Mikael Niemi: Popzene Vittulából
Hasznos dolog más népek életével megismerkedni, mert lehetőséget teremt az összehasonlításra: miben hasonlítanak ránk, és miben különböznek, különbek-e nálunk, vagy mi vagyunk magasabbrendűek, és ez segíthet itt, a Kárpát-medence közepén, a magyar hivatástudat beteljesítésében. Ezért is örülök, hogy kezembe került ez a könyv, melyre Kamill Kopke és Bagabo, a kedvenc könyvtárosaim hívták fel a figyelmemet. (Róluk kevesen tudják, hogy testvérek, és egy alföldi kis faluból, Jászkarajenőről kerültek fel Budapestre. Először Kamill, aki az ELTE-n magyar-könyvtár szakot végezte, és ezzel párhuzamosan művészettörténetet tanult, de nem innen ismertem. A kilencvenes évek elején Józsefvárosban, a Fekete Lyuk nevű elhíresült intézményben voltam koncertszervező, és ott találkoztunk, mert ő egy női punkzenekarban basszusgitározott. Ma is előttem van, ahogy fekete bőrszerelésben, hollófekete hajával ott áll a színpadon, és tépi a húrokat. Bagabo pár évvel később jött a nővére után, őt elsőre nem vették fel filozófia szakra, ezért a BKV Észak-Pesti Üzemegységénél, a 12-es és 14-es viszonylatokon járatvezető villamosvezetőként dolgozott. Vele is sűrűn találkoztam, mert akkor már az újpesti végállomásnál és járatfordítónál voltam forgalomirányító – mindig is szerettem szervezni a dolgokat. A melegedőben gyakran láttam, amint csillogó szemüvege mögé bújva belemerül valami vastag könyv olvasásába, és tudtam, hogy ez a kölyök még sokra viszi.)
Visszatérve az ajánlandó könyvre, elég döcögősen kezdődik. (Olyannyira, hogy bosszúból ismertetőm első változatában Kamill Kopkét még mint függetlenített KISZ titkárt, Bagabot pedig mint BKV ellenőrt mutattam be! Ezen aztán finomítottam.) Szóval az első fejezetben megismerkedhetünk a könyv írójával, aki Erich Kastner Repülő osztály c. regényét idézve a havas ormok látványából és ízéből meríti az ihletet. A hó az fontos, hisz messzi északi tájakra jutunk el, Svédország egy kis finn nyelvű falujába. Az itt élő emberek végtelenül elmaradottak voltak, az életük csak munkából, ivászatból és verekedésből állt. Én büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, hisz az általam olvasott könyvekben Magyarország ennél sokkal pozitívabb színben van feltüntetve. A svédországi finnek nagyon primitív népség voltak, például olyan ritkán szólaltak meg, hogy a gyerekeik a rádióból tanultak meg beszélni. Én mindig is tudtam, hogy a finn-magyar rokonság az csak kitaláció, mi Attila hunjainak dicső leszármazottjai vagyunk. A finnek primitívségének további bizonyítéka, ahogy a gyermekeik az iskolában viselkedtek. Ez annyira felháborított, hogy a vonatkozó részt ki is másoltam:
„A felső tagozatban kezdett komoly méreteket ölteni a szadizás. Borzalmasabb helyen, mint a pajalai Központi Iskola, ki sem köthetett volna olyasvalaki, aki bármiben is különbözik a többiektől. Kívülről nézve nem is hitte volna az ember. Egy gyéren lakott, csöndes falu iskolája. Mindössze néhány száz tanulóval. A folyosókon csönd, mondhatni már-már szemérmes hangulat uralkodott.
Holott igazság szerint ebbe az iskolába közveszélyes tanulók is jártak. Már az alsóbb osztályokban elkezdték a kegyetlenkedést, de istenigazából csak később kapcsoltak rá. Talán a kamaszkor tette. A túltengő nemiség és a túltengő félelem.
Néhányan azzal szórakoztak, hogy a folyosó rejtett zugaiban kék foltokat hagytak a kisebbeken, csontos térdüket combunk vagy fenekünk lágy részeibe nyomva. Amikor a fájdalomtól ájuldozva hátrafordultunk, vigyorogva álltak előttünk. Néha varrótűt hordtak elrejtve a kezükben, és ruhán keresztül beleszúrtak a mellettük elhaladókba. Szokásos volt a felsőkar izmára mért ütés is, ami még órákkal később is borzalmasan fájt.
