70-es években írott cikkeit – most nem beszélek ezekről a nagy filozófiai miskulanciákról, hogy esztétika, meg ez, meg az, nem az én dolgom, én nehezen viselem a Lukács stílusát, ami persze nem jelenti azt, hogy nem olvastam számtalan Lukácsot, egyrészt mert muszáj volt, másrészt meg az ember tájékozódik –, hogy amit mond, az csodálatosképpen változatlan maradt.
Erre nézve én hajlandó volnék arra is, hogy ha Lukács ’56 által megváltozva és megtisztulva, mint olyan sokan, egy másfajta sípot fúj meg a saját gondolkodási lehetőségei közül, ha megváltozik, ha el tudja tűrni azt, hogy a magyar irodalom ilyen meg ilyen, sokféle, akkor én szó nélkül azt mondanám, hogy jó, odáig tartott egy Lukács-korszak, azután következett egy másik – ez azonban sajnos nem következett. Ott van az a nagy interjúja épp az Eörsi Istvánnal, amelyben összefoglalja életművét, illetve Eörsi és Vezér Erzsébet is különféle felvilágosításokat kért tőle az életére vonatkozóan, ott abban is megtalálható a híres és megbotránkoztató André Chénier-féle példa: Nem hiszem, hogy ma egyetlen francia irodalomtörténész is kételkedne André Chénier helyében a francia irodalomban – mondja Lukács György. Helytelen volt tehát az, hogy a francia forradalom lefejeztette André Chénier-t? Nem volt helytelen, mert akkor az használt a forradalomnak. Kevés ennél cinikusabb kitétele van szellemi embernek. Mert, ha netán ezt gondolja, legalább ne mondja el! Elképesztő, hihetetlen! Szóval ez semmi mással nem magyarázható – nem…, nem cinizmus ez tőle, csak a fanatizmus és az inkvizítori magatartás, az inkvizíciós őrült vallás alapján álló beszivárgó képtelenség, a cinizmus beszivárgása az inkvizícióba, a hitbe.
659-662. oldal
Ezt az idézetet (egy részletét) a Facebookon is megosztottam, ami miatt megkaptam két Lukács György-fantól, hogy antiszemita vagyok - ez büszkeséggel tölt el. (Ezekről a Lukács György-fanokról a pinaszőr jut az eszembe, pedig csak az egyikük a nő, és ráadásul ő is egy igen tiszteleméltó idős hölgy, még nálam is idősebb.) Viszont akit részletesebben is érdekel Lukács György véleménye és André Chénier sorsa, annak ajánlok egy remek cikket a 2000-ből JEGYZET ÉS KOMMENTÁR cím alatt.
Befejezésül - bár idézhetnék még egy csomó érdekeset - egy igazán Nemes Nagy Ágneshez illő költői gondolatsor:
Egy más világ vagyunk, ami víz alatt volt, kijött, kiáll a tengerből, olyan merev sziklák, meg hínár van rajta, meg minden, szóval olyan kopár és furcsa és régi és archaikus, mint a Húsvét-szigetek. De vannak rajta régi szobrok!
Pár éve egy nem igazán jobboldali, inkább műveletlen (ezt finomítanám: más irányú műveltségű) írónő, aki civilben történelemtanár, lesajnálóan beszélt a Nyugatról, az irodalmi folyóiratról, hogy annak a szellemisége már mennyire poros. Mit szólna ez az írónő az Újhold folyóirathoz és az Újhold-Évkönyvek sorozatához, ha olvasta volna őket? Nemes Nagy Ágnes talán nem is költőként, hanem az Újhold szellemiségének megtestesítőjeként a legmaradandóbb számomra. Az előző idézet egy kicsit bővebben:
Egy más világ vagyunk, ami víz alatt volt, kijött, kiáll a tengerből, olyan merev sziklák, meg hínár van rajta, meg minden, szóval olyan kopár és furcsa és régi és archaikus, mint a Húsvét-szigetek. De vannak rajta régi szobrok ! Ami megdöbbentő. Nem is tudják, a mai napig sem tudjuk - biztos olvastad Heyerdal könyvét, nekem kedvencem a Húsvét-szigeti miskulancia, nagyon tetszik. És még valamit nagyon szeretek, ez a nyilvánosságra tartozik, az Ekhnáton-történetet, Krisztus előtti 14. század. A 19. század végén kezdett rájönni a tudomány, hogy Ekhnáton volt, mert utána visszaállt az animizmus és nem akarták a nevét. Háromezer évig nem tudtuk, hogy volt egy [el-amarnai] korszak! Hát ilyet mi nem tudtunk [csinálni], mi csak negyven évig... Bámulatosak ezek a hullámzások, hogy mindent el tud felejteni egy igen magas civilizációs tudat! Európa: hogy voltunk képesek elfelejteni a görög szobrászat eredményeit?! Ezer évre?! A duecentóban, a késő-gótikában kezdett újra felemelkedni a szobrászat, majd jött a reneszánsz, satöbbi. De hogy volt lehetséges elfelejteni? Elfelejtették a kalapácsot tartani, vagy a kővéső izét. Ezer évig letűnt, majd ismét feltűnt. Na már most attól függően, hogy jobb lábbal kelek-e fel vagy bal lábbal, ezt a tüneményt, hogy el lehet felejteni , kétségbeejtőnek tartom, és mérhetetlenül vidítónak tartom, hogy mégis újra felfedezik, akár ezer év múlva. Ez a fajta hullámzás a civilizációban, az elfelejtésnek, a regresszióknak ezek az óriási mélységei... Aszerint, hogy milyen hangulatban vagyok, főbelövöm magam egy ilyen regressziótól, vagy azt mondom: úristen, milyen csodálatos az ember sorsa, az emberiség sorsa, hogy mindig újra feljön: Ekhnáton háromezer év múlva, a görög szobrászat ezer év múlva. Szóval ezt a hullámzást érzékelem.
[Az oldalszám innen is hiányzik, bocs.]
