Előbb-utóbb el kell mesélnem az életemet. Megjártam a francia idegenlégiót, és voltam buszsofőr Los Angeles és New York között. Pár éve már hazatértem, a városban lakom (azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?), és volt azóta már Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz. Gyorsan váltakozó évszakok, a városi ember másképp érzékeli az időt.
Marcovaldo ismeri a város titkait. Tavasszal gombára lel a villamosmegálló mellett, és a város fölötti dombokra viszi csemetéit, ahol titkos kertekben érik a cseresznye. Nyáron kipróbálja, milyen az alvás a parkban, a hős szobra mellett, a padon; és élvezi, hogy augusztusban kiürülnek az utcák és egyedül sétálhat az úttest közepén. Ősszel körbejár kóbor macskákat követve embernemlátta rejtett labirintusokat; és a lassú, meleg, szeptemberi esőtől varázslatos növények nőnek a kezei között. Télen, ha puha, esőcseppektől csillogó és átláthatatlan köd lepi el a házak réseit, tévedhetetlen érzékkel talál rá az egyetlen útra, amely a tiszta égbolthoz vezet, és ha hó borítja a várost, akkor hol hóember lesz belőle, hol pedig Télapó.
A város nem mindig barátságos. Marcovaldo kisember, akinek minden nap robotolnia kell a megélhetésért. Zord főnökök uralkodnak fölötte. A pénze kevés, és a városban minden fogyasztásra csábít, olyan javakra, amelyek számára és családja számára elérhetetlenek. A csillogó kirakatok mögött valójában pénzéhes mohóság és mérgező, környezetszennyező termékek sorakoznak. Marcovalo kényszer hajtotta Don Quijote-ként, botcsinálta hősként próbál szembeszállni a fogyasztói társadalom kísértéseivel és kísérteteivel. Többnyire veszít, de mint egy burleszk figura, minden bukás után talpra áll, mert jön az új évszak, az új Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz.
Italo Calvino a 20. századi olasz próza egyik legnagyobb alakja. Eleink című kisregényciklusa, a Láthatatlan városok, és a Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényeinek stílusa Borges és Garcia Marquez mágikus varázsos művészetéhez hasonlítható. E rövid novellákból összeálló, de valójában egységes egészként kezelendő kötete műfajában a mi Kosztolányink Esti Kornélját, vagy Esterházy Estijét juttathatja eszünkbe. Az olasz és francia irodalom ismerői észre vehetik, groteszk fantasztikumában Dino Buzatti: Hajtóvadászat az öregekre, és Marcel Aymé: A faljáró című köteteire is hasonlít. Legfőbb értéke a költői szépségű nyelv, amely nem jelzőkben, hasonlatokban vagy metaforákban tobzódik, hanem inkább hangulatok, benyomások és érzések tömör, pár szavas felvázolásával az egyszerűen, hétköznapian induló történeteknek olyan meseszerű hátteret teremt, amelyben a váratlanul bekövetkező különös fordulatok teljesen természetessé válnak.
Marcovaldo városa az én városom. Ha elolvasod a kedvenc könyveimet, akkor megtudhatsz rólam valamit, amit szavakkal nem tudnék, és talán nem is akarnék elmondani. Ha sétálsz Marcovaldo városában, akkor az én szememmel láthatod a világot. Nos, tudd meg, ha szembe jössz velem az utcán, azért látsz mosolyt az arcomon, mert az előző saroknál Marcovaldoval találkoztam.
Italo Calvino: Marcovaldo avagy a városi évszakok
Fordította: Balkó Ágnes, Telegdi Polgár István
Nagyvilág Kiadó, 2000.
