vargarockzsolt

Ki írta ezt a könyvet? Úgy kezdődik, hogy Hercule Poirot, kezében egy csésze gőzölgő csokoládéval, elégedetten hajol a könyve fölé, amelyet ő írt! Ez a könyv a nagy krimiszerzőkről szól, és benne Poirot alaposan leszedi a keresztvizet Edgar Poe-ról, maró gúnnyal kritizál, de egekbe meneszt ismeretlen amerikai szerzőket.
Ez eddig olyan, mint ha Agatha Christie helyett, egy kortárs posztmodern szerző könyve került volna a kezünkbe.
Nem sokkal később egy fiatal lány érkezik a kis belga detektívhez, aki először bevallja, hogy talán egy gyilkosságot követett el , de aztán, közli vele, hogy „igazán nagyon sajnálom, és tényleg nem akarom önt megbántani, de… Maga túl öreg! Senki nem mondta! Igazán nem akarom megbántani, de… túl öreg! Annyira… sajnálom -mondja, és elrohan.” (Itt kezdtem el nevetni.)
Poirot teljesen megsemmisül. A hiúsága romokban hever. (Magamra gondoltam. Átéreztem a helyzetét. Az adatlapomon ezért tüntettem fel a születési évszámomat, hogy mindenki lássa: hetven éves vagyok, ne okozzak csalódást!)
Poirot-t, szerencsére, felhívja a barátnője, a neves krimiszerzőnő, akinek elsírhatja a bánatát, majd egy hamarosan bekövetkező lelki beszélgetésen a nő segít neki feldolgozni a traumát. (Akar beszélni róla? Igen.)
A talányos gyilkossági ügy is szóba kerül, Poirot teljesen tanácstalan: hogy lehet egy gyilkosságot talán elkövetni ? Partnernője szerencsére nála nagyobb fantáziával rendelkezik, és rögtön fölvázol négy-öt alternatív lehetőséget – a cserbenhagyásos közlekedési balesettől, a kábítószeres mámorban utólag csak homályosan felidézhető gyilkosságig.
A nő számára az igazi problémát nem is ez jelenti! Inkább az, hogy a fiatal lány hogy talált rá, a lényegében teljesen ismeretlen belga detektívre? (Itt már úgy nevettem, hogy leestem az ágyról, ahol olvastam.)
Talán valaki ajánlotta neki? A krimiszerzőnő gondolkodik, és eszébe jut, hogy nemrég, egy partyn, éppen ő beszélt a kis belgáról! Volt ott egy fiatal lány is, talán épp az, aki Poirot-t felkereste, ezért aztán felhívja egy barátnőjét, és a következő oldalakon egy furcsa telefonbeszélgetés szövege olvasható, amely csak részben érthető, hisz csak az egyik fél szövegét látjuk. Ez a rész olyan, mintha egy rejtvényt olvasnánk, amelyet nekünk kell kiegészítenünk, mindenesetre az kikövetkeztethető, hogy ha nem történik valami gyorsan, akkor a krimiszerzőnő és a barátnője pillanatokon belül meg fogják oldani az ügyet, és akkor miről fogunk olvasni a könyv hátra levő részében?
A veszélyt Poirot is látja, és türelmetlenül és rémülten integet a barátnőjének, hogy hagyja már abba!
Nem folytatom, nem lövök le minden poént, annál is inkább, mert a továbbiakban Agatha Christie visszazökken a rendes, megszokott kerékvágásba. Az eddigi – önironikus, posztmodern szatíra után – már egy átlagos krimit olvashatunk.
Ez a krimi sem érdektelen: a konzervatív szülők, és a lázadó fiatalok ellentéte, illetve az emberi természet kiismerhetetlensége áll a bűnügyi történet hátterében, de ez már, inkább csak, egy megszokott kliséket tartalmazó, könnyű nyári olvasmány.
Én három óra alatt végeztem a könyvvel, strandra való, szórakoztató, de felejthető történet, viszont az eleje…, arra biztosan sokáig emlékezni fogok. Agatha Cristie-nek nagyszerű humora van!