Az a jó ebben a könyvben, hogy úgy kezdődik, hogy számba veszi az előítéleteket. A halmozottan hátrányos helyzetű, a speciális nevelési igényű, alsóbb osztályba tartozó, főleg cigánygyerekekről van szó, de az első társadalmi csoport, amelynek az előítéletrendszerét vizsgálja, az a kérdést vizsgáló szociológusok csoportja. Az első tanulmány többek között annak jár utána, hogy mi volt az oka a kisegítő iskolákban tanító gyógypedagógusok és a szociológusok vitájának, amely abban csúcsosodott ki, hogy egy csomó gyereket kihoztak a „gyogyós” iskolákból, mert nem voltak odavalók. A szociológusokra ráhúzzák a vizeslepedőt.
A könyv következő tanulmányában az alábbi tanulságokig jutnak el: A cigányok hátrányos megkülönböztetése nincs mindig összefüggésben etnikai mivoltukkal, annak okozója a decentralizált magyar politikai-önkormányzati rendszer, amely nagy általánosságban az alsóbb társadalmi rétegeket diszkriminálja. A romák elleni előítéletek nem vezetnek automatikusan romaellenes viselkedéshez. (Látszik, hogy ez 2007-es tanulmány, ezért mondja ezt a hülyeséget, baromságot, ökörséget.) Az intézményrendszer az, amely a szegregációt okozza.
A harmadik tanulmány a német helyzettel foglalkozik, azt nem olvastam, a negyedik A rugalmas beiskolázás szerepe az oktatási szakadék elmélyülésében címet viseli. Összefoglalva és leegyszerűsítve, a rugalmas iskolakezdéssel az elit gyerekei jól járnak, a romák, és egyéb hátrányos helyzetűek szívnak. Ők később kezdik az iskolát, de nem lesznek érettebbek, hiszen pont azok között a körülmények között maradnak, ami a lemaradásukat okozza, viszont túlkorosként nem tudnak beilleszkedni az osztályba, egy-két bukás, aztán tényleg lehetetlen normál osztályba járatni őket, és a későn kezdett iskola hamarabb is befejeződik. Igazából úgy látszik, hogy ahol a társadalom, a politika és az egyes emberek bele tudnak avatkozni az automatikus rendszerekbe, azt úgy teszik, ahogy az érdekeik, az erőviszonyok diktálják – ó mily meglepő!
Erős Gábor, a kötet egyik szerkesztője jegyzi a leghosszabb tanulmányt, amelynek Különbség és szórás a címe. Ez a cím azt jelzi, hogy a szerző nem tartja fontosnak, hogy a laikusok is beleolvassanak a dolgozatába. Ilyen érdektelen, jellegtelen címet csak direkt elriasztás céljából választ az ember.
A tanulmány a szociológia legszörnyebb metódusát követi, különböző mesterséges kategóriákat alkotva adatbázisokat elemez. A HH (hátrányos helyzetű), a HHH (halmozottan hátrányos helyzetű), az SNI (sajátos nevelési igényű), és a BTM (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) időben is változó jelentésű kategóriái valójában minden esetben a szegény és gyönge tanulási képességű gyermekek csoportjait jelenti.
A 70 oldalas tanulmány valójában azt kívánja bizonyítani, hogy a jelenlegi oktatási rendszer, az óvodától gimnáziumig teljesen szétesett, és a helyi önkormányzati, nevelési tanácsadói, iskolai és egyedi pedagógusi döntések által meghatározottan működik. Az oktatásban és nevelésben használt fogalmak elveszítették a jelentésüket, hiszen pl. ha valamely gyerekcsoporttal külön foglalkoznak, az nézőponttól függően lehet szegregáció, vagy felzárkóztatás. Eleve az is eldönthetetlen, hogy a gyermekek közötti különbségek veleszületettek és változtathatatlanok, veleszületettek és csökkenthetők, szerzettek és változtathatatlanok, vagy szerzettek és csökkenthetők. A különböző negatív kategóriákba sorolt gyerekek aránya 25 %, tehát az ország teljes lakosságának egynegyede küzd problémákkal az iskolában. Az oktatás problémái nem szűkíthetők le a cigánykérdésre, valójában az történik, hogy az ország lakosságának háromnegyede olyan rendszert működtet, amely az egynegyed számára problémát jelent. Ez a probléma néha megoldhatatlan, néha kezelhető, néha szükségszerű, néha csak valamely önérdekből fakadó, stb.