A forró nyári napokra hűsítő idézetek:
Akinek sivár otthon nyűgözi az életét, hideg estéken rendszerint a moziban talál menedékre. Marcovaldo szenvedélyesen szerette a színes, szélesvásznú filmeket, melyek tágas látóhatárukkal magukba ölelik a prérit és a szigeteket, ahol virágkoszorút viselnek az emberek. Kétszer egymás után szokta megnézni a filmet, és csak akkor jött ki a moziból, amikor zárni készültek, de gondolataiban tovább barangolt az előbbi tájakon, minden ízüket s színüket a magáénak érezte. Ám ha esőtől ázó estén kellett a 30-as villamos megállójában ácsorognia, hazafelé volt ideje végiggondolnia, hogy az ő életének forgaókönyve egyébről sem szól, mint: villamos, jelzőlámpa, alagsori odu, gáztűzhely, leértékelt áruk és göngyölegrészlegek. S egy csapásra kihunyt benne a film ragyogása, hogy átengedje a helyét a szürke, fakó szomorúságnak.
Aznap este egy India dzsungeljeiben játszódó filmet vetítettek: a mocsaras aljnövényzetből mérges felhők párollattak elő, kígyók tegergőztek a liánokon és ősrégi szobrokon, melyeket már kisajátított az őserdő.
Marcovaldo kilépett a moziból, rámeredt az útra,becsukta a szemét, újra kinyitotta, még mindig nem látott semmit, az égvilágon semmit. Még az orra hegyét sem. Míg odabent időzött, a köd meghódította a várost, a sűrű, átlátszatlan tejfehérség beburkolta a házakat, letompította a zajokat, eltörölte a távolságokat, a méreteket, egyetlen megfoghatatlan térbe kényszerítve őket, ahonnan homályos fényfoltokként, alaktalanul és tetszőlegesen bukkantak elő.
Marcovaldo gépiesen elindult a 30-as villamos megállója felé, és beleverte orrát egy oszlopba. Ebben a pillanatban rádöbbent, hogy milyen boldog: a köd eltörölte a való világot, s ő még egyre magáénak tudhatja, dédelgetheti a színes, szélesvásznú képeket. A hideg is enyhült, mintha a város vastag felhőpaplanba burkolódzott volna. Marcovaldo állig gombolt télikabátjában úgy találta, minden külső hatás ellen védve van, és amint siklott előre a puha semmiben, felékesítette az ürességet India, a Gangesz, a dzsungel meg Kalkutta színeivel…
…
A város egyre kisebbnek tűnt, belefért egy fénylő gömbbe, melyet magába fogadott az erdő titkos mélye az évszázados gesztenyefatörzsek és a végtelen hópalást közepette. A sötétből farkasüvöltés hallatszott; a nyulak mélyen a hó alatt fészkeltek, gesztenyékkel terhes, langyos, vörhenyes föld bújtatta őket.
Egy hófehér süldő nyúl merészkedett ki a hómezőre, fülét billegtette, a holdfényben futkározott, de fehér színe láthatatlanná tette, mintha nem is létezett volna. Apró lábacskái könnyű nyomokat hagytak a havon, háromlevelű lóhere papírlevélkéi. A farkas is láthatatlan volt, mert fekete színével az erdő fekete sötétjében bujdokolt. Csak ha a száját tátotta, villantak elő éles, fehér fogai.
A koromfekete erdő határozottan vált el a hófehér mezőtől. A süldő nyúl az innenső oldalon futott, a farkas a túloldalon.
A farkas megpillantotta a havon a nyúl nyomait, és utána eredt., de egyre csak a sötétben, hogy észrevétlen maradjon. Ahol a nyomok véget érnek, ott kell lennie a nyúlnak; a farkas előugrott a sötétből, hatalmasra tátotta vörös pofáját, elővillantak éles fogai és beleharapott a szélbe.
A nyúl valamivel arrébb ült, láthatatlanul: egyik fülét dörzsölgette a mancsával, s hatalmas ugrásokkal menekült tova.
Az innenső oldalra vagy a tulsóra, vagy még tovább?
Nem látszott más, csak a végtelen hómező, fehér, akár ez a papírlap.
Ez az írás a moly.hu-n és a Könyvtárosok Könyvesblogján jelent meg először.