Szimat után mentek a rohadékok. Azonnal felismerték, ha valaki más volt, kipécézték a különcöket, a művészi hajlamúakat, a túlságosan intelligenseket. Egyik áldozatuk Hans volt, egy csöndes fiú, aki szívesen barátkozott lányokkal. Üldözőinek sikerült megkeseríteniük az életét. Annyira félt tőlük, hogy már nem mert kimenni egyedül a folyosóra. Megpróbált elrejtőzni társai között, a nyáj közepén maradni, mint a gyenge antilop. Csak évekkel később tudott elköltözni Stockholmba, ahol napvilágra hozhatta homoszexualitását
Egy másik áldozatuk Mikael volt. Ő is félénk volt, befelé forduló, visszaütni képtelen. Másmilyen volt mint ők, látszott rajta, hogy legbelül meg van győződve arról, hogy ő valaki. Egyszer, amikor a tanár nem volt bent, a banda közrefogta a lakatosműhelyben. Az osztály csúcsszadistájával az élen a fojtogatást kezdték gyakorolni Mikaelen. Uffe lassan, egyre keményebben szorította tubákos ujjaival a fiú vékony nyakát, aki tátogott, mint egy béka. Az osztálytársak körülállták és nézték, senki sem tiltakozott. Sőt, inkább kíváncsian nézték az egészet. Ilyen az, ha megfojtanak valakit? Jé, hogy kidagad a szeme! Hamarosan több fiú is ki akarta próbálni. Nem is kellett lefogniuk áldozatukat, csak ült, bénultan a félelemtől. Nézzétek, ez mindjárt hány, jobb ha elengedjük. Ki akarja próbálni még valaki? Próbáljátok csak ki! Nézzétek a kis strébert, hogy be van tojva. Ott nyomd meg, lejjebb, ott a leghatásosabb.”
Ilyen nálunk csak a beilleszkedni képtelen etnikum körében fordulhat elő, és esetleg a tévéből áradó erőszak fertőzheti meg a nem megfelelő valláserkölcsi nevelésben részesített gyermekeket. Bár megjegyezném, hogy a homoszexualitást nem csupán valláserkölcsi, hanem nemzetpolitikai szempontból is elítélem, és nem árt ha azok a kis mocskok megtanulják, hogy hol lakik a magyarok Istene!
Szerencsére a civilizáció jótékony hatása eljut Vittulába is. Elvis Presley, Beatles és Jimi Hendrix zenéje csodákat tesz, amelyet az egyik kis szereplő így fogalmaz meg:
„…a rockzene a legfrankóbb dolog minden közül, amit eddig kipróbált, beleértve a piálást és az önfertőzést is. A közösülés állítólagos gyönyöreivel még nem tudja összevetni, minthogy ez irányú tapasztalatai még nincsenek, de valószínűleg az se rúgna labdába, egyébként régóta gyanítja, hogy a pina túl van reklámozva.”
A regény második legfontosabb vonulata a hagyományokból kiszakadó kiskamaszok eszmélését, biológiai érését mutatja be. Itt tanúi lehetünk bizonyos túlkapásoknak is, pl. ivászatoknak és felelőtlen szexuális kapcsolatoknak, mely jelenségek a skandináv népek karakterológiájába tökéletesen beleilleszkednek. Az elrettentő példákon túl, pozitív mintával is szolgál e könyv. A főhős édesapja, gyermeke felvilágosítása részeként, átadja tudását a világról, s többek között az alábbi bölcsességet is kinyilatkoztatva:
„A legveszélyesebb azonban, amitől mindennél jobban szeretne megóvni, egy olyan tényező, ami szegény szerencsétlenek egész hadát űzte már az őrület homályába, az pediglen a könyvolvasás. Ez a rossz szokás az utóbbi generációkban egyre jobban terjed, és nagy szerencse, hogy eddig még nem mutattam ilyen irányú jeleket. A sok diliház mind olyanokkal van tele, akik túl sokat olvastak. Valamikor olyanok voltak, mint te vagy én, mondta, erős testalkatúak, bátrak, elégedettek, kiegyensúlyozattak. Aztán elkezdtek olvasni. Legtöbbször csak véletlenül. Egy megfázás, néhány napi ágyban fekvés, egy szép könyvborító, ami kiváltja a kíváncsiságot, s máris megszületett az eltévelyedés. Az első könyvet követi a második, aztán még egy és még egy, mint egy lánc szemei, mely egyenesen az elmebetegségek örök éjébe vezet. Az ember egyszerűen nem tudja abbahagyni. Rosszabb mint a kábítószer.
Persze a legnagyobb óvatossággal kézbe vehetünk olyan könyveket, melyekből tanulni lehet valamit, mint a lexikonok vagy műszaki kézikönyvek. A veszély az a szépirodalom, mert az szüli és bátorítja a töprengést. A rosseb egye meg! Az ilyen rossz útra terelő, kockázatos termékeket csak államilag ellenőrzött boltokban, igazolvány felmutatása mellett, kimért adagban és csakis érett korú embereknek szabad árusítani.”
Mindezek alapján e könyvet alkalmasnak találtam az olvasó szellemének pallérozására, s a magyar nemzeti öntudatának erősítésére – köszönet érte Kamill Kopkenak és Bagabonak!