Tulajdonképpen ez a tanulmány azt mutatja, hogy az oktatás-nevelés kérdése szociológiailag nem értelmezhető problémákat vet fel. Ahol a tudományok képtelenek egyértelmű válaszokat adni – és az emberi viselkedés ilyen terület – ott a politikának kell cselekednie. Hatalmi szóval eldöntve a vitatott kérdéseket. Ebből szerintem az következik, hogy amíg váltógazdaság keretében különböző pártok kormányozzák az országot, addig az oktatási rendszer mindig terepe lesz a politikai harcnak, és a működési szabályai folyamatosan változni fognak. Hacsak az Európai Unió ránk nem kényszerít valami egységes rendszert.
Eddig tartott a recenzió, most még csatolok egy rövid párbeszédet, amelyet az értékelés kapcsán egy kedves szociológus mollyal folytattam:
Hozzászóló: „Tulajdonképpen ez a tanulmány azt mutatja, hogy az oktatás-nevelés kérdése szociológiailag nem értelmezhető problémákat vet fel.” – én meg ezt a mondatot nem tudom értelmezni… :)
„Ahol a tudományok képtelenek egyértelmű válaszokat adni – és az emberi viselkedés ilyen terület – ott a politikának kell cselekednie.” – Ideális esetben a tudomány szállítja azokat a háttérinfókat, amelyek alapján a politika cselekszik – mert végül is a politika feladata a cselekvés, de ez nem csak az oktatással kapcsolatban van így. A gazdaságpolitikát is a politikusok csinálják, nem a közgazdászprofok vagy a piaci szereplők. Az oktatáspolitikát is a politikusok csinálják, nem a tanárok vagy a szociológusok. Minden közösségi léptékű cselekvéshez politikai akarat kell. De ideális esetben a politika figyelembe vesz szakértői-tudományos véleményeket. És erről a témáról pl. igenis van mondanivalója a tudományoknak.
A szegregációval az a baj, hogy félelmetesen hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek újrateremeléséhez, és nem csak közvetlenül, hanem közvetve is, azáltal, hogy bizonyos rétegeket egy k.nagy bélyeggel ellátva a perifériára helyez – és amit nem ismerünk, amivel nem találkozunk, attól tartani fogunk, tudás és tapasztalat helyett előítéletekkel viszonyolunk hozzá stb. Az egyéni pszichikai következményein túl a szegregáció társadalmi szinten is rettenetesen káros.
én: Ezt írtad: „Ideális esetben a tudomány szállítja azokat a háttérinfókat, amelyek alapján a politika cselekszik” Az a probléma, hogy a szociológia minden politikai döntéshez tud indoklást adni, illetve bármely politikai döntés ellen tud érvet szállítani – most az oktatásról beszélek. Illetve a szociológia csak eszköz, és az azt felhasználó oktatáskutatók és oktatáspolitikusok azok, akik így is, meg úgy is értelmezhetik ugyanazokat az adatokat. És teljesen jogosan. Az elkülönítés lehet egyszerre szegregáció és felzárkóztatás is. stb.
Hozzászóló: de hát minden tudomány végső soron csak eszköz… nem akarok nagyon demagóg lenni, de a fizika eredményeiből is lehet atombomba meg atomerőmű is (mégis az vagyok, bocsánat).
Az árnyalatokon lehet vitatkozni persze, de vannak azért egyértelmű kategóriák is. Tudtad például, hogy volt Magyarországon olyan iskola, ahol külön csengetési rend garantálta, hogy az elkülönített gyerekek még szünetben se találkozzanak a többiekkel?
én: Arra a tudomány választ tud adni, hogy mit tegyünk, hogy ne dőljön le a pisai ferde torony, de arra nem tud választ, hogyan lehet a legjobban megtanítani egy gyerkőcöt olvasni. Az ember sokkal bonyolultabb, mint bármi más a természetben. (Szerintem.)
Vannak itt a Molyon olyanok, akik szerint ez a külön csengetési rend megvédi a normálisakat az agresszívoktól. És nekik is van igazságuk – ezt nem a politikai korrektség mondatja velem.
Hozzászóló: és hosszútávon ez mégis hova vezet? gettó?
én: Hosszútávon előbb utóbb meghalunk. Rövidtávon kevésbé biztatónak látom a helyzetet. Egyébként meg, ha megkérdeznek, én ellenzem a gettót. Ha aláírást gyűjtesz, vagy demonstrálni kell, csak szólj, rám számíthatsz. :)
Hozzászóló: én sem vagyok optimista. de kösz :)
A recenzió és a kommentek a molyon jelent meg először.
